Bár a műveleti jelekből kifogyott, ihlete és alkotásvágya nem csappant: Ed Sheeran 2023 májusában adta ki a 2011 óta bővülő, matematika-tematikájú sorozatba illeszkedő utolsó „-” (Subtract) című albumát, szeptember végén viszont máris újabb dalcsokorral látta el rajongóit, Autumn Variations fantázianéven.
Lehet, hogy sem te, sem a legszűkebb baráti/családi köröd egyik tagja nem megszállott rajongója Ed Sheeran munkásságának, de ha megszólal a ‘Shape of You’ vagy a ‘Perfect’, valószínűleg mégis végig fogod énekelni a refrénjüket. Talán csak túl fülbemászó, talán tényleg belefér a stílusodba egy-egy dala, egy biztos: bemutatni senkinek nem kell, ki ő. A kezdeti angol aluljárókat azóta felváltotta a Wembley (és még jó pár stadion világszerte), a feltörekvő előadókkal való kollaborálást pedig hét stúdióalbum. A diszkográfia legfrissebb darabja, az Autumn Variations 2023. szeptember 29. óta elérhető a nagyközönség számára.
Ez a legújabb kiadás több szempontból is rendkívül rajongócentrikus lett, mivel nemcsak az egyes számok élő változatát rögzítette egy-egy szerencsés fan lakásában, de a videoklipek elkészítésére is tehetséges amatőr művészek közül választott segítő kezeket a közös kreatív munkához. Persze, ilyen véletlenszerű és hétköznapi húzásokat eljátszott már az előző album dalaival is, szóval korántsem újkeletű jelenségről van szó. Mégis, amilyen szókimondó és a hallgató elevenére tapintó lett ez a válogatás, a korábbiakhoz képest intenzívebben érezhető benne az a (társas) magány, amit talán kicsit kompenzálni kíván a közönség bevonásával. A ‘Plastic Bag’ „I have friends but no longer see them” és a ‘Page’ „Maybe I’m destined to be always lonely, alone, a loser, pathetic” sorai például okot adhatnak erre a feltételezésre – vagy szimplán csak így fejezi ki háláját a több mint egy évtizede tartó támogatásért.
Persze, aki követi Ed Sheeran munkásságát, úgyis tudja, hogy már az előző album sem az az igazi táncolós-szerelmes vonal volt. Nem mintha ne lenne érthető, hogy nem sok kedve van az embernek nagy boldogan utazgatni és koncertezgetni, miután a második gyermekével várandós feleségénél rosszindulatú rákot diagnosztizáltak, legjobb barátja és kezdeti „mentora” drogtúladagolásban meghalt, és még plagizálással is megvádolták.
Szóval nincs abban semmi természetellenes, ha a korábbi „One word, one love, one life” mostanra átváltott a „Better luck next year” érzésébe.
Gondoljunk csak bele, milyen ellentmondásos az egész szituáció. Elvárjuk egy előadótól, hogy ő mint termék/márka egyszerűen mindig performanszkész legyen, hiszen ha már egyszer megvesszük azokat a koncertjegyeket aranyáron, igenis szórakoztasson minket. Majd elégedetlenek vagyunk (mert valljuk be, mégsem lehet mindig csak szerelmesnek lenni), és vágyunk az akár negatív hangvételű, mindenesetre mélyebb mondanivalóval bíró dalokra.
Természetesen az sem törvényszerű, hogy egy ekkora sikernek örvendő tehetség életét innentől kizárólag a menthetetlen depresszió teszi vagy teheti ki. Ezen a ponton általában egyébként is két állapotot váltogat az ember, ahogy halad hegyre fel és völgybe le, és ehhez mindegy, hogy a szerzői vagy a befogadói oldalon áll éppen.
Mást egyszerűen nem tudunk: vagy hálásak vagyunk azért, amink van, vagy totálisan megsemmisülve keressük (jobb esetben a papírzsepis doboz, rosszabbik esetben a vodkásüveg alján) a válaszokat, hogy mégis mi értelme az életnek.
Na, ezt az albumot hallgatva például garantált, hogy olyan kőkemény érzelmi hullámvasútra ül fel az ember, ami még a legnagyobb adrenalinfüggőkön is kifoghat. És ez abszolút nem rossz. Miért ne lehetne önfeledten táncolni az egyik számra és egy takaró alá bújva megkönnyebbülten zokogni, mikor egy másik csendül fel ugyanarról a lemezről?
Ráadásul ahhoz, hogy mély melankóliát, majd mérhetetlen eufóriát érezzünk, ahogy dal dalt követ, nem kell, hogy a barátaink nekünk is magasról tegyenek a szülinapunkra, hogy tényleg legyen egy angol párunk egy amerikai kisvárosban. Több tízezer ember előtt sem kell százszázalékon pörögve zenélnünk, majd a színfalak mögött részegen magunkba roskadnunk – hogy aztán mégis eszünkbe jusson, hogy amúgy milyen jó nekünk, mert éjjel ugyanúgy életünk szerelme zár a karjaiba. Ed kifejezetten kiemeli, hogy mennyivel vidámabbra sikerült ez, mint a májusi kiadás, amiben egyébként – arányaiban – igaza lenne, de ilyen szempontból sajnos pont mindegy, mit érez ő, amíg a Subtractról a ‘Colourblind’ jut eszembe, az Autumn Variationsről pedig a ‘When Will I Be Alright’.
Szóval függetlenül attól, hogy éppen pont átestünk-e mindazon, amin a szerző, pusztán csak annyin múlik az album megítélése, hogy milyen a saját aktuális lelkiállapotunk.
Mégis annyira össze tud zavarni a hangszerelés, a dalszövegek, a teljes hangulat, ahogy átsiklok ezen az albumon, mindig-mindig másra fókuszálva – éppen ezért szükség is van rá, hogy néha többször is meghallgassam a dalait, és eljöjjön az az érzés, hogy igen, áttört bennem egy falat, nem pedig csak négy akkord és egy hetyke dallammal ellátott, pár soros vers próbál meggyőzni a maga igazáról. Szükség is van rá, hogy az ember felfedezze, melyik számot melyik aspektus tölti meg élettel.
Ha csak a fülemmel figyelek, akkor megmosolygom magamban, milyen képtelenség, hogy szinte mindig csak rádióbarát számokat tud kiadni magából ez az ember.
Rácsodálkozok, hogy már a második hallgatásra vele együtt dúdolom a dallam felét. Arról nem is beszélve, mennyi random, de tényleg, egyáltalán oda nem illő asszociációt alakított ki a fejemben néhány dal. Talán csak az én szerteágazó zenei ízlésem nem tud már hely hiányában hova tágulni, hogy az új dalok saját, önálló pozíciót foglaljanak el. Mindenesetre az ‘Amazing’ refrénje már első alkalommal is Phil Collins hangján szólt a fejemben, a ‘Punchline’ kezdetére valahogy mindig sikerül gondolatban ráilleszteni, hogy „Most örülök, ha néha-néha önmagam lehetek(…)”, míg a ‘Midnight’ alatt egy nem létező Disney-rajzfilm képkockái peregnek le a szemem előtt.
Ha nem hallgatom a hangszeres részt, csak olvasom a szövegeket, akkor azt érzem, sosem voltam még ennyire a földbe döngölve korábban, és hogy néhány metafora még az életem legjobbjaként elkönyvelt napomon is képes lenne elhitetni velem, hogy amúgy nem szeretett, nem szeret és sose fog szeretni senki. Ugyanez mondjuk igaz a másik oldalra is: zene nélkül is el tudom hinni, hogy az igaz szerelem az, amikor két tekintet összeakad, a Föld pedig egyszerre megszűnik forogni.
Az irodalom- és zeneművészet tehát nem minden esetben egy harmonikus horizont mentén mosódik össze. Mégis ugyanúgy lehet kedvelni és értékelni az ellentmondásos és az egymást tökéletesen kiegészítő találkozásokat. Nemcsak az albumnak ad egyfajta különlegességet, de magát az előadót is méltatja. Vajon más is elő tudná-e adni úgy egy dalban (‘Blue’), hogy örökre magányos lesz, hogy annak csak az instrumentális része gondolkodás nélkül elmegy háttérzenének egy romantikus estére? És hogy lehet ennyire angol egy szám (‘England’) a hangszeres kíséretében is, mikor nem hallunk ki belőle egyértelmű folklór jegyeket?
Összességében, akárhányszor hallgatod is meg ezeket a dalokat, úgyis lesz valami új. Egy szó, amire eddig nem figyeltél fel; egy hangszer a háttérben, amit onnantól, hogy meghallasz, nem tudod nem hallani, mert a kerek egész szerves része; egy emlék, ami bevillan az utolsó akkord elhalkulása alatt. Egyszerűen csak valami új tapasztalat – mindegy, hogy jó vagy rossz, hogy témába vág vagy sem.
Úgy kalauzolnak el a saját lelked zegzugos részeibe, amikről nem tudtál vagy nem akartál eddig tudomást venni, hogy közben nem kell osztoznod az élményekben.
Egyértelműnek tűnő darabok sok-sok különböző mögöttes jelentéssel és tartalommal, melyek a következő album megjelenéséig bőven el fognak látni impulzusokkal.
