Üres lap. Akarom mondani, vagyis akarom írni, új dokumentum. Az idegesítően villogó fekete vonal. Ujjbegyek görcsös készenlétben milliméterekre a billentyűk felett. Háttérzene. Nem kell háttérzene. Cigaretta. Facebook. Nulla karakter. Mintha a karakterszám számítana! A probléma súlyosabb: nulla gondolat.
Elindulok hát vadászni. Célom, hogy a szövegszerűség hálójába fogjak néhány erdei eszmefuttatást, vagy odúlakó logikai menetet, vagy legalább néhány mezei megjegyzést. Agytekervényről agytekervényre ugrálok, átúszok agyvízen, megmászok bármekkora hipotalamuszt – de gondolat sehol. Ilyenkor bezzeg sehol. Ilyenkor, amikor le kell adni, be kell adni, át kell adni, össze kell adni, szét kell adni − de mit, ha nincs mit kiadni magamból? Mégis, mit tehet ilyenkor az ember?!
Körben ugrálnak a határidők, mint sok kis liliputi, fenyegetően rázzák dátum-öklüket, és Gullivert, az embert, olyan könnyen maguk alá gyűrik… És akkor még többen jönnek, máglyára akarnak vetni, gonosz kis arcukon kárörvendő vigyor ül. Sietnem kell, de egyik lábamat a tehetetlenség marcangolja, hátamra a kétségbeesés ugrott, üres dokumentumok között vergődök. A kis villogó kurzor felgyorsul, mint a szívverésem, szaporán villog, szaporán ver, lecsukom a szemem…
És ekkor megjelenik ő, körben fényesség, elvakít, de látok, látom a gondolatot, látom a karaktereket, mert megjelent ő: a kreativitás.
Tóth Laura
