Így írt történelmet egy indie horror

Egyre több beszélgetés övezi azt a tényt, miszerint mára a hollywoodi filmipar lassacskán kifullad, és a nézőket egyre kevésbé érdeklik ugyanazon ismétlődő elemeken alapuló nagy produkciók, amik a mozikba kerülnek. Erre ráadásul rátett a Covidjárvány is, amely alapjaiban változtatta meg az ipart. Megjelent a streaming, ami miatt egy ideig úgy látszott, hogy a mozizás kihalt, és a korszaknak a végét éljük, viszont megérkeztünk az idei évhez.. A 2026-os esztendő a mozis iparágban igazi vízválasztóként vonult be a történelembe, mivel a pandémia és a 2023-as hollywoodi sztrájkok utóhatásai után nemcsak elérte, hanem sorra meg is döntötte a járvány előtti aranykor csúcsait. Ezt a hullámot az Obsession indította el.

Ami ebben a leghangzatosabb, hogy a korcsoportok közül a Z generáció az egyik, amely legmagasabb arányban jár vetítésekre, az a korcsoport, melyet legtöbbször asszociáltak a streaminggel és azzal, hogy elfordult a mozitól. De, hogy miért is fontos mindez az Obsession kapcsán? Az Obsession kulcsszerepet játszott a 2026-os mozis sikerekben, és az év egyik legnagyobb meglepetését szállította, különösen a horror műfajában és a független filmek piacán. Mindezt Curry Barker hozta el nekünk, aki a YouTube-os szkeccsvideóktól és a The Chair rövidfilmtől jutott el egy 750 ezer dolláros produkcióig. Az Obsession először a 2025-ös torontói filmfesztiválon (TIFF) premierezett, majd idén brutális anyagi sikert ért el. A mindössze 750 ezer dollárba kerülő produkció 520 millió dollárt termelt globálisan. Ezzel hivatalosan is bekerült a filmtörténelem egy kiemelt lapjára, ugyanis ez az iparág történetének egyik legmagasabb megtérülési rátája. A film május 15-én debütált, így rögtön a rekorderős nyári moziszezon elején hatalmas lökést adott a piacnak. Szájhagyomány útján terjedő, virális jelenséggé vált, ami bebizonyította, hogy a méregdrága, sokadik részes franchise-blockbusterek mellett egy eredeti, alacsony költségvetésű ötlet is képes igazi „eseménymozivá” válni, és tömegeket a termekbe vonzani. Ami a legpozitívabb ebben, hogy az Obsession nem csak egy könnyed szórakoztató filmnek felel meg, hanem húsbavágó témákat boncolgat a női autonomiáról és a férfi önzésről, amely valamelyest megosztotta a nézőket. Persze ennél ez sokkal komplexebb, lássuk is miért. A történet középpontjában Bear, egy visszahúzódó lemezbolti eladó áll, aki reménytelenül szerelmes kolléganőjébe, Nikkibe.

Amikor Bear birtokába jut egy rejtélyes természetfeletti erejű tárgy (a „One Wish Willow”), kétségbeesésében azt kívánja, hogy a lány szeresse őt mindennél jobban.

A kívánság azonnal beteljesül, ám a legrosszabb rémálmok forgatókönyve szerint. Nikki nem romantikus szerelemre lobban, hanem egy sötét, természetfeletti kényszer hatására betegesen és fanatikusan a fiú megszállotjává válik. A lány teljesen elveszíti a szabad akaratát: ragaszkodása hamarosan fojtogatóvá, erőszakossá és önpusztítóvá alakul át.

A film pacing-je egyszerűen briliáns. A mindent megalapozó felvezetés után történő kívánságjelenetet követően a film nem hagy fel a feszültségteremtéssel. A történet simán hathatott volna elcsépeltnek, de a film forgatása közben kapott árnyalat megmentette ettől. Először is tisztázatlan marad, hogy mit is érezhetett Nikki Bear iránt: testvéri szeretetre hasonlító barátságot vagy szerelmet, a film nem teszi egyértelművé, ami állítólag szándékos az alkotók részéről. Utalásokat kapunk mindkét eshetőségre: ilyen például a „Hansel” jelenet vagy akár a Nikkit játszó Inde Navaratte apró mannerizmusai. Ilyen és sok apró dolog teszi a filmet igazán megvitathatóvá. A karakterek szintén kiemelkedőek, ugyanis rétegeltség jellemzi mind a fő- és mellékszereplők  mozzanatait, cselekvéseit és szavait is. A film során kirajzolódik a négyfős baráti társaság dinamikája, ami még komplexebbé teszi a narratívát. Adott a Nikkivel viszonyban lévő Ian, aki próbálta Bear szerelmi vallomását szabotálni, és adott Sarah, akinek viszont Bear felé vannak kimondatlan érzelmei. A dialógusok realisztikusan megírtak,minden szereplő úgy reagál a körülötte lévő történésekre, ahogyan azt várhatnánk a valóságban is, ezáltal nem esik abba a hibába, amibe a legtöbb horrorfilm szokott. Nem esik áldozatául annak a trópusnak sem, hogy a főszereplő felveszi a harcot az átok ellen és próbálja megtörni, ennek épp az ellenkezője történik.

Először is fontos kiemelni, hogy a „One Wish Willow” nem egy úgynevezett „majommancs” (Monkey’s Paw). 

A „majommancs” a horror és fantasztikus történetek egyik leggyakoribb toposza, amely egy olyan kívánságteljesítő tárgyat vagy erőt takar, ami pontosan azt adja meg, amit az ember kér, de a lehető legrosszabb, legkegyetlenebb vagy legironikusabb módon. Ezt a történetmesélési eszközt láthattuk már megannyiszor, azonban az Obsession a feje tetejére állítja az egészet. Nem az eszköz maga az átok, hanem Bear kívánsága, mely így szól: „I wish Nikki Freeman loved me more than anyone in the fucking world”. Az ember általánosságban ilyen kívánságokba nem gondol bele túlságosan vagy épp szó szerint, viszont a film demonstrálja, hogy önmagában egy ilyen vágyakozás milyen romlott. A kívánság elveszi Nikki teljes autonómiáját, személyiségét, mindazt amely megalapozza, hogy egy illető hogyan alakít ki érzelmeket. Bear viszont sosem próbálja megtörni az „átkot”, csak módosítani akarja kényelme szerint. Próbálja Nikki viselkedését normalizálni csak azért, hogy az övé maradhasson. Gyorsan tisztázódik, hogy a film lényege itt önmagában nem is a plot, hanem azok az ötletek és témák, amiket sugallni akar.

A történet egyértelműen a női autonómia elvesztésének és a férfiú birtoklási vágynak a metaforája, ám joggal merül fel a kérdés: mennyire kezeli jól ezeket a kényes témákat? 

Egyes kritikusok szerint (Pl.: The Boston Globe újságírója)  ebben rejlik az Obsession legnagyobb hiányossága, hogy rengeteg fontos kérdéskört vet fel, azonban felületesen bontja ki őket, ha egyáltalán kibontja. Valószínűleg nem is ez lehetett a célja, hiszen egy másfél órás játékidő alig engedhetne meg magának annyi teret, hogy ilyen mélységű témákat a végletekig lebontson, mellette egy izgalmas, szórakoztató film is legyen. Véleményem szerint a film jól reprezentáljaazokat a dilemmákat, amiket a történet legfontosabb szituációja teremt. Adott egy helyzet és bemutatja, hogy különböző embertípusok hogyan torzulnak el vagy romlanak meg ennek hatására.

Jól rajzolja fel azoknak a határoknak elmosódását, amik a mai szociális körökben láthatóak.

Erre csak rásegít a dialógusok autentikussága, érződik a forgatókönyvön, hogy akik írták, tudják, hogyan beszélgetnek egymással a huszonegyedik századi fiatalok. Hiszem, hogy egy szimpla kultklasszikus horroron túl több lesz ez a film, és újra meg újra elő fogják venni a történelem során csak azért, hogy lássák, ekkor hogyan működtek a párkapcsolati és baráti dinamikák a fiatalok között, miféle módon fejezték ki magukat egymásnak, mivel a horror felszíne alatt a film

egy éles, kényelmetlen és helyenként vitatható látleletet ad a modern férfi-női viszonyokról, a birtoklási vágyról és a beleegyezés kultúrájáról.

Az alkotás által vizsgált főbb témakörök a „rendes srác” toxicitásának leleplezése, a beleegyezés hiánya és a női autonómia megsemmisítése vagy az „őrült ragaszkodó barátnő” kliséjének szatírája. Ezek mind-mind hosszasan vitatható diskurzus, amik egy egyszerű horror filmről egy korképpé is emelhetik akár a filmet a 21. századi fiatalok párkapcsolati dinamikáiról.Persze önmagában nem ezek adják a a szórakoztatás vagy a szörnyülködés alapját.A film igazi ereje a két főszereplő közötti toxikus dinamikában rejlik, amelyet a színészi játék emel mesteri szintre. Michael Johnston briliánsan hozza a felszínen esetlen, sajnálatra méltó Beart, miközben folyamatosan leplezi le a karakter mélyén húzódó mérgező önzést. Bear nem egy klassszikus horrorgonosz; ő a mindennapok „rendes sráca”, aki nem veszi észre, hogy a szeretet nevében elkövetett tette egyenlő a teljes mentális és fizikai abúzussal. A showt azonban egyértelműen Inde Navaratte lopja el Nikki szerepében.

Alakítása kényelmetlen, zsigeri és mélyen felkavaró.

Navarette hihetetlen fizikalitással jeleníti meg azt az állapotot, amikor a test és az elme elszakad egymástól: karaktere mosolyogva, ragaszkodást mímelve követ el önmaga ellen brutális erőszakot. A színésznő tekintetében folyamatosan ott bujkál a csapdába esett, rettegő ember, aki a saját testének foglyává vált a természetfeletti kényszer hatására. Viszont ez a dinamika és az összkép nem lenne ugyanaz a film technikai és stilisztikai eszközei nélkül. Az Obsession technikai és rendezői szempontból is tudatosan kerüli a horror sablonjait. . A film vizualitásának része a szándékosan alulexponált, sötét tónusok használata és a mélyárnyékok alkalmazása a félelemkeltés érdekében. Olyan atmoszférát sikerült ezzel teremteniük, ami állandóan emeli a feszültséget. Kíváló példa erre a második közös hálószobás éjszakai jelenet Nikki és Bear között, aminek önmagában az abszurditása lekörözi egyes horrorfilmek ijesztőnek titulált jeleneteit. Az abszurditás kapcsán: a rendező komikusi múltja különleges ízt ad a jeleneteknek. A sötét humor és a hátborzongató elemek úgy keverednek, hogy a néző sokszor nem tudja, nevessen vagy elfordítsa a tekintetét.

 

Így egyesek joggal vitathatják azt is, hogy egy sötét komédiáról beszélünk, ez megint csak hozzákapcsol ahhoz a korábbi szemponthoz, vagyis a film mennyire sokrétű. Fontos kiemelni viszont, hogy a sound design-nal együttesen működik jól a vizuál, gyakorlatilag az alapozza meg az ijesztő faktorát a filmnek. A legtöbb horrorfilmmel ellentétben itt nem a jumpscare-ek ijesztik meg a nézőket, hanem a hangok, amik csak a moziban jönnek át igazán. A fináléhoz érkezve a hangeffektusok és a soundtrackek együttesen játszanak egy olyan játékot, mintha egy tökéletesen ütemezett ritmusjátékot hallgatnánk, mindehez társul a vizualitás és a kettő együtt eredményez egy olyan kielégítő hatást, amilyet még nem tapasztaltam moziban. A filmzene különösen kiemelkedő a maga egyedi hangzásával. Miközben hallgatja az ember, olyan érzése van, mintha egy régi ismerős melódiátdúdólnának a fülünkbe, de nem. Minden egyes soundtrack olyan, mintha egy szerelmes dallamot gyúrtak volna össze valami kifejezetten nyugtalanító hangzással. A címek (pl. Love is in the Air, Make a Wish, Date Night) egy klasszikus romantikus vígjátékot sejtetnek, és a zenei motívumok is kezdetben játékosak, könnyedek, melankolikusak akár. Némely igazán ominózus és misztikust hatást is kelt, azonban mindegyik eltorzul egy idő után. Csak úgy, mint a film, amely könnyed és megmoslyogtató a kezdetekben, azonban a játékidő előrehaladásával egyre groteszkebb és torzabb lesz az összkép.Az Obsession volt az első olyan film, ami azt éreztette velem, hogy még nézném tovább, de közben azt is akarom, hogy véget érjen. Már nem amiatt, mert a film borzasztó lenne, hanem olyan nyomasztó és pszichésen megviselő élménynek tett ki, ami sokáig velem maradt. Egy igazi horrorfilm. A film lezárása a műfajhoz hűen nem happy end. A magához tért Nikki egyedül marad a borzasztó, hullákkal teli és groteszk környezetben, amit maga után hagyott a „wish Nikki” énje. A szituáció leghorrorisztikusabb aspektusa, hogy Nikki végig a „hátsó ülésben” tapasztalta meg a történetet, amit a film egyértelművé tett egyes jelenetekkel, amikor az igazi Nikki próbált kitörni a kívánság alól. Valójában ettől horrorisztikus egy horrorfilm, nem a szellemektől, nem a szörnyektől, hanem attól, hogy

lebontja a biztonságérzetünket és kikezdi a valóságról alkotott alapvető képünket, kapaszkodóinkat. A kontroll és az autonómia elvesztése az egyik alapja a jó horrornak.


Sok mindenről lehetne még diskurálni az Obsession kapcsán, például, hogy a cím hogyan tud kétértelmű lenni abban a tekintetben, hogy az „obsessed” jelző Nikkire vagy Bearre utal-e. Esetleg arról, hogy milyen technikákat és praktikákat alkalmaztak forgatás közben az alacsony költségvetés tekintetében, vagy hogy milyen morális dilemmákat állít elénk a film. Éppen ettől különleges az Obsession esete. Dominált egy indie film a piacon, ami tudott merész és eredeti lenni, megmutatta hollywoodnak, hogy ezt lehet így is csinálni, és ha egy igazán jó alkotásról  és eredeti ötletről beszélünk, akkor a nézők igenis megjelennek a mozikban. Kellemes meglepetésként szolgált egy random tavaszi estén – csak úgy, mint tavaly a Sinners – és emlékeztetett arra, miért is szeretek olykor megjelenni a mozitermekben.

 

Képek forrása: Focus Features

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás