A tavalyi év végén lázban tartotta a mozirajongókat az Annihilation című sci-fi, amely már a megjelenése előtt is vegyes érzelmeket keltett egyesekben. Sokan találgatták, hogy vajon nem csak egy látványorientált maszlagot kapunk-e, a magyarul Expedícióra elkeresztelt filmmel.
Már itt megjegyezném, hogy ez a címválasztás nem igazán sikerült jól, mert egyrészt e szó hallatán Matt Damont látom magam előtt, ahogy krumplit termeszt a Marson, másrészt nem sikerült eltalálni az eredeti cím mondanivalóját. Ezzel talán még nem is lenne probléma, viszont az expedíció szóba sehogy sem tudtam beletuszkolni egy mélyebb, másodlagos jelentést. Ahogy a filmbe se.
De ne szaladjunk ennyire előre. Mivel van dolgunk? Az Annihilation egy 2014-es, azonos című könyv adaptációja, amelynek további két része van. Alex Garland (Ex Machina) rendezésében egy olyan feldolgozást láthatunk, amely csak ihletet merít az alapműből, nem követi annak történetét. Van egy nagy szappanbuborékkal körbevett ismeretlen és kicsit sem barátságos terület, amely angolul a „shimmer” névre hallgat, van sok ember, akik bementek oda, de nem jöttek ki, valamint van egy önkéntes csoport, amely a fentebb említettek ellenére mégis azt tervezi, hogy behatol a gyilkos csapdákkal teli helyre. Pszt! Halljátok ezt? Azt hiszem a Sztrugackij testvérek tértek vissza a másvilágról a jogdíjakért.
Viccet félretéve, az Annihilation elején nekem is, ahogy az internet bugyraiban sokaknak, felsejlett Tarkovszkij klasszikusa, a Stalker. De ahogy haladt előre a film, rá kellett jönnöm, hogy a kettő nem sokban hasonlít, csupán hasonló alapokra építkezik.
Mikor először láttam az előzetesét, nagyon ijesztő és nyomasztó alkotásra számítottam, de egy kezemen meg tudom számolni, mennyi feszültséget okozó pillanat vagy konfliktus volt a filmben. Valamilyen módon mindenki nagyon nyugodtan kezelte, hogy bemegy öt tudós egy halálos veszélyekkel teli területre, és csak egyikük tud valójában bánni a fegyverekkel. Kiképzést nem kaptak, vagy ha kaptak is, arról lemaradtunk. Amit megtudunk róluk, hogy mind kutatók és nők. Az utóbbi tulajdonságnak reméltem, hogy lesz valami jelentősége, vagy kapunk néhány igazán tisztelni való erős női karaktert, de valójában Natalie Portmannel akár négy kutyát is beküldhettek volna, talán úgy még érdekesebb lett volna az egész koncepció. A húzónévként jól teljesítő színésznő valójában a fő mozgatórugója az eseményeknek, a mellékszereplőkkel hébe-hóba történik valami, de biológusként ő kutat és gyűjt mintákat, a többiek közül csak egyiküknek van egy jelentősebb megállapítása.
Forrás: IMDb
Ha már a karaktereknél tartunk, Portmanen kívül például Jennifer Jason Leigh és Oscar Isaac is egészen jót alakítanak a filmben, bár nem ezek a szerepek lesznek azok, amelyek beugranak majd, ha a nevüket halljuk. A film nagy részében ugyanis az összes színész aggódva néz valahova, ennek az lehetett az oka, hogy pontosan ők sem értették, mit is kéne átadniuk a közönségnek. A film mondanivalóját ugyanis sikerült olyan mélyre ásni a „shimmerben”, hogy magad is szétszakadsz, felaprózódsz, és kicserélődsz, mire megtalálod. Vagy nem találod meg, mert nem vagy az Annihilation stílusára vevő és nem tudod eldönteni, hogy most rengeteg klisés mondanivalóval bombáz, vagy egy nagy örökérvényű igazságot szeretne rád erőltetni. Nem segítettek megfejteni a mű talányát az oda-vissza ugráló flashbackek, jövőbeli képek és a teljes érdektelenség az első óra elteltével, amely számomra meghatározta a filmélményt. Valójában sajnálom magát az alkotást, hiszen tele van elvesztegetett lehetőségekkel. A fényes, színesen pompázó szappanbuborék belül üres, a film végén kipukkan és nem hagy maga után semmit.
Ha a valóságtól elrugaszkodott, akcióval és mondanivalóval teli sci-fit keresünk egy ráérős szombat délutánra, válasszuk inkább az Interstellart, vagy a Blade Runnert, az Annihilationt pedig hagyjuk meg a sokat filozofáló barátainknak, ők napokig el fognak vele szórakozni.
