Az ‘Egér’ ébredése

“A Walt Disney Társaság küldetése az, hogy világszerte örömet okozzon, tanítson és inspiráljon a történetmesélés eddig példátlan erejével, bemutatva, hogy miként váltak a világ első számú szórakoztató vállalatává kreatív elméik, ikonikus márkáik, és innovatív technológiáik miatt.” (Disney)

A Disney rengeteg pénzt költ arra, hogy családbarát, modern értékrendet közvetítő, kritikán felül álló társaságként legyen bemutatva a médiában. Két részes cikksorozatomban részletesen be fogom mutatni az „egér” árnyoldalát, és kifejtem, valójában miért nem különbözik más, lélektelen megatársaságoktól, melyek a profitot minden másnál többre becsülik.

Nehéz dolgom lesz, hiszen mindannyian kötődünk a gyerekként megszeretett emlékeinkhez, és legalább néhány Disney-rajzfilm közel áll a szívünkhöz. A nosztalgia, melyet irántuk érzünk, könnyen lehet erősebb, mint bármilyen kritika, melyet megfogalmazok. Előre leszögezem, nem az olvasó gyerekkorát, vagy a filmeken dolgozó kiváló művészeket támadom, hanem egy hatalmas vállalat etikátlan döntéseit kísérlem meg elemezni.

Nem biztos, hogy minden döntése tudatos volt, hiszen Walt Disney híresen nem követte a politikát, viszont az, ahogyan az animátoraival bánt, nem védhető. Az ő stúdiója volt a leggazdagabb az üzletágban, és egyre összetettebb mozgóképeket vitt vászonra.

Filmjeit több száz órába telt megrajzolnia a művészeinek. Ezzel Walt is tisztában volt, és néhány animátora 300 dolláros heti bért kapott (mai árfolyamra átszámolva 4675 dollár), viszont akiket frissen vett fel, azok mindössze 12 dollárt (ma 187 dollár), nagyjából feleannyit, mint a korabeli éhbér.

Mikor 1938-ban megalakult a Screen Cartoonist’s Guild (SCG), hogy védje a filmeken dolgozó művészek jogait, és sztrájkok szervezésébe kezdett, Walt kijelentette, hogy akinek nem tetszik, elmehet, nem fogja emelni a fizetéseket. Azt állította, hogy aki több pénzt szeretne, az az ő kemény munkáját rabolná el, és a társaságot is elárulná. Nem kapnak több bért, elég jutalom az, hogy sikeres rajzfilmeken dolgozhatnak. Keményen küzdött, hogy ne kelljen megfizetnie a munkásait, de amíg távol volt egy üzleti úton, a háta mögött meg tudták beszélni az animátorai, hogy mindannyian kilépnek, ha nem részesülnek tisztességesebb bánásmódban. Walt nem akart csődbe menni, így beadta a derekát.

A második világháború elején már nem művészként, hanem kíméletlen üzletemberként élt a köztudatban, és ezért az imázsért a kommunistákat hibáztatta. A kormánynak dolgozott, több üres stúdióját is felajánlotta a katonaságnak, hogy tankokat javítsanak benne, és háborús propagandafilmeket készített. Csatlakozott a Motion Picture Allience-hez (MPA), egy nyíltan antiszemita, gazdag üzletemberekből és konzervatív politikusokból álló csoporthoz, ami a Hollywoodba beszivárgó kommunisták ellen hirdetett háborút. Minden szakszervezetre és munkásösszefogásra lecsaptak, ám azzal, hogy egy ilyen társasághoz kötötte magát, nem csak antikommunista, hanem antiszemita mozgalmakkal is összekapcsolhatóvá vált. Lehet, hogy ő maga sosem szólalt fel a zsidóság ellen, de nyíltan támogatott egy szövetséget, mely igen – és később az alelnöke is lett.

Walt személyével más problémák is voltak: Neal Gabler idézte, hogy egy megbeszélésen “niggerhalomként” utalt a Hófehérke hét törpéjére. Csak a legritkább esetben vett fel színesbőrűeket még Disneylandbe is. A nőkkel kapcsolatban is fenntartásai voltak, jól mutat a Mary Fordnak küldött levele:

“Kedves Miss Ford, a nemrégiben elküldött levelét fogadta a kiemelő és festő részleg. A nők nem végezhetnek kreatív munkát a rajzfilmek vászonra vitelének az előkészítésében, mivel ezt a feladatkört teljes mértékben fiatal férfiak látják el. Ezen okból nem fogadunk és képzünk ki lányokat. Az egyetlen nők számára nyitott munkalehetőség a karakterek átmásolása celluloid lapokra India tintával, majd kitölteni a vonalak közti részt a túloldalon, az instrukciók alapján.”

Az árulkodó részletek

Persze, kevesen foglalkoznak Walt személyével annyit, mint a filmjeivel, ezért vizsgáljuk meg azokat is. A nagy részük idealizált, behatárolhatatlan múltban játszódik, amibe önmagában nehéz belekötni, de bizonyos elemek kiemelkednek a többi közül. A Dumbo (1941) cirkuszi sátrait felállító feketék azt éneklik, hogy „Éjjel-nappal dolgozunk, írni-olvasni nem tudunk”, míg a zsivány, tanulatlan fekete varjakat, akik bántják a kiselefántot, fehér szinkronszínészek játsszák el fekete bűnözőkként, eltúlzott akcentussal. Ha elég régre visszamegyünk, találunk feketére festett arcú Miki Egeret, zsidó kereskedőnek öltözött Farkast a Három kismalacban, és még sok ilyen furcsaságot, a Disney rasszizmusának a csúcsa mégis a Rémusz bácsi meséi (1946).

A filmben egy idős, fekete cseléd szórakoztat állatmeséivel egy fehér gyereket Georgia államban, az 1800-as években. Az animációk gyönyörűek, és a dalok fülbemászók, viszont a történet mai szemmel hátborzongató. Gazdag, fehér emberek ültetvényein dolgoznak keményen a fekete munkások, ám a Djangóval ellentétben ez itt a helyes világrendként van bemutatva. Senki sem mondja ki a rabszolga vagy mester szót, de a hajbókolás, és az, hogy kik élnek a villában, és kik körülötte a kunyhókban, egyértelműen mutatja a hierarchiát. Erre csak rátesz egy lapáttal az üzenet. Rémusz történetei Nyúl Testvérről szólnak, aki el akar menekülni a gondjai elől, de végül jobban jár, ha otthon marad és elfogadja a sorsát, amibe beleszületett. Ne hagyd el az ültetvényt, ne próbálj jobbá válni, ne kövesd az álmaidat, csak fogadd el azt a szerepet, amit a társadalom szánt neked. Ezek mind polgárháború előtti nézőpontok, melyeket rabszolgáknak próbáltak tanítani. Azt a jelenetet, melyben egy kátránybabában (feketéket gyalázó kifejezés) ragad Nyúl Testvér, már kivágták a végső filmváltozatból, Rémusz bácsit pedig már 1986 óta már nem jelentetik meg az Egyesült Államokban, de a kényelmetlen múltat nem lehet eltörölni.

Könnyű azt mondani, hogy persze, ez mind megtörtént, de nagyon régen, és betudható a korszellemnek. Tanultak belőle, és nem követik el újra a múlt hibáit. Hiába álltak ki régen a status quo mellett az emberjogi küzdelmekkel szemben, a 90-es évekre egy teljesen más társasággá váltak: (többnyire) rendesen fizették az animátoraikat, jobban bántak nőkkel és színesbőrűekkel is. A probléma ezzel a gondolkodással az, hogy a múltban elkövetett hibákat önállóan kezeli, nem pedig egy rendszer részeként. A 90-es években már alapvetően jobb volt a világ ilyen téren, ezért a Disney is.

Viszont tényleg megváltozott, vagy újra elkövette a korra jellemző undok dolgokat?

Az Oroszlánkirály ügye ezt egyértelműen megválaszolja. A Disney több projektje is már meglévő műveket dolgoz át, viszont ezek a történetek mind közkincsek, azaz nem állnak szerzői jogvédelem alatt. Az Oroszlánkirály, a 90-es évek legnagyobb rajzfilm-sikere azonban igen. Közel egy az egyben Osamu Tezuka mangáját, és az abból készült animét, a Kimba, a Fehér Oroszlánt használja fel. Azonos a történet, a karakterek, és még a hátterek is hasonlóak. Mindkét mese egy száműzött oroszlán trónörökösről szól, akinek vissza kell térnie, hogy legyőzze a sötét szőrű, bal szemén sebhelyes bitorlót, és ehhez a halott apa felhő formában ad tanácsot a túlvilágról. A főhősök még kölyökként közeli kapcsolatban álltak egy velük egykorú nőstényoroszlánnal. A főgonoszok csatlósai viccesnek szánt hiénák, a fontos tanácsadók pedig egy madár, egy spirituális pávián és egy vaddisznó. A végső összecsapás Kimba és Szimba filmjében is egy sziklán játszódik, ahol a hős a perem szélén kapaszkodik kétségbeesetten. A trónszirt és a jótékony király köré gyűlő állatok, valamint a rémisztő elefánttemető is elképesztően hasonlítanak mindkét filmben.

A Disney vezérigazgatói máig összeesküvés-elméletnek állítják be a plagizálás vádját, az akkori vezetők pedig kijelentették, hogy nem is hallottak még a Kimbáról. Ezt elég nehéz elhinni, tekintve, hogy a japán eredeti volt az első színes anime, amit Amerikában sugároztak (1964-65 között) – ráadásul nagy nézettséggel.

Pont a Disney-nél, a világ legnagyobb animációs stúdiójánál ne vette volna észre senki a hasonlóságokat? Nem segíti az ‘Egér’ ügyét, hogy az eredeti karakterábrázolásokon Szimba fehér volt, és Zordon is jobban hasonlított a japán változatára, valamint az sem, hogy Roy Disney véletlenül Kimbaként utalt Szimbára egy céges memóban.

Persze, azt a narratívát is követhetjük, hogy néhány animátor és író ötleteket lopott, aztán próbálták védeni magukat és a társaságot, mert nem akarták elveszíteni évek kemény munkájának az eredményét. Az Oroszlánkirály reklámkampányának egyik fő eleme volt, hogy ez a Disney első teljesen önálló filmje. Hatalmas veszteségeket okozott volna a társaságnak, ha a világ rájön, mi történt. Több millió rajongójuk csalódott volna és teljesen elvesztették volna a nézőik bizalmát, pedig senkinek sem ártottak azzal, hogy tagadták a filmek közti hasonlóságot. Ellensúlyozhatja a plágiumot a film minősége? Lehet. Viszont amikor azt állítottam, hogy nem ártottak senkinek, valójában nem mondtam igazat.

1997-ben a Tezuka Productions elkészítette a Leo, a Dzsungel Császára című egész estés rajzfilmet, és be akarták mutatni a Fantasia filmfesztiválon. Már az Egyesült Államokban voltak, mikor megkapták a Disney levelét. A társaság perrel fenyegetőzött, és azt állította, hogy a Leo, a Dzsungel Császára az Oroszlánkirályt másolja, így nem engedhetik, hogy bemutassák a rajzfilmet. Egészen eddig azt állították, hogy nincs hasonlóság a két rajzfilm közt. A Tezuka Productions három évvel azelőtt nem követelt elégtételt a Disney-től, hiába merítettek túl sok ihletet a Kimba-történetekből, viszont mikor ők akarták bemutatni a munkájukat az amerikai közönségnek, hirtelen változott a helyzet, és az ‘Egér’ támadásba lendült. Ezzel nem csak beismerték a saját bűnüket, de el is lehetetlenítették azokat, akiktől loptak, mert a kis japán stúdiónak esélye sem volt szembeszállni a Disney ügyvédseregével.

Azt ígértem, hogy bemutatom a Disney árnyoldalát, és eddig ki is fejtettem, miként ártott a társaság saját animátorainak, a nőknek, a színesbőrűeknek, és egy náluk kisebb, feléjük inkább jóindulatot mutató stúdiónak a kezdetektől a 90-es évekig. Sajnos, a legrosszabb még hátravan. A következő cikkben a remake-korszakot fogom elemezni – már ezer helyen lehetett olvasni azt, hogy filmtechnikailag milyenek, ezért nem a minőségüket fogom kritizálni. Inkább azt veszem górcső alá, miként használja őket a Disney arra, hogy becsapja a nézőt, és megmásítsa a saját múltját.

Fotó: Shutterstock, Barbara Babbitt

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás