Május 24-e, szombat volt. A lisszaboni BL-döntő napja volt. Amikor majd’ minden férfi a tévé előtt ült. De én nem. És rajtam kívül még kb. 90 ember sem. Ők a Dharma Klubba jöttek. Mert május 24-e, szombat volt. Blind Myself-koncert volt. Egy hihetetlen élmény volt. El is mesélem!
A Blind Myself 2013 januárja óta a harmadik koncertjét adta Debrecenben, ezúttal a debreceni Blackhoney, valamint a budapesti Apey and the Pea társaságában. A zenekar nemrég jelentette meg teljesen a Négyszögöl albumot (a lemezről itt olvashattok kritikát), így várható volt, hogy a koncertprogram szinte teljes egészében erre az anyagra fog épülni.
Jómagam már jóval kapunyitás előtt az Ifiház udvarán voltam, majd annak rendje s módja szerint kifizettem a beugró árát. Már éppen az első Kőbambit szopogattam a pultnál, amikor megjelent Hegyes Gergő, a Dharma tulajdonosa, hogy menjek le a bejárathoz, mert visszakapom a befizetett összeget, ugyanis rajta vagyok a VIP-listán a következő felirattal:
„Varga Máté (Médiagrund)”
Hirtelen elállt a szavam, mert bár korábban egyeztettem a zenekarral, hogy majd csinálok velük egy interjút (mely a BM-saga befejező epizódja lesz), erre egyáltalán nem számítottam. Ezúton is hatalmas pacsi és köszönet a zenekarnak!
Az interjú elkészítése után még egy jó darabig beszélgettem a zenekar tagjaival, így az első banda, a Blackhoney fellépése számomra javarészt „audioélmény” maradt. A debreceni stoner metal csapat a stílusnak megfelelően igencsak húzós saját dalokat játszott, kívülről hallgatva is kellemes élményt nyújtva a fülemnek. Az utolsó dalra azért bemerészkedtem, s két dolog azonnal feltűnt: egyrészt a helyi erők képviselőit is szép számmal tekintették meg a koncertteremben, másrészt maga a tér hőmérséklete már az est elején bőven 30 C° fölé emelkedett. A pultos-társtulajdonos, Munkácsi Dávid röviden csak így vázolta fel az est hátralevő részét:
„Meg fogunk dögleni.”
Másodikként a szintén a stoner metalt képviselő Apey and the Pea lépett fel. A zenekar vezetője/frontembere, Áron András „Apey” karakteres hangjával és remek gitárjátékával egyértelműen a hátán viszi a bandát, a „terhet” még Prepelicza Zoltán és Makai László segítenek neki cipelni. Dalaikat és előadásmódjukat három szó jellemzi jól: súlyos, energikus, lendületes. Egy biztos: miután hazamentem, egyből megkerestem őket a neten, mert nagyon bejön, amit csinálnak.
Nem sokkal fél tizenkettő előtt aztán érkezett az est fénypontja. Egy rövid beállás után a főzenekar is színpadra lépett, stílszerűen Fásy Ádám szavaira:
„Záróakkordként következzen egy premier…”
A premier ugyanis a Négyszögöl 4. dalaira vonatkozott, hiszen a zenekar a Dharmában „avatta fel” élőben az album utolsó három számát. Előtte azonban a banda a régebbi dalokkal fokozta a hangulatot, mely az akkor már kb. 35-40 C°-os teremben a tetőfokára kezdett hágni. És ha már Fásy Ádám konferálta fel a Blind Myselfet, nem is lehetett más a nyitódal, mint a Veszélyes hulladék. Ekkorra természetesen már elfoglaltam helyem az első sorban, éppen Édes Gergely gitárossal szemben, aki egész koncert alatt hihetetlen beleéléssel és grimaszolással jelezte: a nagy meleg ellenére is jó a zenekar hangulata. Az erős kezdés után még három dal következett a Négyszögöl korábbi részeiből, sorrendben: Bizonyos szempontból gazdagok dala, Magyar világvége, valamint a Diszkószám az éhezésről.
Majd eljött az első nagy pillanat: Mindenkit un valaki premier! Élőben is sikerült hozni a színvonalat, a közönség pedig egyre aktívabban kezdett el mozgolódni, érződött, hogy szinte senkit nem zavar az iszonyatos hőség. A debütálás után egy kis romantika következett: Radnóti Miklós versének megzenésített változata, a Két karodban csendült fel. A refrén katartikus élménye élőben még inkább csontig hatoló volt, nem is maradt el a lúdbőrözés.
Tóth Gergő énekes ezután így vezette fel a következő „elsőáldozó” nótát:
„Tudod, hogy nincs bocsánat!”
József Attila költeményének feldolgozása szintén komoly teljesítményre sarkallta a közönséget, mindenki egy emberként emlékezett, hörgött, romlott kölökre lelt, majd a töltött fegyvert üres szívéhez szorította. Ezután Horváth István gitáros jelezte a jelenlévőknek: ideje még magasabb fokozatra kapcsolni! A Bírák az albumon megszokott hihetetlen energiával rázta meg a Dharma falait, Jankai Valentin dobos lábai alatt csak úgy füstölt a duplázó, a tömeg (merthogy egy underground metal koncerten a 100 fő körüli nézőszámot én annak tekintem) pedig vadul rohangált, csápolt, ütközött és üvöltözött.
A következő dal előtt már komolyabb gondot okozott a teremben lévő klíma: Valentin egyre idegesebben keresett vizet a színpadon (a sör sajnos nem segít a hidratáltság fenntartásában), a nézőszám pedig hirtelen és látványosan megcsappant – mindenki rohant a levegőre. Talán a sors akarta így, de a következő szám első sora tökéletesen jellemezte az állapotokat.
„Minden maradék zsírunk égjen el!”
A Dharma „népe” pedig égette is a zsírt becsülettel: a Maradék refrénje közben mindenki ugrált, tombolt, Debrecen bebizonyította, milyen kitartó rajongói vannak itt a Blind Myselfnek. A végére pedig maradt a slusszpoén: harmadmagammal együtt én is segíthettem megtartani a zenekarnak a Föld súlyát.
Egy kis retro következett, méghozzá az egyik legnagyobb Blind-klasszikussal, valamint a híres-hírhedt hangpróbával. Tóth Gergő kellően felhergelte a népet ahhoz, hogy a végén mindenki teli torokból üvöltse:
„ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚRISTEN!”
És már meg is jöttek a Pomogácsok: visszalopták a tüzet, eltüntették a vonásainkat az arcunkról (az egybefüggő izzadságréteg miatt ez valóban így volt), és még ki tudja, miféle gaztetteket műveltek, ám sikerült őket elűzni. Ennek örömére jött a harmadik dalpremier: Testem a vászon. Gergő és Pisti felváltva rappelték el a Punnany Massif Wolfie-jának részét (kisebb-nagyobb sikerrel), a refrén pedig élőben is nagyon hatásos volt.
Utolsó dalként a Kaint játszotta el a zenekar, mely nem hiányozhat egyetlen koncertről sem. Érdekes volt felidézni a régi szép időket, de még inkább az akkori és jelenlegi dalok közti különbséget. Hogy kinek melyik stílus jön be jobban, azt nem az én tisztem eldönteni, mindenesetre az biztos, hogy a Blind Myself egy kivételes ékköve a hazai underground metalzenei színtérnek.
Természetesen a közönség nem engedte le a zenekart a színpadról, így jöhetett a ráadás: előbb a leghíresebb nóta, a Lost in Time, majd zárásként – szintén jól jellemezve az este küzdelmes jellegét – A Fekete Lovag mindig győz! hangzott el, melynek végén mindenkiből még utoljára előtört az állat, s méltóképpen lezárva a koncert, így üvöltött a Dharma:
„Leharapom tőből mindkét lábad!”
A koncert után mindenki azonnal kirohant a levegőre, és még a zenekar tagjai is csak vizet mertek magukhoz venni – ez alól egyedül Ferich Balázs basszusgitáros volt kivétel, aki az igen fárasztó és izzasztó koncert után is a sörre esküdött.
Összességében elmondhatom, hogy bár ez volt a sokadik Blind Myself-koncertem, magasan ez vitte a prímet. Ilyen közel még nem került a debreceni közönség a zenekarhoz: az együtt izzadás, a hihetetlen hangulat, a koncert utáni hosszas beszélgetések mindinkább erősítették bennem azt az érzést, hogy Magyarország második legnagyobb városában akár hetente lehetne ilyen esemény, akkor is mindig elmenne ennyi ember. Ami pedig engem illet: egy életre szóló élmény marad ez az este, hiszen nem csupán egy fantasztikus zenekart ismerhettem meg közelebbről, hanem öt fantasztikus embert is. A pólóért pedig külön köszönet Horváth Pistinek!
S hogy mi lett az interjúval? Hamarosan kiderül!
A fotókat Pazonyi Dóri készítette.
One thought on “Debrecen, 40 fok, pára – A Blind Myself-saga, 2. rész: beszámoló a debreceni koncertről”
Comments are closed.