Több hónapnyi unszolás után, igent mondtunk az egyhetes nyaralásra, úticél: Szárti.
Szárti, Görögország északkeleti részén fekszik, Szithonía-félsziget délkeleti partján, ami az Égei-tengerbe nyúlik bele. Az egykori halászfalu mára már szinte csak a turistákból él. Az elmúlt években viszont felhúztak egy új városrészt, ahol szállodák és éttermek épültek. Az érkezés után bármennyire is szerettük volna elfoglalni a szállást, sajnos tudatták velünk, hogy még pár órát várnunk kell, így az öt méterre lévő kisboltba vezet az utunk, ahol az Oreo összes fajtája, olívabogyó hegyek és kannában lévő házi olíva olaj is megtalálható, nem is beszélve a különböző ízesítésű kávékról. A szállásunkkal szemben közvetlen a tengerpart helyezkedett el. Egy kisebb elkerített part, pár napozóággyal. Nyugalom várja az ideutazókat. Csukott szemmel hallgatni a tenger morajlását, a szerbek kiabálását egy parttal arrébb, és az édesanyám panaszkodását, hogy – Mikor is megyünk haza?- Mindegyik tényező nyugtató hatással van rám.
A napozás és körbenézés után elindultunk a faluba. A közös megbeszélés után egy gyorstalpaló körbevezetésre kerül sor, amit Csilla, az idegenvezetőnk szervez. Bármennyire is érdekfeszítő a koktélos, illetve a tömérdeknyi szuvenír bolt, fél óra után leváltunk és magunk fedeztük fel Szárti keskeny utcáit. Akárhova nézünk, ajándék bolt, majd étterem, és amennyire meglepő, macska volt. Meglepetésünkre nagyon sok görög tudott magyarul, amit édesanyám derített ki kérdezgetvén a helyieket, tudnak-e szólni egy-két szót magyarul. A falu végén helyezkedik el egy kisebb bolt, ami valamilyen oknál fogva hipermarket nevet viseli. Abban különbözik a többitől, hogy házi ouzot, tsipouro, és bort árulnak. Az ouzo görög szeszes ital, amit ánizzsal készítenek. A tsipouro, mint később, kóstolás után kiderült, nem más, mint a törkölypálinka. A nap nem zárult gondtalanul. Ugyanis egyik családtagom elhagyta a több mint húsz éves aranygyűrűjét, amit még Németországból kapott a férjétől, így egy közös családösszekovácsoló homoktúrással végződött az első nap.
Több napot vett igénybe a huszonkét órás buszút kipihenése. Amint delet ütött az óra, elindultunk a szállásunktól délre eső Aranypartra. Sokkal zajosabb és nagyobb, illetve szebb part. Mindemellett ennek a másik oldalán fekszik a nudista strand. Sok mindent tanultam ezena napon, például hogy a görögök a cukkinit töknek hívják, illetve hogyan érdemes alkudni, mindemellett hogyan kell eldugult mosdót vajjal helyrehozni. A kultúrsokk hatása kezdett alábbhagyni, és a parton lévő aszalódást is megunva elindultunk a faluba, amikor még szinte semmi sem volt nyitva. Nem meglepő, hogy a mediterrán népeknél, így a görögöknél is szieszta idő van, ami délután kettőtől hatig tart, és azután nyílnak a nagyobb boltok, éttermek, koktélbárok. Minden lehetséges nevezetességet megnéztünk a faluban, a templomot, ami zárva volt, illetve a kilátót, ami több kisebb öbölre nézett, mindemellett rátaláltunk egy kis kikötőre, ahol pár idősebb férfi horgászott.
Több fakultatív programból lehetett választani a hét során, mi a hajóút mellett döntöttünk, cél az Athosz-hegyi Köztársaság, az Ájion-Órosz (más néven a Szent hegy) félszigeten fekvő kolostortársaság. Húsz kolostor helyezkedik el a hegyen, amiből nyolcat lehet szemügyre venni a hajóról. Az út során kikötöttünk az Ammouliani szigeten. A három utcából álló szigeten hatszáz lakos él. Az elkövetkezendő két nap szinte egybefolyt, a jó idő illetve, a semmittevés miatt. Amilyen gyorsan jött a jó idő ezen a két napon, annyira gyorsan el is múlt pénteken. Tíz fokkal lehűlt a levegő és esett az eső, ami mindenkit rosszul érint. A mellettünk lévő kisboltnál tovább egyikünk sem ment, és a nap további részében vártuk, hogy beesteledjen és másnap mehetünk is haza, amit én kifejezetten vártam.
Ahogy az oda út, így a visszaút sem volt gördülékeny. Mindegyik határnál megálltunk és vártunk több órát, illetve, leszállítottak minket. Ezzel együtt minden viszonylag gondtalanul haladt, amíg ki nem derült, hogy az egyik utastársunk elhagyta a személyi igazolványát. Félreálltunk és fél órán keresztül kutattuk az eltűnt tárgyat, majd arra jutottunk, hogy Szártin maradt. Mindenkin látszódott a türelmetlenség, és a fáradtság, amikor leszálltunk Budapesten, és a bőröndünkre vártunk. Egy kósza mondatot el is csíptem a mellettünk lévő idősebb házaspártól, ami tökéletesen leírta, hogyan is éreztem magam a huszonkét órás buszút után: – Legközelebb már csak az urnámba vagyok hajlandó ennyit ülni.
