Az Alita: A Harc Angyala egy 2019-es cyberpunk akciófilm Robert Rodríguez rendezésében, mely egy ’91-ben indult 53 fejezetes mangán alapszik.
Ezt a mangát a cyberpunk műfaj egyik úttörőjeként szokás a Páncélba zárt szellemhez hasonlítani, bár annyira nem lett sikeres. Azután, hogy tavaly az utóbbi is kapott amerikai élőszereplős feldolgozást, idén az Alitára került a sor. A mangák által inspirált amerikai remake-ek manapság egyre gyakoribbak, elég az azóta mémmé nőtt Netflixes Death Note-ra gondolni, vagy a májusban érkező Pikachu, a detektívre.
2563-ban járunk, a Bukás után 300 évvel, aminek a történet során jelentősége lesz, nem csak ürügy a disztópiára. Dr. Dyson Ido, egy cyborg orvos guberál magának egy lányfejet a szeméttelepen, majd otthon a néhai lányának készült műtestrészekből összeszereli a testét, és elnevezi az így megmentett hölgyet a lányáról, Alitáról. Ezután Alita felkutatja múltját, mely több száz évre, a Nagy Háború korára nyúlik vissza.
A világ két részre szakadt, az égen lebegő zalemi utópiára, és a földön a szemétben sínylődő disztópiára, ahol a film játszódik. A lenti világ annyiban hasonlít Borsodra, hogy ha lassan mész az utcán, akkor kis túlzással menet közben lopják ki a szerveidet.
Több történet van benne, mint a legtöbb mai filmben anélkül, hogy kapkodna. A szereplők közti kapcsolatoknak van súlya, nem csak ürügyet szolgáltatnak egy-egy felesleges mellékszálra. Igaz, a romantikus szál az elején még tényleg erőltetett. Az apa meg akarja védeni az új lányát, mert a régit nem tudta, és bűntudatból segít ingyen a rászorulókon. Az anya kezdetben azért viselkedik ellenségesen Alitával, mert a halott lánya utánzatát látja benne, amit a volt férje a megkérdezése nélkül hozott létre. És még sorolhatnám a főbb szereplőket, de az már elspoilerezné a fordulatokat. Elég annyi, hogy minden szereplőnek megvan a maga motivációja, legyen az bosszú, szerelem vagy pénz.
Elég sok történetet kapunk, de még így is lezáratlan, és bőven megérne még legalább egy folytatást. Bár ez nem véletlen, tekintve az alapanyagot, ami még manapság is folytatódik újabb előzményekkel. A sok történetszálat jól sikerült összekötni, azonban van egy gonosz például, akit kb. félóránként legyőz a főhősnő, ami már-már komikus, pláne, hogy mindig elmenekül, mármint elszalad. Ez hetente megjelenő fejezeteknél nem zavaró, de a filmből akár ki is lehetett volna hagyni, mert a történethez alig tett hozzá. A történet nem rendelkezik igazán fő gonosszal. Van a legfőbb rohadék, akinek van egy kisebb szolgája, akinek van a már említett többszöri visszatérője, aki maximum videojátékban lehetne főellenség. Csakhogy a legfőbb gonosz személyesen meg sem jelenik a filmben, nem hogy diadalmaskodna vagy elbukna. Ebből is adódik a lezáratlanság.
Kicsit zavaró, hogy az Ido egyértelműen japán név, még ha az eredeti Daisukét Dysonra is cserélték, a szerepet mégsem ázsiai színész játssza, hanem Christoph Waltz. Amerikában ez a fehérre mosásnak nevezett jelenség már megszokott a mangákból vagy animékből készült feldolgozásoknál. Az is irritáló volt, hogy a főhősnő szeme nagy, ami jó, mert jellegzetes, de végig olyan érzést ad, mintha állandóan csodálkozna.
A rendező tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, ami ritka, éppen ezért ritka jó lett saját kategóriájában. Ajánlom mindenkinek, aki nem csak látványos filmre kíváncsi, hanem a történetre is.
