Debreceniként Debrecenben megtekinteni egy válogatott labdarúgómeccset? Hosszú évekig ez hiú ábránd volt csupán. Az új, európai színvonalat képviselő Nagyerdei Stadion azonban végre méltó lehetett arra, hogy nemzeti tizenegyünk 2002 után újra a Cívisvárosban rúgja a bőrt. Az ellenfél Dánia volt, a mérkőzés az ősszel kezdődő EB-selejtezőkre való felkészülést szolgálta. Magáról a meccsről komolyabb szakmai elemzésbe nem bocsátkozom (arra amúgy is ott az NSO), a hangulat, valamint a lelátóról látott/hallott érdekességek azonban már sokkal több szót érdemelnek.
A Nagyerdei Stadion környékén már este fél hétkor rengeteg embert lehetett látni: kicsiket, nagyokat, apró és nem annyira apró sportoló palántákat, no és persze többségben az utca embereit. A piros-fehér-zöld rendkívüli dominanciát mutatott a színösszeállításban, a ruháktól kezdve a zászlókon át az arcfestésig mindenféle megoldást lehetett látni, csak hogy a nép kifejezze magyarságát. A „dánságát” már nehezebb lett volna, ugyanis egyetlen vendégszurkolót sem lehetett találni – bár, aki nagyon az északiakkal akart volna szimpatizálni, csak eltünteti magáról a zöld színt, és helyben vagyunk.
A nézőtérre egészen hamar és meglepően könnyedén jutottunk be, a biztonságiak villámgyorsan ellenőrizték az áthaladókat. Ez igen gyanús volt nekem, ugyanis egy válogatott mérkőzés kiemelt kockázatúnak kéne, hogy legyen. Mindenesetre semmilyen olyan eszközt nem vittem magammal, amiből baj lehetett volna. A táskám tartalmának megmutatása (így akartam bizonyítani, hogy márpedig én jó fiú vagyok) azonban kudarcba fulladt, helyette a következő párbeszéd zajlott köztem és a szekus között:
Szekus: Műanyag flakon van nálad?
Én: Nincs.
Szekus: Biztos?!
Itt a fiatalembert majdnem képen röhögtem: ennyi erővel bármit bevihettem volna, csak annyit kellett volna mondanom, hogy az a valami nincs nálam. A vicces jelenet után a stadion elektronikus beléptető rendszeréhez értem, mely szintén csont nélkül beolvasta a jegyem QR-kódját, így 50 perccel a kezdés előtt végre én is beléphettem a Nagyerdei Stadionba. Az eddigi felvételekhez képest az élő látvány minden képzeletet felülmúlt – biztos, hogy keleten vagyok?
Természetesen azonnal lőttem egy selfie-t, de ezzel nem voltam egyedül, körülbelül tízezer ember cselekedett hasonlóképpen (hiába, a nagy pillanatokat meg kell örökíteni). Ezután meglátogattam a mosdót, ahol egyrészt volt női részleg (ez magyar pályákon ritkaság), másrészt meleg víz – mi az, hogy meleg, tűzforró! Ez persze az üzemeltetők csele volt abból a célból, hogy ne a mosdóban igyunk, hanem a büfében, arra viszont nem gondoltak, hogy ha én teás vagyok, egy bögrével és egy filterrel felszerelkezve vígan teázhattam volna a forró víz segítségével. Mivel azonban a hűsítő italok híve vagyok, így egyből a büfé felé vettem az irányt, és bizony nagy volt az öröm: a korsó sör csak 360 forint volt! Azonban apró üröm is akadt: a korsó itt csak 4 decis volt…
A melegítésnél találgattunk a haverokkal, hogy kik lehetnek a kezdő tagjai. Nagy örömmel konstatáltuk, hogy Pinyő négy egykori vagy jelenlegi debreceni játékost tett a kezdőbe: Szakályt, Korhutot, Varga Józsit és Dzsudzsák Balázst. Természetesen a győri túlsúly nem maradhatott el, különösen Lang Ádám szerepeltetése előtt álltunk (vagyis akkor már ültünk) értetlenül.
A hangulat fenomenális volt, a helyi B-közép kitett magáért, a meccs előtt felcsendülő magyar himnuszt pedig az egész stadion énekelte – bele is borzongtam, annyira jó érzés volt. Persze voltak olyanok is a környékünkön, akiknek egyáltalán nem volt emlékezetes a mérkőzés, ők ugyanis már a melegítés alatt úgy berúgtak valahol, hogy arra nehéz volt szavakat találni. Szegény Bogdán Ádámnak csuklási rohama lehetett, annyit emlegették, apró szépséghiba, hogy a Bolton kapusa nem is volt nevezve a meccsre. Az volt az érzésünk, hogy számukra vagy a sör volt túl jó, vagy a meccs volt túl rossz.
Utóbbi mondjuk nem igazán lehetett indok, hiszen egy jó iramú, a 75. percig közönségszórakoztató mérkőzést láthattunk. Rendesen gyűrték egymást a csapatok, mindkét oldalon voltak helyzetek. A 26. percben pedig felrobbant a stadion: Dzsudzsák gólt lőtt! Leírhatatlan élmény volt „húszezredmagammal” üvölteni teli torokból, már sejtem, hogy nyugaton mit élhetnek át a szurkolók.
A meccs több érdekes dolgot is bebizonyított: Varga Józsi nem jobbhátvéd, Lang Ádám nem válogatott szintű játékos, Rudolf teljesen súlytalan, a dánok pedig nagyjából akkor kerültek helyzetbe, amikor csak akartak. A gólok mindezek ellenére gyönyörűek voltak mindkét fél részéről, Varga Roland fejesét például szívesen visszanéztük volna a helyszínen, olyan hihetetlen mozdulattal juttatta a kapuba a labdát.
Sajnálatos módon a második dán egyenlítő találat után egyértelmű volt, hogy Pinyő ráülteti a csapatot az eredményre. Ez leginkább csak neki volt hasznos, mivel a meccs közben annyira hevesen gesztikulált a kispadnál, hogy félő volt: a szövetségi kapitány menten agyvérzést kap. Hiába, fűtötte a bizonyítási vágy, ám gyanítjuk, hogy Pinyőnek elég volt a döntetlen, hiszen kettőből két vereséggel indítani egy ilyen pályát az álmoskönyvek szerint sem jelent jót, pláne azok után, hogy a népharag már a kinevezésénél rázúdult, hiszen ő nem az ígért külföldi szakember.
Az utolsó negyedóra így elég laposra sikeredett, emiatt a szánk íze nem a sör miatt maradt egy kicsit keserű. Válogatottunk azonban nem vallott szégyent, és egy közepesen jó meccsen kettő kettőt játszott a dánokkal. Bízom benne, hogy a jövőben láthatunk még válogatott meccset Debrecenben, a közönség ugyanis nagyon hálás volt (még hullámzott is!), balhé nem történt, így igazából minden amellett szól, hogy a város több ilyen eseményt érdemel. A válogatott felkészülése pedig nem áll meg: folytatás június 4-én Albánia, június 7-én Kazahsztán ellen, a Puskás Stadionban.
1. fotó: Czeglédi Zsolt, MTI
2. fotó: fourfourtwo.hu
