A mérkőzés előtt ez a találkozó volt kinevezve az egyenrangú csapatok párharcának és végül az is lett. (Nem mintha a többi nyolcaddöntő nem lett volna kiélezett.) Azért egy esetleges amerikai siker láttán mindenki akkorát csodálkozott volna, mint a Pride-ra tévedt mandiner-kommentelő. Ez végül, mármint a rácsodálkozás nem következett be, mert a rendes játékidő után helyre állt a világ rendje és Belgium behúzta a meccset, bár az amcsik már megint majdnem elrontották az egészet, de végül csak a szépítésre futotta az erejükből.
Egyik gárdára sem volt rásüthető a “szimpatikus kiscsapat” lassan szitokká váló kifejezése. Sokan ugyanis a nagyot küzdő kicsiket okolják, hogy elmarad az igazi foci, jelentsen ez bármit is, mert azok nem restek nem megelégedni, hogy továbbjutottak a csoportból, az istenadták még magasabbra akarnak jutni a világbajnokságon, és láss csodát, ezért még 120 perc után képesek ha kell, térden csúszva is hajtanak. Érdekes mindezt egy olyan országban olvasni, amely már le sem írom mióta nem jutott ki világeseményre, ha úgy tetszik, a kiscsapat státuszt sem tudja elérni.
Amikor Fekete Pál és felesége, Éva 1956-ban az Egyesült Államokba emigráltak, még senki nem gondolta volna, hogy mennyit köszönhet majd az USA a magyar házaspárnak. Egyrészt alapítói voltak az Amerikai Magyar Koalíciónak, másrészt Fekete Pálnak köszönhetően az amerikai babák is kevesebb könnyet hullatnak fürdetés közben, mivel a magyar szakember vezető kutatóként dolgozott a Johnson & Johnson-nál. Az unokájuk, Timothy pedig hatalmas védésekkel tartotta sokáig életben az Egyesült Államok továbbjutási esélyeit, de a végén győzött az igazság, és a többet támadó Belgium legyőzte a nagyot küzdő amerikaiakat. Most pedig újra lehet kicsit könnyet hullatni az USA-ban.
