2018. október 27. Miskolcról elindulok Debrecenbe. Majd közel két órás buszozás után leszállok Józsán, teszek egy megközelítőleg 5 km-es kitérőt – helyi busszal–, hogy édesanyámnál egyek gyorsan három szál virslit és felkapjam majd 15 kg-os táskámat a fellépő cuccommal.
Indulás előtt még gyorsan belenézek az utazótáskámba. Pendrive, számlatömb, ruha, porral oltó, eszközök és minden egyéb megvan. Bár az idő olyan szűkös, hogy ha valami ki is maradt volna, már nem lehetne mit csinálni. Buszra fel, irány a távolsági buszállomás. Ott megint várakozás, egy helyi járattal Debrecen átellenes végébe. Fél órával a vonat érkezése előtt már a peronon vagyok. Nincs mit tenni, vagy korán érkezem, vagy késve. Félóra múlva felszállok a vonatra, hogy kezdetét vegye még egy óra utazás tömegben és zsivajban. Legalább ingyen. A vonaton van időm, így vissza révedek a „régi szép időkbe”, amikor egy hétvégén, szezon időszakban 3-5 fellépése volt az utcaszínház csapatoknak. Mikor a gázsi mellé ételt és italt kaptak és a szponzorok ajándéktárgyaival gazdagodtak a fellépők. Most közel 2 hónap szervezés eredményeként, 10 000 forint honoráriumért utazom 4 órát. Legjobb tudomásom szerint nem sok olyan tűzzsonglőr van hazánkban – és egész Északkelet-Magyarországon én vagyok az egyetlen –, aki vállal szólóban is fellépéseket. Én vagyok a legolcsóbb mind közül, ezt jól tudom.
Eredetileg az egész úgy indult, hogy az egyik debreceni tűzzsonglőr csapat félórás műsorát kérték volna, amiben én is közreműködöm, de a csapat 10 éve fix ára soknak bizonyult. Pedig 5 évvel ezelőtt pont azért nem voltak Debrecen környékén fellépéseink, mert nem voltunk elég drágák ahhoz, hogy a megrendelők maradéktalanul elköltsék a pályázati pénzeket.
A múlt elmúlt. Az elmúlt 18-19 évben, amit kisebb szünetekkel megszakítva a kőszínházakon kívüli előadó művészet menazsériáján töltöttem, szerit és számát nem tudhatjuk, honnan indultunk és mennyi minden történt, ami hatással lehetet a jelenre. A támogatási formák és feltételei egymást váltották a megrendelők oldalán. Az előadók részéről pedig volt egy nagy felhígulás a piacon, ami elmúltával nagyon kevesen maradtak (és még kevesebben eredeti formájukban) a színen, hogy csak két dolgot említsek.
Akadályok és problémák mindig voltak és lesznek, mint hullámvölgyek és csúcspontok is.
De mi a helyzet a jelennel? Szervezetek egymás hegyén-hátán. Mindig van valami alkalom, rendezvény vagy ünnep. Az ember azt gondolná, hogy alig van költség, középiskolásoknak kötelező ingyen és bérmentve önkénteskedni, a kulturális közfoglalkoztatottak fizetése meg másik kasszát terhel. Mégis mi az oka annak, hogy a szervezők azt hiszik, hogy lehetséges egymást érő rendezvények sokaságát, változatos programokkal semmi, vagy csak nagyon kevés pénzből kivitelezni? És, ha léteznek ezek a pénzek, egyáltalán hová tűnnek? Több fronton is hallani (már aki figyeli), egyre több pénzcsap nyílik meg, hogy a kultúra kagylójába folyjon. De a jelek szerint vagy a cső ereszt, vagy a dugó veszett el. Ám a hiányzó pénzeket kamatostól pótolják ígéretekkel egybekötött kifogásokkal. Az évek ólom szárnyakon vánszorognak. Mérőjük a kis pénzes fellépés, minek váltója az ingyen hakni.
