A MODEM második emeleti, légkondicionált, mégsem rideg termébe lépve ledőlnek a határokat jelentő falak. Messze, a terem végén őr vár rám, a félhomályban pedig a falon sorakozó, színektől ragyogó festmények jelentik a fényt. Ezek az alkotások mind élnek, valamennyien közölnek valami újat. Mégis az, amit ők adnak, mindenkinek más…
Valamit nem árt az elején leszögezni, ami egy kicsit személyesebb, de azt hiszem, fontos tényező. Magam az impresszionizmus elkötelezett csodálója vagyok, elsősorban Claude Monet életművének szerelmese. Azonban kíváncsi és mindig egyre többet tudni vágyó személyiségem napról napra arra ösztönöz, hogy megismerjem mindazt, ami évtizedek, akár évszázadok múltán is velünk fog élni – min is ment keresztül az emberiség az állítólag fejlett, de cseppet sem felelős technocivilizáció kialakulásáig. Lássuk tehát, mi is ez a csoda, amely sokak számára lehet, hogy első pillantásra nem jelent semmit, egy-egy kép mégis képes mindent megmutatni!? Mi az Abstraction-Création?
Ez az egész egy időutazás, ahogy nevében is olvasható: absztrakt és teremtés. No, de kérem, érthetetlen „dolgok” megalkotása?
Csaknem egy évszázadot kell a múltba repülnünk, hogy megértsük. Abba a korba, amely a modern embernek adott békét, háborút, képzeletet, technológiát, az akkori jövő számára, azaz nekünk pedig megannyi tökéletes alkotást. Ez a fajta valóságábrázolás a szó legnemesebb értelmében nem tárgyilagos. A 19-20. század fordulóján, az avantgárdhoz köthető stílusirányzat amolyan tárgytalan, pusztán a színekre és formákra építő megjelenítés, amelyről senki sem mondhatja meg, mit is jelent valójában. Hiszen a cím csupán támpont. Nem közlés, hanem az a látomás, amit a festő látott akkor, amikor vászonra vitte szeme elé táruló képzeteit, gyakorlatilag saját személyiségét. Tökéletes tökéletlenségére azonban állíthatjuk: a nonfigurativitás képes fizikai valójában megtestesülni.
Így lehet, hogy a színektől átjárt falak közt sétálva egyre több képzet társult hozzám. Azok az élő és élettelen ábrázatok, amelyeket már tüzetesen szemügyre vettem. Baumeister kézilabdajátékosa egészen valósan adta vissza azt a képet, amelyet egy mérkőzés nyújt, hogyan is néz ki a lány, aki labdával a kezében igyekszik az ellenfél kapujára minél eredményesebben törni, vehemensen támadni, lendületből célozni és gólt dobni. A koncentrációt ilyenkor semmi sem tudja megzavarni. Valamennyi fénycsóva alatt egész világok tárulkoznak föl. Olyan világok, amelyek panorámájában ott áll velem szemben Kandinszkij, az orosz zseni, Malevics, az ő utánozhatatlan kortársa, Hélion, a francia absztraktista, vagy maga Moholy-Nagy László, hazánk iskolateremtő alkotója.
A terem kellős közepén állva körültekintek, de olyan átéléssel, hogy még a megszabott időnként párát kibocsátó készülék moraja sem zökkent ki. Hatalmas méretű fényképek varázsolnak el 1925 Franciaországába, Párizsba, ahol a nonfiguratív művészet virágkorát éli.
Még a frissen vasalt, amolyan nyugatias jellegű egyenruhát viselő teremőr is része az időutazásnak, olyan merengő tekintettel ül szorosan a sarokba állított székén. Nagyjából félúton egy óriástérkép fogad. Rajta feltüntetve Párizs korabeli utcarajza. Minden kerülethez tartozik egy külön szám, így a leírásból könnyedén azonosítható, hogy mely úttörő művész hol lakott, alkotott, hol mulatta az időt, szeretője hol élt és hasonló érdekességek.
Ismert a mondás, miszerint a történelmet a győztesek írják. Egyik kedvenc képem, Herbin ‘A harc’ című remeke előtt gondolkodva ez a szólás eszembe jut. És egy kicsit megmosolygom. Többek közt az említett alkotó, de kortársai, barátai sem tartoztak a győztesek közé. Sokkal inkább voltak ők makacs, irigylésre méltó képzelettel, látóerővel Istentől megáldott teremtések, fillér nélkül, a művészet szenvedélyéből élő egyszerű polgárok. Sikerült nekik. Politikusokat, harcosokat elfelejtünk, új ideológiák múlttá teszik őket. De ők, az alkotók, a zsenik, ahogy itt állnak ecsetvonásaik, maguk is megelevenednek előttünk, egy kicsit velünk élnek.
Érdekes, hogy egyenként ezek az ábrák mennyire képesek megmozgatni az ember fantáziáját. Piros, kék, zöld, sárga, illetve számtalan, szinte meghatározhatatlan szín járja a táncát egészen addig, amíg a maguk valójában élvezzük az egyes nonfiguratív jelenségeket. Amit a tárlat utolsó harmadában elhelyezett monitor a szemembe és a tudatomba vetít, az már inkább zavarba ejtő, mint kellemes tapasztalás. Calder, Hélion, Kandinszkij, Baumeister követik egymást. Szóval az ő képeik. Egyikből alakul ki a másik, valamiféle egészen hihetetlen digitális módszernek köszönhetően. A mesterek nagyszerűségei egymással karöltve születnek. E ponton értem meg igazán, mit is jelentett a terem e szegletén berendezett kávéházi élet akkoriban. Nem csupán egy korban éltek és teremtettek. Nem csupán társak voltak, barátok, cimborák. Hanem kölcsönösen egymás mesterei is. Erőt és ihletet tudtak meríteni a másik vásznán megjelenő világból, így váltak ők együtt a Párizsi Absztraktok festőivé. Az impresszionista festőket úgy nevezték – ahogy maga a legnagyobb, Claude Monet mondta egyszer – a víz, a fény festői. Akkor az absztraktok, a modernitás-nonfiguratív művészei kik voltak? A képzelet festői. Azok, akik olyan furcsának és zavarosan leírhatatlannak látták a világot, ahogy nem tudja már többé soha senki.
Végezetül pedig szeretném, ha olvasóim is vetnének egy pillantást a kiállítás egyik legmeghatározóbb darabjára. Hélion festményére, melynek egészen egyszerű címe: ‘Egyensúly fehér alapon’. Mondhatnám, lehetetlen emellett a vászon mellett elmenni. A tekintetem akaratlanul is hosszú perceken át próbálta az agyammal tudatosítani, miképp jön létre az egyensúly az ábra elemei közt.
Talán egy tojás ez? Nem is, inkább egy kellőképp gyengére eszkábált szék. Vagy valamiféle világító test. A kék az eleje? Vagy a fekete nyúlvány? Lehetetlen megállapítani. Mindenesetre fehér alapon készült, minden különálló része más színű, így alkot egy egységet. Az egyensúly, a harmónia pedig tökéletes. Bár statikusnak tűnik, mégis mozog, halad, de egyensúlyát sosem veszíti. Legyen szó bármiféle létezőről. És ez a legeslegszebb az absztraktokban. Nincs az a jog, amely bárkit felhatalmazna arra, hogy megmondja, mit kell látni és hogyan. Mindannyiunk számára adott az Istentől szabott lehetőség, hogy eldöntsük, számunkra mit ad az ábra. A tudás határfalai ledőlnek, a képzelet végtelen, hegyektől-völgyektől tarkított, mesebeli tája lehet csupán a konkrétumok ítélőbírája. A földön pedig nincs két olyan ember, aki számára ez az ítélet, a döntés, a jelentés tudatosítása ugyanaz volna. Hiszen az absztrakt mindenkinek más…
