Nagy izgalom és kíváncsiság övezte a DC univerzum legújabb team-up filmjét, a rajongók lelkesedését pedig az időközben bekövetkezett rendezőváltás sem törte le. A szép remények és magas elvárás a Wonder Woman sikere után magától értetődő volt, így joggal gondolhatta úgy mindenki, hogy a DC Extended Universe tanult korábbi hibáiból, és egy új ösvényen indul el. De a fene se gondolta volna, hogy majd ez is egy újabb zsákutcába vezet.
A Batman v Superman után rengetegen panaszkodtak az univerzum szűnni nem akaró komorságára és sötét aurájára. Nem is csoda, hogy az állandó depresszív hangulat után szükségesnek érezték az írók belecsempészni a humor eszközét az Igazság Ligája forgatókönyvébe, viszont úgy tűnik, veszélyesen megbillent a kezük. A mozis univerzum korábbi filmjeihez képest irreálisan sok egysoros poént erőltettek a szereplők szájába: még az eddig komoly – és komor – hősök is árasztják magukból a viccesnek aligha titulálható odaszólásokat, amik nevetés helyett inkább az arckaparás reakcióját váltják ki a nézőből. A film nézése közben akaratlanul is az az érzése támad az embernek, hogy az atmoszféra nagyon a Marvel fesztelen hangulatára igyekszik hasonlítani… csak épp nem megy neki.
Maga a történet sem kifejezetten izgalmas. Kapunk egy sekélyes főgonoszt, Steppenwolfot, aki le akarja igázni a világot – mily’ meglepő is ez egy képregényfilm esetében – három „anyadoboz” segítségével, ami után újonnan összeverbuválódott hőseink rohangálnak. Az egyszerű cselekmény önmagában még nem jelentene problémát, hogyha rejlene mögötte valami mélyebb és fennköltebb mondanivaló, esetleg a karakterek fejlődésére és kapcsolatára helyeznék a hangsúlyt. Bár az utóbbi terén érezhetjük a próbálkozás ízét, de félreértés ne essék, ez nem több egyszerű próbálkozásnál. Az a bizonyos csavar pedig, ami során egy régebbi szereplő visszatérésével igyekszik előnyre szert tenni a csapat, túlontúl is kiszámítható.
A szereplők terén Wonder Woman üdítő színfoltja a filmnek, aki képes megugrani az eredetfilmje során magasra állított mércét, és fontos szerepet kap a csapatépítésben is. Gal Gadot alakítása miatt már önmagában megéri megváltani a mozijegyet, és még ha a DCEU göröngyös úton is döcög, az amazonhercegnő önálló filmjének második részét alighanem sokan izgatottan várják.
A második pozitívum egyértelműen Aquaman karaktere volt, aki képregényes körökben sokáig viccnek számított, így talán nem is meglepő, hogy Jason Momoa segítségével igyekeztek felturbózni őt, ami aztán hihetetlenül jól sikerült. Sokak cinikusan álltak a Trónok harcából jól ismert, Khal Drogot alakító színész és Aquaman párhuzamához, de a végeredménytől bárkinek leeshet az álla. Aki eddig osztotta az Agymenők indiai asztrofizikusának véleményét, miszerint „Aquaman szívás”, az most alighanem újraértékeli ezt magában, látva a belevaló, karizmatikus, és lássuk be, férfinak sem utolsó atlantiszi hőst.
A Flasht alakító Ezra Millernek nehéz dolga volt, tekintve hogy a villámlábú karakter négy éve fejlődik a CW sorozatában, és Grant Gustin alakítása is magasra tette azt a bizonyos lécet, amit nem is sikerül aztán átugrani. Nem mondhatjuk, hogy bármi probléma lenne a szereplővel, egyszerűen csak képtelen újat mutatni – és itt ismét utalnunk kell a Marvel univerzumra. Flash ugyanis olyan, mintha egybegyúrták volna a Bosszúállók Pókemberét és az X-men Higanyszálát; egy fiatal, bohókás jellem, akinek még nincs kellő tapasztalata, és aki a vicceivel és esetlenségével mosolygásra késztet minket. Ezt a funkciót be is tölti a karakter, és aki nem rendelkezik összehasonlítási alappal, minden bizonnyal imádni fogja.
Az összehasonlításon túl a háttérinformációk lehetnek még problémásak, tudniillik azoknak a szereplőknek, akik nem rendelkeznek eredetfilmmel, csupán néhány pármondatos utalással letudják a múltját. Természetesen mivel adaptációról van szó, ráadásul a franchise leghíresebb szupercsapatáról, nincs idő arra, hogy mindenkit bemutassanak, pláne, hogy a külső cselekményen kívül a karakterek összhangjára és együttműködésére fektetik a hangsúlyt, de egy-egy flashback vagy kitekintés előnyös lehet olykor – ahogy azt Flash és az édesapja szála is megmutatta. Manapság a képregényfilmek külön műfajjá nőtték ki magukat, amik a képregényes univerzumban jártas rajongóknál egy sokkalta szélesebb közönséget céloznak meg, épp ezért nem tekinthetjük esetükben alapkövetelménynek a képregényes világ ismeretét. A Marvel ezen a téren szintén mérföldekkel előrébb jár: hogyha nem önálló filmmel mutatja be az adott szereplőket, akkor szán néhány percet arra, hogy megismerjük őket – akár úgy is, hogy egyszerű verbális módon elmesélik a történetüket. (Lásd a Maximoff-ikrek múltját a Bosszúállók Ultron korában.)
Elmondható tehát, hogy több sebből vérzik ez a film, ami hányatott úton jutott el a vászonig is, ennek ellenére, ha nem ülünk be rá magas elvárásokkal, kifejezetten szórakoztató tud lenni. A látványvilág gyönyörűen kidolgozott, az akciójelenetek ütősek és dinamikusak, Wonder Woman és Aquaman pedig elcipelik a hátukon az egész show-t. Érdekesség, hogy a Marvel mozis univerzumához hasonlóan a Justice League is beújított egy post-credit jelenetet, ami szépen kijelöli a további ösvényt, és egy várva várt karakter bevonásával talán ezúttal szerencsésebb útra téved a DC.
6/10
Nagy Orsolya
