Tíz éves voltam, amikor az első számú legjobb barátnőmmel ünnepélyes keretek között – ha jól emlékszem, talán egy pizsamaparti kellős közepén – megfogadtuk, hogy érettségi után, mi sem lesz egyszerűbb, felszállunk az első gépre és meg sem állunk Amerikáig, pontosabban New Yorkig. Tizenévesen vonzott minket a nyüzsgő város, amely az ultraszerelmes és mindig happyenddel végződő amerikai filmek helyszíne, ahol Carrie Bradshaw élete sosem unalmas, a nők mindig szépek és úgy tűnik mindenki szabad. Persze mire már egy papírt is kaptunk arról, hogy érettek lettünk mi magunk is rájöttünk, hogy talán mégsem tudunk hirtelen átrepülni egy másik kontinensre; a mindennapos „Starbuckskávé-ivás” és a sárga taxiban utazás még valószínűleg várat magára egy kicsit. Vagy mégsem?
Kereken tíz évvel a „nagy” fogadalom után, 2013 őszén úgy gondoltam, kihasználom egyetemista létem előnyeit és jelentkezem a Camp Leaders által meghirdetett nyári diákmunkára. A rendkívül egyszerű online jelentkezést követően, körülbelül két óra múlva már csörgött is a telefonom, hogy megbizonyosodjanak róla; valóban én jelentkeztem a programra és valóban szándékomban áll kiutazni. A következő hónapok gyorsan elteltek. Valószerűtlennek látszott az egész, miközben arra eszméltem, hogy már az egyik tábor igazgatójával ülök szemben és angolul társalgunk arról, hogy melyik magyar újságírót tekintem példaképemnek. A körülbelül tíz perces interjú után, egy aláírt szerződéssel a kezemben, még mindig nehezen hittem el, hogy négy hónap múlva már egy repülőn fogok ülni, útban Amerika felé.
Végül eljött május utolsó keddje, amikor kilenc másik nagybőröndös egyetemistával elindultunk Atlantába. A táborunk a ’96-os Olimpia városától két órára a Chattahoochee nemzeti erdőben található. Bár mind a táborigazgató, mind a camp leadersesek elmondták, hogy az első pár hét nagyon kemény lesz, valahogy nem tudtunk belegondolni, hogy ez mit is jelent valójában. Mindannyiunk szeme előtt az lebegett, hogy két és fél hónap múlva úszhatunk az Atlanti-óceánban, megnézhetjük a Fehér Házat és túrázhatunk a Grand Canyon völgyszurdokaiban. Az meg sem fordult a fejünkben (legalábbis sokunkéban nem), hogy mindezek előtt vár ránk napi tizenöt óra munka egy gyerektábor konyhájában izzadva. Az első három hét elég nehezen telt el, mindennap másra tört rá a sírógörcs és a honvágy, meg az „egyébként ez az egész meg sem éri” érzés. Sokáig az a heti egy szabadnap tartotta bennünk a lelket, amikor a konyha közelébe sem kellett mennünk és elvittek minket a helyi Tescoba, a Walmartba. Majd ahogy benépesült a tábor, úgy edződtünk meg mi is. Rutinná vált a hat órai kelés, a napi 1000-1500 tányér elmosogatása. A délutáni harminc perces szünetekben tökélyre fejlesztettük, hogy hogyan fér bele ebbe a fél órába a 15 percre lévő dohányzóhelyre való el – és visszajutás, úgy hogy még egy szál cigit is el tudjunk szívni. A második hónapra már majdhogynem elkezdtük élvezni is a táborban töltött napokat. Rájöttünk mekkora örömöt jelent, ha egy tizenéves gyerek megköszöni a munkákat vagy az, ha a húszfős személyzet este kilenckor együtt táncol a Macarena ritmusaira. Tíz hét után vége lett a tábornak és mi úgy éreztük, talán nem is akarunk elmenni, talán egy-két hét pihenő után simán vissza tudnánk jönni és folytatnánk a munkánkat. Sokunkban már búcsúzáskor ott motoszkált, hogy talán visszatérünk. Persze a szomorúság mellett, már ott volt bennünk az izgalom is, hiszen következett a jól megérdemelt pihenés.
A tábor utáni utazás során bejártuk a Keleti-part nagyobb városait. Öt napig feküdtünk az óceán parton, Miami Beachen és csak élveztük a homokos partot és az esti naplementét. Majd egy hétig jártuk New York utcáit, kitekeredett nyakkal bámultuk a felhőkarcolókat, papírpohárból szürcsöltük a kávénkat és a metrón utazva spontán mini-koncerteket hallgattunk utcai művészektől. Végül vakmerő módon befizettünk egy háromnapos buszos városnézésre, amely során a harminc utas közül húsz, a fényképezőikkel folyamatosan kattintgató kínai volt, így rohamléptekben három nap alatt bejártuk Washingtont, Philadelphiát és a Niagara-vízesést.
Augusztus végére az „ez az egész meg sem éri” hangulatot felváltotta az „az életem egyik legjobb döntése volt” érzés. Így három hónap távlatából nem csak az utazás, hanem a tábori élet is pozitív emlékké vált. A rengeteg élmény mellett, akaraterővel és kitartással is gazdagodtam. A táborban dolgozók által öt ország kultúrájával, számtalan érdekes emberrel és szemléletmóddal ismerkedtem meg. Ami tizenévesen csak egy gyerekes vágynak tűnt, most egyik pillanatról a másikra elérhetővé vált. Amerika nem csak az álmaimban integetett vissza.
