Christopher Nolan páratlan tehetségű filmrendezőként jelent meg a direktorok világában, a Memento, a Sötét lovag trilógia, az Eredet és legújabb gyöngyszeme, a Csillagok között is olyan szintű katartikus élményt nyújtanak a befogadók számára, amelyek után garantált, hogy „lélek” nem marad szárazon. Legújabb remekműve a Csillagok között, a narráció lojalitása lenyűgözően tükrözi a címbeli kifejezéseket mind a történet, mind a vizuális látványvilág szempontjából. Lássuk, mitől is olyan hihetetlenül megkapó ez a kreáció, amely három teljes órán keresztül a székbe szegezi nézőjét?
Nolan műve már csak azért sem tekinthető megszokott Nolan-alkotásnak, mert a hangsúly itt nem a realitásra és a hideg, jellem nélküli karakterekre helyeződik, hanem sokkalta inkább a szentimentalizmus és a tudomány kettőségén átívelő pátoszra, a hősiességre és az emberiségbe vetett hitbe. Az érzelmek kavalkádja, a drámaiság és a kvantumfizika rejtélye egy irreális művet hoz létre, ahol a befogadó nem engedheti meg magának, hogy akár egy percre is elveszítse a történet fonalát.
A cselekményszál egyszerre bravúros és szörnyű. Adott egy hétköznapi család, édesapa, két gyermek, nagypapa, akik közösen vészelik át a mindennapokat egy farmon. Mivel az élet nem habos torta, a legelső információ, amit megtudhatunk az, hogy a Föld rohamos pusztulásra van ítélve, mindent elnyel a szűnni nem akaró porvihar. Az emberiség emellett az éhínség ellen is küzd, jóformán kukoricán kívül más nem terem. Laikusok szemszögéből nézve Nolan mellényúlt a porvihar apokalipszissel, véleményem szerint ez a forgatókönyv egyik legzseniálisabb eleme. Ha jobban vizualizáljuk a film ezen szegmensét, mitológiai vonásokat fedezhetünk fel benne, párhuzamba állítható a por motívuma az emberiség keletkezésének történetével, porból lettünk és porrá leszünk. Jöjjön maga a narratíva. Kapunk egy kis háttértörténetet a családról, az édesapa egykor mérnök-pilóta volt, majd kénytelen a farmer szerepébe illeszkedni, hiszen a mérnöki munka nem sokat nyom a latba, ha az éhínség leküzdése a cél. Mindezek után hirtelen nagyot ugrunk térben és időben (csak hogy legyünk specifikusak J), az édesapa Cooper, lányával rejtélyes gravitációs jelek segítségével eljut egy űrkutatói bázisra a NASA-hoz, ahol fény derül a Föld és a teljes emberiség halálos ítéletére. A küldetés, amit terveznek, mintha Noé bárkájának történetét idézné meg, a világ megmentése itt is központi téma. A Noé-hasonlat többször is helytálló a filmben, Nolan bravúrosan utal egy felsőbb hatalomra, amely segíti a bajba jutott emberiséget. Cooper-t beavatják a szükséges információkba, a Naprendszerben nincs más élhető bolygó, ám szerencsére nyílt egy féreglyuk a Szaturnusz mellett, amelyen keresztül az emberiség fényévekre lévő planétákra is eljuthat. Ez felettébb irreálisnak tűnik, ahogy leírtam, de ne felejtsük el, hogy egy sci-fiben vagyunk. Cooper tapasztalt pilóta lévén elvállalja a feladatot. Itt azonnal kibontakoznak a családi dráma jellegzetes jegyei, konfliktus kialakulása a lányával, majd főhősünk válaszút elé érkezik. A gyermekei felnevelése a fontosabb vagy az, hogy legyen hol felnőniük?
A történet innentől kezdve összekuszálódik, koncentrálnunk kell az eseményekre és a fordulatokra, ha szeretnénk megérteni mi miért és hogyan történik? A látványvilág mindenesetre kompenzálja a sztori komplexitását. Magával ragadó vizuális effektek sokasága, a Naprendszer, a csillagok, a féreglyuk grandiózusságáról már nem is beszélve. A tér-idő kontinuum, a relativitáselmélet illusztrációja volt az a pont, ahol a befogadó elszorult torokkal várta a további események történését. A történet rejtélyének megoldása során felvetődik a szeretet, mint hatalmas erőforrás és a gravitáció kettőssége, ez a paradoxon szürreális elemeket kölcsönöz az utolsó képkockáknak. Hans Zimmer zenei aláfestése hab a tortán, az orgonahangok, melyek szinte együtt lélegeznek a filmben szereplő monumentális természeti erőkkel. Ami a főszereplők alakítását illeti, rendkívül jó választásnak bizonyul a szerepbe Matthew McConaughey, kiválóan illeszkedett az apaság és az emberiséget megmentő hős szerepébe. Ellenben Anne Hathaway alakítását nem érzem hitelesnek, néhol csapnivalóan érzelgőssé vált az előadásmód, amely egy idő után irritálóvá volt. A Cooper kislányát alakító Mackenzie Foy ígéretes tehetségnek bizonyul, ügyesen modifikálta a neki szánt karaktert, az apa-lánya kapcsolat egy teljesen életszerű érzelmi hullámvasút viszonynak definiálható.
Christopher Nolan pályafutása során először mutatta meg emocionális oldalát, és a végkifejlet… Lássuk be szenzációs. A konzekvenciát levonva, a film látványa, a zenei eufónia, az emberi természet tökéletes relációja által eufórikus hangulatba kerül minden nézője.
