Lassan hat éve már, hogy basszusgitározni kezdtem. Az évek során sok remek koncerten jártam, és még annál is több remek zenésszel találkoztam. Július 8-án azonban egy amerikai jazz-zenész örökre megváltoztatott bennem mindent, amit addig a zenéről gondoltam. Victor Wooten ugyanis nemcsak egy földre szállt basszusisten, hanem egy magával ragadó személyiség is egyben.
Még szinte fel sem ocsúdtam a pár perccel azelőtt véget ért „worksokkból”, máris az A38 koncerttermében találtam magam. A körülbelül nyolcszáz ember befogadására alkalmas helyiség szép lassan csordulásig megtelt, bár ez egyértelmű volt, lévén a szervezők másfél héttel az esemény előtt jelképesen kifüggesztették a „SOLD OUT!” táblát a Facebookra. A workshop után még felfokozottabb állapotban vártam a Victor Wooten Bandet, bár nem tudtam, milyen hosszú koncertre számíthatok.
Fél kilenc előtt tíz perccel aztán színpadra lépett a zenekar instrumentális szekciója, s egy hét-nyolcperces nyitódallal indították az estét. Bevallom, mindössze pár Victor Wooten-dalt ismerek, így a repertoárról sem volt semmi fogalmam, ez a koncert tényleg olyan volt, mint az a bizonyos bon-bon, melyről Forrest Gump is mesélt: nem tudhattam, mit kapunk belőle, abban viszont biztos voltam, hogy mindegyik darab elképesztően „finom” lesz.
Az első dal végén megjelent Krystal Peterson énekesnő is, aki olyan hangi adottságokkal rendelkezik, hogy nem győztünk ámulni: elképesztő könnyedséggel énekelte ki a mély és az extrém magas tartományú hangokat egyaránt, mindezt pedig olyan kristálytisztán, melyhez még csak hasonlóval sem találkoztam eddig egész életemben. Nem véletlen, hogy a közönség hatalmas tapssal és kiabálással jutalmazta ezt a nem akármilyen teljesítményt. Természetesen a többiek sem maradtak el az énekesnő színvonalától, egymást váltották a jobbnál jobb dalok, technikai megoldások, szólók, mindez pedig egyetlen „flowként” történt, szinte egy másodpercre nem volt megállás.
Az este legmulatságosabb és egyben legnépszerűbb része az volt, amikor a testvérpár, Victor és Regi Wooten (aki szólógitáron kísérte öccsét) egymás hangszerén játszott úgy, hogy mindkettejüknek a sajátja volt a nyakában! Az A38 népe hangos nevetéssel, majd hatalmas ovációval fejezte ki tetszését. A zenekar két másik tagja sem maradt adós, a billentyűs Karlton Taylor például egy ötperces egyéni betétet is kapott a koncert alatt, melyben megmutathatta, mire is képes a szintetizátorok mögött. Derico Watson dobos pedig olyan alapot biztosított az egész bandának, hogy öröm volt hallgatni, a koncert legvégén pedig egy hihetetlen dobszólóval ajándékozott meg minket, így tette fel a pontot saját i-jére.
Ami pedig a „főhőst” illeti: Victor Wooten ma a világ legjobb basszusgitárosa. Hiszen nem elég, hogy este hat órától kezdve szórakoztatta a nagyérdeműt (ha a workshopot is beleszámítjuk, és miért ne tennénk?), mindezt hatalmas kedvvel és szeretettel tette, a gyermeki öröm sugárzott az egész lényéből, ahogy hozzászólt a közönségéhez, vagy amikor az Ari’s Eyes című szám elején szinte könnyek között mesélte el, hogy ezt a dalt tizenegy évvel ezelőtt, Ari nevű kislányának születésekor írta. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor nem kevesebb, mint fél órán (!) keresztül szólózott, megmutatva technikai tudásának minden apró szegmensét. Mindezek után a ritmusképletekkel és a mérővel vívott „csata” (Victor 11/8-ról számolt visszafelé, míg végül 0/8-nál mindenki megállt) és a Victa tökéletes lezárása volt a végül két és fél órásra elnyújtott koncertnek. A fellépés után öt perccel pedig az élő legenda, valamint a teljes zenekar kijött a közönséghez, mindenki készíthetett egy közös fényképet vagy beszerezhetett egy-egy autogramot. Mindenki nagyon közvetlen volt, Karlton Taylor egyenesen az „új magyar barátaim” titulussal illette ötfős társaságunkat, akikkel együtt látogattam el a koncertre.
Csakis javasolhatom a műfaj szerelmeseinek, hogy legalább egyszer az életben menjen el egy Victor Wooten-koncertre, mert olyan élményekkel fog gazdagodni, melyre élete végén is emlékezni fog. A június végi beharangozóban azt írtam, fülig érő szájjal fogok kilépni az A38 Hajóról, ennél azonban sokkal többről volt/van szó. Ez a július 8-i este pedig – holtversenyben a 2012-es Dream Theater-koncerttel – életem legjobb koncertélményének tekinthető.
Folytatás július 26-án, szombaton, a Budapest Parkban, ahol a fent említett Dream Theater ad egy négyórás koncertet – adott tehát a lehetőség, hogy John Petrucciék visszavegyék a „vezető pozíciót” a szívemben.
(A fotókat Bartos Ádám készítette.)
