Ahogy mondani szokás, mindennek meg van a maga ára, köztük az egyetemista létnek is. Sokan már fiatalon munkába állnak, hogy megkeressék az albérletre, tandíjra, pótvizsgadíjra, vagy sok esetben a kenyérrevalót. Diákmunkák az Észak-Alföldön, avagy hogyan gazdálkodj okosan ötszáz forintos órabérrel.
Már tíz perce várakozom a hűvös, fáradt, napsütéses őszi időben. A találkozót a Debreceni Egyetem elé beszéltük meg. Az órámról felpillantva észreveszem, ahogy a villamosmegálló felől sietős léptekkel közelít felém Zsófi. Azt mondja, azért késett, mert a műszakvezetője nem engedte el hamarabb, hiába kérte. A tiszanagyfalui lány mesélni kezd: egy történetet, amit sok korunkbeli hallgató magáénak érezhet.
Hamar kirepült a Szabolcs megyei falucska biztonságos családi fészkéből. Nyíregyházán járt gimnáziumba, majd a cívisvárosba vették fel egyetemre. Hostess, telefonos ügyintéző, felszolgáló, és nem utolsó sorban PhD hallgató – Kocsis Zsófia megannyi feladatkörben igyekszik helytállni egyszerre. Félreértés ne essék, nem sztahanovista munkakedve hajtja. Sőt, sokszor kedvét szegik az alacsony munkadíjak. A legalacsonyabb bérezésű diákmunka, amit Zsófi elvállalt, szinte alig súrolta az ötszáz forintot. Mégis a megélhetés kényszeríti arra, hogy ezeket elvállalja. Ezzel pedig nincs egyedül. – Hiába van elég pontod és kerülsz be állami szakra. Szinte arculcsapásként ért engem is anno, hogy az ösztöndíj és szüleim támogatása bizony vajmi kevés ahhoz, hogy meg tudjak állni a saját lábamon. Ilyenkor mit tehet egy hallgató? Hát munkába áll! – meséli széles, kissé keserédes vigyorral.
Megannyi diákmunka közül válogathatnak a hallgatók, de régiónként ugyanazért a munkáért többet vagy kevesebbet is kaphatnak.
Magyarországon a diákmunkapiac rendkívül egyenlőtlen: nem csak a bértáblák között óriási a különbség, de a munkakörülmények- és típusok között is hatalmas szakadék tátong az ország eltérő régiói között. Ugyanazért az árufeltöltői feladatért, míg Pesten ezer forintos órabérért, addig Debrecenben mindössze ötszáz-hatszáz forintért talpalnak a diákok. Utánajártam, vajon miért ekkora az eltérés a bérezések között az országban. Telefont ragadtam és sorba felhívtam az országos hálózattal rendelkező iskolaszövetkezeteket. Sokan nem tudták fogadni hívásom, vagy épp nem volt elérhető a főnökük, de ígérték, hogy majd visszahív engem személyesen, csak előbb e-mailt kellene írnom, benne a kérdéseimmel, hogy felkészülhessenek a válaszadásra. Nem is tudtam, hogy ennyire ijesztő keresztkérdés lett manapság a „miért?”
Végül sikerült elérnem a MŰISZ Iskolaszövetkezet egyik koordinátorát. Gyöngyösi Zsolt szerint nem az iskolaszövetkezeteken múlik az óradíjak szabályozása. – Viszonylag alacsony a vidéki szférában a bérezés, inkább a minimálbér közeli foglalkoztatást tekintik előnyösnek a megrendelők. Pesten már észrevették a cégek, hogy ez így nem működik, de amíg lesz, aki elvállalja minimálbérért az adott munkát, addig nem valószínű, hogy hajlandóak lesznek emelni a munkadíjakon – summázta a hazai diákbérek közi eltérés okát.
Tehát marad az ötszáz forint. Zsófit arról kérdezem, hogy ilyen órabérek mellett szerinte tud-e manapság boldogulni a hallgató. Határozott nemmel felel. – Lásd az én példám. A péntekeket és szombatokat egy áruházban töltöm, ahol tíz-tizenkét órázok. Hétköznaponként legalább egy hatórás hostess munkát vállalok. Ebből jön össze durván ötven-hatvanezer forint. Ha azt nézzük, hogy csak az albérletért negyvenötöt fizetek, plusz még ott a telefonszámla, a bérlet, a hazautazás, a kaja… nehezen lehet még ennyi munkával is megélni diákként.
A kelet-magyarországi hallgatók hátránnyal indulnak a diákmunkapiacon. Hiába az alacsony órabér és a megerőltető munkatempó, továbbra is lesznek jelentkezők az alacsony órabérrel futó munkákra. Az ok rendkívül egyszerű. A hallgatók kénytelenek fedezni kiadásaikat, még ha ezt néhány száz forintos órabérrel is kell megoldaniuk. Még sokáig faggattam volna Zsófit diákmunka-tapasztalatairól, de a telefonom közbe szólt. Most engem szólított el a munka.
