Gyulai kolbászolás

A téli tétlenség tetőző frusztrációja oly mértékben elégítette ki a karácsonyi emésztéssel kezdődően kialakult kilométerhiányomat, hogy egy buszra felpattanva egészen Gyuláig hajtott a régmúlt sültpulykák szelleme. Nem, nem egy általános iskolai osztálytárshoz szaladtam nosztalgiáért, hanem a Magyarország déli részén elhelyezkedő városba tettem szezonon kívüli látogatást. Mintha döghús lettem volna, a mínuszok mint legyek olyan lelkesedéssel repdestek körülöttem, nemegyszer szinte bennem, és sajnos a nap vége felé már a „jaj de jó friss levegő” tudatmanipulatív hatása sem tudta enyhíteni a fázást. Természetesen ez nem a város hibája, sőt, az élmény a kialakuló fagyási sérülések nagy részéért kárpótolni tudott.

A buszról leszállva a lendület egészen a várig sétáltatta a Volán fűtés nélküli járatán nehezen felmelegedő testet, de már útközben érdekes dolgokra lehetett figyelmes az ember. Nyáron talán fel sem tűnik a vendéglátóipari egységek sűrű egymásutánisága, hiszen a város vérkeringése működik, a nyüzsgő utcákról be- és kiszivárgó emberek szinte mindegyiket megtöltik. Ám turistatársak hiányában a kétségbeesetten himbálózó étteremcégérek és pergő festékű söröző/borozó/hotel/motel feliratok tömkelege a város önnön karikatúráját alkotják. És természetesen felvetődik a kérdés: hol laknak a gyulaiak? A válasz megmarad a kulisszák mögött, viszont előttem máris ott a vár impozáns látványa, hófehér és téglavörös izgalmas kompozíciójában, megtörve néhol egy kevés fatörzs-barnával. A belépőjegy nehézkes megszerzése után – mintha nem akarták volna elhinni, hogy tényleg látogatók akarják megtekinteni az építményt – kezdődhetett a vár, és egyben a középkor felfedezése. A zavartalan bóklászás során – az egész épületben összesen két kóborló humanoidtárssal – teremről teremre járva bepótolhattuk mindazt az ismeretet, ami a történelemkönyvekből hiányzik. Gyönyörködtető az a rendezettség, aminek köszönhetően még a történelem iránt kevésbé fogékony lelkek is könnyen és szórakoztatóan rálátást kaphatnak a régen élt emberek mindennapjaira, az akkori világ működésére. Sodró embertömeg hiányában remekül lehetett elmélkedni a rengeteg tárgy előtt, és mivel a kiállítótermek fűtöttek, fizikai igényünk is volt ennek kihasználására. Igaz, navigálás híján párszor megpróbáltuk felfeszíteni a karbantartó-helyiségek ajtaját is.

A vár körbejárása után, a múltidézés folytatása végett a Százéves Cukrászda lett pihenésünk helyszíne. Külsőre kifejezetten szerény megjelenésű ez az önmagát egy zöld ajtóval és két egyszerű ablakkal prezentáló utcasarki kalóriatár. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem: vajon a hanyatlás, vagy a történelem kultuszába vetett hit az, ami nem enged a hivalkodó névtáblák, világító árjegyzékek vagy egy felújítás csábításának? A helyiségbe belépve és konstatálva, hogy ott csak kettő darab asztalka található, kétségeim tovább fokozódtak. Kissé bódultan a hirtelen támadásba lendülő testes kávé- és süteményillattól elbotorkáltunk a kínálatot bemutató üvegpulthoz, ám az előzetes lehangoló élmények után az első észrevételem sajnos itt sem volt kellemes. Bár tény, hogy vendégszezonon kívül érkeztünk, és néhány ember fogadtatására nem állhat készenlétben egy egész süteményhadtest, a kínálat meglepően gyérnek bizonyult. Nem is tartott sokáig megállapodnom a jól beváltnak gondolt somlói galuska mellett.

Még mielőtt helyet foglalhattunk volna a már említett két asztal valamelyikénél, az eladóhölgyek kedvesen átnavigáltak minket egy eddig észre sem vett pultközi nyíláson át a termekbe. Helyesbítek: a termekbe. A kétségek lenyűgöző gyorsaságú szublimációjával csak az állkapocs zuhanási sebessége vetekedett. A szemgolyók is követték volna, ám azok a fókuszba kívánkozó látnivalók sokasága miatt visszakoztak medrükbe. Felsorolhatnék tárgyakat: csíkos kárpitú kanapék, aranyozott festménykeretek, többágú gyertyatartók. De még Jókai tolla sem tudná leírni azt az érzést, amit ez a monumentális magasságú, pompázatos berendezettségű belső térrendszer váltott ki. Mielőtt közelebbről szemügyre vettem volna egy tükröt, én is azt hittem, az abroncsos szoknyás úrhölgyek valamelyike vagyok, aki mellett férje, a francia irodalmár készül társalogni a századforduló fejlődő higiéniájáról. Igaz, ez a káprázó érzés a többi vendég megjelenéséig kissé nyomasztóvá fajult, és miután meggyőződtünk arról, hogy mi bizony a huszonegyedik század termékei vagyunk, idegenségérzetünk suttogássá és múzeumi távolságtartássá metamorfizálódott. Aztán a hely lassacskán megtelt élettel, és ellazulva a restaurált rekamiékon, a rendelt sütemények szemügyből végre nyelvüggyé válhattak.

Mint egy kalandfilmben, jó és rossz élmények úgy váltakoztak a filmidővel megegyező hosszúságú látogatás alatt. Nem értettem ugyanis, hogy egy ilyen korhű teremben, ami a legapróbb részletekig a múltidézésnek van alávetve, hogy lehet a hangulat elrontója egy egyszerű műanyagtálka. A somlói ugyanis egy műanyagtálkából mosolygott rám szerényen. Szerényen, méretei miatt, és sajnos az íze sem gördítette pozitív irányba megítélésemet. Szerencsére nem kellett sokat unszolnom magam egy második esély megadására, és a kreatív elnevezésű százéves sütemény a maga barackpálinkás marcipántöltelékével sikeresen kompenzálta ízlelőbimbóim és szépérzékem elszenvedett sérelmeit. És még valami, aminek különösen örültem: a mosdó kialakításánál nem törekedtek a „százéves” jelzőre…

Néhány boltot még közelebbről szemügyre véve (jó stratégia a fagyhalál ellen), ahol a város rajongói és az egomániás Gyulák egyaránt kiélhetik tárgyi mániájukat a rengeteg feliratos bögre, toll, felespohár, hűtőmágnes, stb. között, lassacskán a buszmegálló felé vettük az irányt. Bár a legtöbb városnak megvannak a maga nevezetességei, Gyula képes volt évszámokat és történelmi eseményeket nélkülözve a túlmisztifikált múltat profanizálva átadni.

Tóth Laura

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás