Reisz Gábor tipikusan nem az a rendező, akinél elválaszthatjuk az alkotót az alkotástól. Az utóbbi pár évben többször beszélt nyilvánosan közéleti témákról, ezért számíthattunk rá, hogy a következő filmje szorosabban fog kötődni valamilyen kurrens magyar problémához. A Magyarázat mindenre ezt a várakozást igazolta is, és már a film kezdete előtt nagyon erős kultúrpolitikai paratextust kapunk, amikor a vásznon megjelenik, hogy NFI támogatás hiányában a szlovák filmalap segítségével jöhetett létre.
A film középpontjában Trem Ábel, egy szóbeli érettségire készülő tizennyolc éves fiú áll. A történelem érettségin megbukik, amiből országos botrány lesz. A vizsga és a botrány történetén keresztül a Magyarázat mindenre a polarizált társadalmat akarja bemutatni, ami alapvetően sikerül is, de a film sokat feláldoz emiatt. A párbeszédek néha olyanok, mintha előre túl akarták volna szárnyalni önmagukat, és a látszólag ütősnek szánt diskurzusok nem mindig elég ütősek.
A karakterek, bár egyedi jellemzőikben és személyiségjegyeikben jól kidolgozottak, mégis rengeteg sztereotípiára építenek, ami kifejezetten kontraproduktív, amikor a mély társadalmi párbeszéd mellett akarunk kiállni.
Az alacsony költségvetés mégis nagyon jót tesz a filmnek, a stúdiólámpák és kamerakocsik nélkül felvett pillanatok miatt már az első néhány jelenet alatt elkezdhetünk örülni, hogy az NFI ilyen távol tartja magát Reisz Gábor filmjeitől. Amikor Ábel a film elején egy utcai padon ülve nézi a környezete történéseit, olyan, mintha mi is közösen nézelődnénk vele, és ez szerencsére nem csak egyszer fordul elő a két és fél óra alatt. Emiatt a Magyarázat mindenre gyengébb jelenetei azok lettek, amelyek kicsit kitaszítják a nézőket és filmszerűbbnek hatnak, amikor tisztább a kép és a cselekmény szempontjából kardinális párbeszédeket kívülről látjuk. Ezek a jelenetek valamennyire szükségesek, és a következő pillanatban vissza is kerülünk oda, hogy Ábel szemével nézzük a budapesti utcákat vagy közösen biciklizünk a rakparton.
A nyers felvételeket a hangminőség kiegészíti; észrevesszük a jelentőségteljes evőeszköz-csörgéseket, az ideges érettségizők remegő lélegzetét, és a bolti zúgásban mintha azt is hallanánk, hogy György vérnyomása felszökik, amikor telefonon megtudja, hogy Ábel megbukott történelemből.
A legintenzívebb jelenetekben a gyerekkórus is mintha körülöttünk énekelne, és ettől rögtön sokkal erőteljesebb lesz, amikor leesik egy lefolyóból kiszedett hajcsomó a lichthofban.
A filmben feldolgozott polarizáltságot és a nézőpontok elemi különbségét két részlet bogozza ki a legjobban. Az első, amikor először Ábel “Hétfőn rájön, hogy szerelmes”, és kihúzza a konnektorból az otthoni hűtőt, majd végignézi, hogy az apja a hűtőből kifolyt vizet törölgeti a földön. Ezzel párhuzamosan “Hétfőn György a keddre gondol”, és egy teljesen más párbeszédet látunk ugyan abban a szituációban, amikor próbálja feltakarítani a konyhapadlót. Itt nem tudjuk eldönteni, hogy melyik változat áll közelebb az igazsághoz, és betekintést kapunk Ábel későbbi füllentéséhez is. A második ilyen szegmens kulcsfontosságú a történetben, ilyenkor jut el Ábel kokárdájának története György orvosától Erikához, a Magyar Napok újságírójához.
Amikor meglátjuk a taxisofőr precízen nyírt tarkója előtt lógó magyar zászlót a visszapillantón, majd a lichthofon leeső hajcsomót, pontosan érezzük, hogy itt valami nagyon fontos történt, és végül a hajcsomó átalakul egy lavinát elindító hógolyóvá.
Ezeket az intenzív jeleneteket a film szerencsére humorral oldja fel. Amikor György orvosa megjegyzi, hogy “mindjárt lemérem a saját vérnyomásomat is”, amikor Janka lekvárt főz tanulás helyett, vagy amikor Jakab megkérdezi Györgytől, hogy tudja-e Soros telefonszámát fejből, mindig kapunk egy lélegzetvételt, amitől nem olyan nehéz a karakterekkel együtt megélni a pillanatokat. Ezek is életszerűen jelennek meg a filmben, például amikor épp elkezdünk gondolkodni, hogy a heves, kiabálásba fulladt vita közben Judit vajon meddig főzi még a kávét, épp meglátjuk, hogy a konyhában remegő kezekkel tartja a tálcát és hallgatja a vitát.
Bár minden szereplőben van valami szerethető és nevetséges is, a fejezetszerűség tisztán mutatja be, hogy sokkal könnyebb megérteni egy történetet, amíg csak egy nézőpontot látunk. Amikor már nem csak “Jakab hétfőiből az egyik” van, hanem egy nagy “Péntek”, a nézői preferenciáink is teljesen átalakulnak, egyre kevésbé lesz szimpatikus Jakab és György karaktere és valahogy oda jutunk el, hogy mindennek az elszenvedője Ábel és Janka korosztálya.
Erika karaktere szintén érzékeny pont, a pályakezdők nehézségeinek egy sokkal fájóbban bemutatott kivetülése, mint például György munkatársa, aki külföldre akar költözni.
Nézőként a kokárdás cikk megírása alatt egy kicsit eltávolodunk tőle, a sztori érzékenysége – és ennek külső szemlélőként való teljes megértése – miatt minden együttérzésünket visszanyeri, amikor bekerül a kabinetiroda sajtóosztályába, és minden erőfeszítése után ugyanaz a Kolozsvárról Budapestre költözött lány marad, akivel “megéri jóba lenni, ha pálinkát és szalonnát szeretnénk”.
Ettől a jelenettől kezdünk visszaemlékezni, hogy mennyire nehéz Erikának a budapesti élet, miért szokott rá a dohányzásra és miért gondolta ennyire fontosnak a kokárda kérdését. Ezzel együtt ennél a karakternél jön elő a legkellemetlenebbül, hogy a történet elmeséléhez sokszor erős sztereotípiákhoz nyúltak. Az, hogy Erika erdélyi és jobboldali újságíró – mind sablonosnak tűnik, ami kissé ellensúlyozza az üzenetet.
Miközben Jakab mintha egyáltalán nem figyelne a körülötte lévőkre és ez idő alatt van ideje elveszteni minél több nézői szimpátiánkat, Ábeltől kapunk egy kellemes coming-of-age sztorit. Feltűnően akkor a legboldogabb, amikor biciklizik éjszaka, sirályokat etet a Margit-hídról a barátaival, vagy menekülés közben épp belegázol a Balatonba – ami végszóként azért különösen fontos, mert a film hangsúlyozni akarja: ezek a pillanatok fontosabbak a végeláthatatlan vitáknál és megoldhatatlan ellenérzéseknél.
A legjobb coming-of-age történetekben mindig ott a lázadás is – és amikor Ábel kisétál a második történelem érettségiről, hasonlóan gondolkodhat, mint amikor a Hosszútávfutó magányosságában Colin megáll a célba érés előtt.
Janka – amellett, hogy ő a legmenőbb karakter a filmben – az egyetlen, aki rendesen felhívja Ábel figyelmét a hibáira és a hazugságra, kimondja a gondolatait és nem kertel vagy finomkodik egyáltalán, ha valami bántja az igazságérzetét. Jankával kapcsolatban arra juthatunk, hogy egyrészt mindenkinek szüksége lenne ilyen barátokra, másrészt mindig jó látni, hogy Reisz Gábor a VAN óta eltelt lassan 10 év után sem fél esetlenebbnek bemutatni a férfikaraktereket. A diplomafilm elemei néhányszor visszaköszönnek, de a Rossz versek hasonlósága után a rendező legújabb alkotása szerencsére nem egy megismételt újradolgozás lett. Inkább csak nosztalgikusan jut eszünkbe, hogy Ábel szülei vacsora közben Áron szüleihez hasonlóan veszekednek.
A Magyarázat mindenre olyan közel van hozzánk, hogy a moziból kilépve sem szakadunk ki a történetből: a 188 ezres tanári fizetéstől, nem kerülünk messze a penészedő iskolafalaktól és a tankerületek hatásköreitől, az érettségi utáni szabad nyártól és a megoldhatatlannak látszó pályakezdéstől. De a film nem is akarja, hogy bármennyire elfelejtsük ezeket a problémákat, hanem inkább hasonlóan vitázzunk, mint Dorka és Jakab, hogy észrevegyük, milyen helyzetben van Erika és legalább annyira értékeljük a szabadság érzését, mint Ábel a budai biciklizések közben.
Fotó: Cirko-Gejzír
