A szlovák Extraligában játszó DVTK Jegesmedvék a Liptovsky Mikulas csapatát fogadta szeptember 22-én vasárnap, ez volt a második hazai találkozó ebben az idényben. A friss szezonkezdet apropóján felfedeztem a miskolci szurkolói életet: Siku, tócsni, érik a szőlő – ez csak néhány kulcsszó a miskolci légkörből. Ott, ahol a csecsemőtől a nyugdíjasig minden korosztály képviselteti magát.
– Dehogy, nincs műanyag flakon nálam – felelem kissé zavartan az engem és táskámat átkutató biztonsági őrnek, miután érvényesítettem a jegyemet. Rövid motozás után beérkezek a Jégcsarnokba, ahol rögtön egy hófehér bundájú, beöltözött jegesmedve emeli a mancsát felém, pacsit kérve, majd miután megkapja, fura vinnyogással-brummogással veszi tudomásul. Pár lépés megtétele után bal oldalamon egy szurkolói bolt, sállal, mezzel, sapkával, míg jobb oldalról fura, puffanó zaj hallatszódik be a térbe. A játékosok már bemelegítenek, s a palánknak csapódó korongok a ludasak. Felsétálok a lépcsőn, majd szemeimmel a leendő szektoromat, széksoromat fürkészem. Fél óra van meccsig, lassan gyűlnek az emberek, idő van bőven, a büfékben már várni kell a kiszolgálásra.
– 10 éve járok meccsre, és fölényes hazai győzelmet várok a mai meccstől, mivel egy gyengébb képességű csapat érkezik hozzánk – mondja nekem István, aki forró teát kért ki tócsnival. Hiába, sosincs meleg a csarnokban, kifejezetten jól esik a meleg ital. A lepcsánka, vagyis ahogy az itteniek hívják, tócsni, nekem is megtetszik, kérek egyet. A büfében folyamatosan sütik, igazi helyi specialitásnak számít itt.
– Diósgyőrinek születni kell, én már akkor is jártam meccsre, amikor 25 ezren kiabálták Vitelkinek, hogy „varázsolj Vitya!” Az akkori hangulat és a klubhoz való tartozás azóta is magával ragad – folytatja szurkolótársam. István heti rendszerességgel jár meccsre, még a gyermekük megszületése előtt a feleségét is hozta magával, azonban a kis Zsombi még fiatal ehhez. Idővel rendszeres látogató lehet a jégcsarnokban. A büféből kisétálva ideiglenesen elköszönünk, s látványos meccset kívánunk a másiknak. Elfoglalom a helyem, az egész csarnok sötétbe borul, a játékosok egyesével jönnek fel a pályára, lángcsóvák kíséretében. Közben a szpíker az egyik oldalnak a ’hajrá!’, másik oldalnak a ’Miskooolc’ rigmusokat skandálja, amit Siku, a jegesmedve nyomatékosít karjelzésével. Előbb a szlovák himnusz, majd a magyar következik. A Vigadó lelátón, tőlem bal oldalra van a ’helyi B-közép’, dobokkal, zászlókkal készültek a mérkőzésre, s a találkozó legelején rögtön énekelni, dobolni kezdtek. Nem állnak meg, egyértelműen lenyomják a körülbelül 20-30 fős vendégsereget decibelben. Nemcsak hangerőben, mutatott játékban is jobb a Miskolc, azonban mégsem sikerül a helyzeteket gólra váltani, a hazai közönség nagy bánatára. Az első harmadban nem is esett gól, negyedórás szünet következik. Ilyenkor a szurkolók javarésze megy a büfébe, illetve a jégen játék zajlik. 10 kisgyerek guggol egy kör mentén, s amolyan ’mini-curling’ módjára igyekeznek a kör középpontjába gurítani korongjukat. Az egész játékot Siku vezényli le, akit nagyon szeretnek a jégre lépő kissrácok.
– Családbarát, mert vannak többnyire gyerekeknek szóló, harmadok közötti programok a jégen – kezd monológba Bence, aki mellettem ülte végig a mérkőzést. A második harmad eközben elkezdődik, a szlovák szurkolók is kitartóan buzdítják a Liptovsky Mikulást.
– Eddig szerencsére nem láttam gyűlölködést, pedig ismert a magyar-szlovák viszony – mondja Bence. A második harmadban eközben megszerzi a vezetést a hazai csapat, majd’ kiugranak a bőrükből a DVTK-szurkolók, ennek megkoronázásaként felcsendül a népszerű Republic-szám, s az egész csarnok együtt ordítja, hogy ’Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!’ Bence 3-1-es végeredményt vár, mint mondja nekem. A harmadban lő még egyet a Jegesmedvék csapata, a szünetben Siku táncol(?) zenére, ezzel szórakoztatva a közönséget. Megpillantom Istvánt, s váltok vele pár mondatot. Szóba kerültek a régi idők, amikor még ennél nagyobb lázba hozta az itteni embereket egy-egy miskolci sporteseménynek.
– Sajnos már kevés a helyi kötődésű játékos és a régi szurkolói csoportok is kikoptak. Hangulat régebben volt, de mára már lecsengett, igazából már nem térünk el a többi várostól –mondja nosztalgikusan, majd továbbáll. A harmadik harmadban tovább növelik előnyüket a Macik, s 3-0-val zárják le a mérkőzést. A hazai drukkerek folyamatosan az ’Ez Miskolc! Ez Miskolc!’-ot üvöltik, a játékosok körben guggolnak, a csarnok sötétbe borul, s a szurkolók halkan elkezdik énekelni az ’Érik a szőlő…’ felütésű népdalt. A ’Van vöröshagyma a tarisznyában..’ sorhoz érkezve játékos, szurkoló felugrik, s teli torokból üvöltik a folytatást. Ezután elindul a szurkolóhad a kijárat felé. Félfüllel hallom, hogy Vandone gólját dicséri egy bajszos drukker. A villanyokat lekapcsolják. Számomra mindig élmény DVTK-meccsre járni. Bizony, mert ez Miskolc!
