Az ifjúság fantáziája a szervezett alkoholfogyasztást illetően határtalan. Ha elfogyott az ünnepelni való vagy a beszédtéma, egy pakli kártyától kezdve a speciális pohárfigurákból álló sakk-készletig bármi lehet eszköze a játékos lerészegedésnek. A kocsmatúrához egy csapat lelkes emberen és egy betarthatónak látszó útvonalterven kívül nincs szükség más segédeszközre.
A közösségi oldalaknak hála manapság egy esemény megszervezése nem igényel nagy erőfeszítést. Nem kell telefonhívás, vagy egymás online állapotú levadászása, csak néhány kattintás, és kész a meghívó. Virtuális inasom a reggeli kávé mellé egy bitborítékolt invitálást is hozott, méghozzá egy kocsmatúrára, ami Debrecen néhány vendéglátóipari egységét érintené. Bátor vagyok és fiatal, hát ott leszek.
A munkából fáradtan hazaigyekvő emberek két reakció közül választhattak: megbotránkozva vagy irigykedve figyelhették a Remete söröző előtt délután négy órakor gyülekező fiatalokat. Felül körben már száraz falevelekkel és aszott szőlőszemekkel tarkított lugas, alant hideg sör és arcokra fagyott mosoly. Kissé mintha már késő lenne ehhez, de a logika Kasszandra-sorsú. „Ki szeretne a lepedőhordozó lenni?” „Köpeny” – javítják ki a csapatkapitányt, aki az esemény jelképére gondol, ami filctollakkal bármely résztvevő által színesíthető. Rajta a felirat: Tour de Kocs 2010. Nem viccelnek. Végigmegyünk azon a tíz állomáson.
A kocsmatúra valójában már a 19. századtól bevett városmegismerési gyakorlat, ami Nagy-Britanniából terjedt el, majd meghódította Európát, Amerikát, Ausztráliát. Eredeti neve, a pub crawl, szó szerint „kocsmamászás”, arra utal, hogy a résztvevők az alkoholbevitel következtében elveszítik a két lábon járás képességét, ezért négykézláb mászva jutnak el egyik kocsmából a másikba. Leginkább a hátizsákos turisták kedvelt szórakozási formája ez, akik ezáltal könnyebben tudnak ismerkedni egymással és a jó helyekkel. Számos helyen léteznek tematikus válfajai, például Dublinban részt vehetünk irodalmi vagy zenés kocsmatúrákon (az előbbiben színészek, míg az utóbbiban zenészek kísérik a kultúrára is szomjazó csapatot), Londonban pedig bizonyos metróvonalak mentén alakultak ki útvonalak, mint a Circle Line vagy a Monopoly Pub Crawl. Az igazán nagy kocsmatúrák akár háromezer fősek is lehetnek.
A harmadik állomásra létszámunk huszonhárom főre emelkedett, ami ezután az utolsó előtti helyig stagnált. Bár a mi célunk nem a város megismerése volt, tősgyökeres vezetőnk mentális térképe a város vendéglátóipari egységekeinek tekintetében irigylésre méltónak bizonyult. A helyek színvonala néhol ugyan egészen erős kétségeket ébresztett bennünk, ám az árak kompenzációs képességei elég magasnak bizonyultak a fogyasztáshoz. „- Elnézést, mi ennek a kocsmának a neve? – Ez nem kocsma, hanem presszó!” – válaszolták több helyen is identitásukért harcolva. A bérházak aljában fészkelő kisivók állandó fogyasztóközönsége csak a mindennapi rutin nyugalmas lefolyása miatt aggódott: „Nem zavarnak, de leütöm, ha a feje belelóg megint a tévébe”. Az irántunk, mint kívülállók felé tanúsított ellenszenven, és az elfogyasztott üzemanyagon felbátorodva a csapat pofátlansági mutatója vészesen emelkedni látszott. „- Kik ezek a fiatalok, akik felnyomultak az éttermi részlegre, bementek a személyzeti vécére, és itt hangoskodnak? – Igen, meg megették a kenyeret is. – Na mindegy, amíg fogyasztanak…” – szerencsére több helyen vették elő talán az egyetlen hatásos fegyvert a mindenre elszánt kocsmaturisták ellen: a szolidaritást. Ennek köszönhetően az utolsó állomáson, ahol a törzsközönség átlagéletkora félszázad alatt húzódott, még a péntek esti csúcsidőben is lehetőségünk adatott kipihenni a túra fáradalmait.
Magyarországon a külföldi turisták számára kínált kocsmatúrák ára 6-20 euró között mozog, ami nagyjából megfelel a nyugat-európai viszonyoknak. S bár nyilván érezhető a különbség egy helyi vállalkozással szemben, egy valami biztosan közös. Az élmény: megfizethetetlen.
Tóth Laura
