Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni Spike Jonze legújabb filmjének tartalmát, nagyjából erre a különös eredményre jutnánk: egy férfi viszonzott szerelembe esik női hangon megszólaló operációs rendszerével. Igen. Valóban. Akit ez önmagában nem hoz lázba (így például engem sem), ne aggódjon. Inkább lendüljön tovább, és hagyja, hogy beszippantsa, majd elgondolkodtassa A nő minden pillanata.
A sztori egy nagyvárosban játszódik, a levélíróként dolgozó Theodore (Joaquin Phoenix) hosszú ideje próbálja túltenni magát félresiklott házasságán. Egy nap megvásárolja a legújabb, saját egyéniséggel rendelkező, önálló fejlődésre képes operációs rendszert, az OS1-t, aki magát Samanthának kereszteli el. A kettejük között kibontakozó bizarr kapcsolat ambivalens érzéseket ébreszt bennünk, egyszerre tűnik természetesnek és meghökkentőnek a kialakult helyzet. Samanthát Scarlett Johansson „kelti életre” (már csak ezért is érdemes a film eredeti szinkronos verzióját választani), és ugyan csak a hangját halljuk, abszolút teljes értékű és egyébként rendkívül szimpatikus karakterként tudjuk értékelni.
A színek furcsa tompasága, a dialógusok sokasága erősíti azt a különös hangulatot, amelyet a film az első képkockákon megteremt. Egyszerre érezzük nyomottnak és élettelennek, olykor a legjobb értelemben véve mesebelinek, máskor viszont csak szimplán hétköznapinak.
Egy alternatív jövőkép tárul a szemünk elé, mely talán nem is áll olyan messze napjaink realitásától. Ismerős lehet a kép, ahogy az egyre inkább bezárkózó, komplexusokkal teli embertársaink (esetleg mi magunk is) a legmodernebb technológiai eszközök segítségével kommunikálnak – nem ritkán velük váltják ki személyes interakcióikat –, A nőben pedig a felhasználók egyenesen ezekbe fektetik bizalmukat, a mesterséges intelligenciával felruházott entitások tanácsadókká, barátokká, társakká válnak. Hiszen bármilyen legyen is az elidegenedés mértéke, mindnyájunkban örök igényként van jelen, hogy megértő, szerető társra leljünk, aki megfoszt magányunktól, akiben feloldódhatunk. A hús-vér partnereket ebben a dimenzióban felváltják a biztonságot nyújtó elektronikai vívmányok, a bensőséges személyes kapcsolatokat az egyébként rideg illúziók. A film nem fogalmaz meg kritikát, csupán tükröt tart: akár ez sem zárható ki.
Mindvégig drukkolunk Theodore-nak, aki kissé esetlen, de abszolút szerethető figura, és akivel valamelyest mindannyian képesek vagyunk azonosulni. Samantha fejlődésével, majd öntudatra ébredésével párhuzamosan az érzelmileg sérült főhős is mintegy kivirágzik, szokatlan kapcsolatán keresztül szembenéz saját hibáival – önvizsgálatra ösztönözve ezzel a befogadót is.
A történet rólunk szól. Kapcsolatainkról, azok fázisairól és útveszőiről, félelmeinkről, fájdalmainkról, magányunkról. A kezdeti bizalmatlanságnak részemről nyoma sincs. A nő kétségkívül zavarba ejt, de ahogy azt Amy (Amy Adams) megállapítja: a szerelem az őrültség egyetlen társadalmilag elfogadott formája – úgyhogy talán megbocsáthatunk az immár Oscar-díjas író-rendezőnek is.
A történet rólunk szól. Kapcsolatainkról, azok fázisairól és útveszőiről, félelmeinkről, fájdalmainkról, magányunkról. A kezdeti bizalmatlanságnak részemről nyoma sincs. A nő kétségkívül zavarba ejt, de ahogy azt Amy (Amy Adams) megállapítja: a szerelem az őrültség egyetlen társadalmilag elfogadott formája – úgyhogy talán megbocsáthatunk az immár Oscar-díjas író-rendezőnek is.
