A népszerű kultúra médiumainak szánt, a debreceni MODEM-ben megrendezett KULTOK III. konferencia első napján kapott helyet Dunai Tamás Autobiográfia és autofikció határán: a képregényes önéletírások problémája című előadása. Az alábbi összefoglaló azoknak az érdeklődőknek szól, akik lemaradtak róla.
A képregényes önéletírás nem új keletű jelenség: saját történelemmel és kiemelkedő alkotókkal rendelkezik. A műfaj első képviselői az 1960-as, 1970-es években jelentek meg az Egyesült Államokban, a kötelező öncenzúrának (Comics Code) köszönhetően csak az underground vonulatban tevékenykedhettek. A legismertebb közöttünk Art Spiegelman, aki Maus című képregényében apja holokausztemlékeit örökítette meg. Szintén elismert alkotó a magyar származású Miriam Katin. A New Yorkban élő grafikus Spiegelman hatására saját ’56-os emlékeit rendezte képregény kockákba.
A képregényes önéletírással szemben felmerülhet az a vád, mely szerint a történelmi események ilyen módon történő megjelenítése hiteltelenné teszi az elbeszélést. Ezt támasztja alá a médiumra jellemző kép és szöveg szembetűnő szerkesztettsége. Képregény és önéletírás távolságát még jobban fokozza az a közhiedelem, hogy az autobiográfia csak a lírai, epikai közegben életképes, legvégső határa a fotópapír vagy a filmvászon lehet.
Ezzel ellentétben Dunai Tamás a képregény szerkesztett voltát olyan előnyös tulajdonságként emelte ki, melynek segítségével a médium az önéletírás kreatív eszközeként is működhet. Sokan az autobiográfia médiumaitól elvárják, hogy azok a valóság pontos mását közvetítsék – gondoljunk csak például a történelmi filmek aprólékosan kidolgozott díszleteire, jelmezeire. Azonban egy önéletírás hitelességét attól még nem veszíti el, hogy megjelenítési módja elszakad a realitás talajától. Sőt, a művészi önéletrajz nem a külső, hanem a belső valóság megragadására hivatott. A történet mesélője mindig egyedi szemszögből ismerteti emlékeit és tapasztalatait – így a narráció csak a „szubjektív valóság” megjelenítésére képes. Mivel a képregény vizuális eszköztára más természetű, mint mondjuk a filmé, másként tudja megjeleníteni az elbeszélő egyéni, akár abszurd látásmódját. Így a végeredmény: színek és vonalak ezerféle kavalkádjával megjelenített, személyes emlékekből táplálkozó, megismételhetetlen világ.
Dunai Tamás előadása a képregénykultúra olyan szeletét tálalta a hallgatóság elé, amely egyértelműen megkérdőjelezi a műfaj el nem ismertségét. Piros köpenyes földönkívüliek, latex ruhás lovagok és háló fejű falra mászók – bármennyire is akciódúsak és lebilincselőek történeteik, érdemes megismerkedni a képregény palettájának többi színével is. Ha valakinek ezek után kedve támadt túllépni a „képregény csak gyerekeknek való” sztereotípián, az keresse fel a legközelebbi könyvesboltot és kérdezze meg: „van-e még a Marjane Satrapi-féle Persepolisból?”
