Nagyon örültem, amikor meghallottam a híreket, hogy a kameruniak megállapodtak a szövetséggel, és gyerekkorom egyik kedvenc csapata már úton van Brazília felé. Bevallom, most már kicsit bánom, hogy így alakult. Mert mi történt volna a nagy blamán kívül, ha egy magát sikeresen kvalifikáló ország anyagi okok miatt (vagyis, hogy a játékosok keveselték a pénzt) nincs ott a világbajnokságon? Hát semmi. Legalábbis semmi rosszabb, az így történteknél. Egy ideig persze mindenki ezen csámcsogott volna, mint Daniel Alves az El Madrigalban elfogyasztott banánon. És lehet a kameruni játékosok ezentúl aprót is kaptak volna a gyümölcs mellé Európa butább részein, de legalább nem vették volna el sok ember kedvét a focitól, és ami az ő szempontjukból még fontosabb, a kameruni válogatottól.
Nekem ugyanis úgy elment a kedvem egykor szeretett csapatomtól, hogy biztosan képtelen leszek végignézni a harmadik és hála az égnek utolsó csoportmeccsüket. A küszködő, akadozó játék, bár nem szívderítő, de nem tesz egy csapatot visszavonhatatlanul ellenszenvessé. Ami viszont megmagyarázhatatlan és léleknyomorító, azaz, amikor megpróbálja kitalálni az ember, hogy Alexander Song fejében mit játszódhat le akkor, amikor taktikai faltként az ellenfél játékosának hátába próbálja meg beleállítani a könyökét. Nálam viszont akkor telt be a pohár, amikor 4-0-s hátrányban a mérkőzés vége felé két kameruni játékos elkeseredettségükben majdnem összeverekedett.
Ez a pillanat olyan sport, foci, emberség, emberiséggyalázó momentum volt, ami miatt arra kérem a kameruni csapatot, hogy ne álljon ki a harmadik mérkőzésre, hanem pakoljanak össze és induljanak haza, mert úgy talán nem teszik tönkre az összes jó emléket, amit az oroszlánokról őrzök.
