Debütlemezt, búcsúba’

Több évnyi várakozás után végre lemezzel jelentkezett a magyar trap egyik emblematikus alakjának tartott Baba Aziz. Az R.I.P. egy furcsa album, amivel Aziz nem lesz a hazai pop vezéralakja, vagyis már biztosan kijelenthető, hogy nem járja be azt a pályát, amit pár éve annyian megjósoltak neki. Helyette kaptunk egy igen személyes alkotást, amivel kapcsolatban olyan érzésünk lehet, hogy az előadót teljesen hidegen hagyja, hogy közönségnek tetszik-e vagy sem.

Ha a hazai trap körökben valamennyire is jártas az ember, akkor tudhatja, mekkora misztikum övezi Baba Aziz nevét. A félig magyar, félig perzsa Arzhang Lotfi 2017-ben tűnt fel e művésznév alatt olyan számokkal, mint a címadó szupermodellnek írt dancehall óda, a ‘Palvin Riddim’, vagy a több cikk által is a nyár slágerének titulált ‘Nyár, Lány, ATM’. Az örökösen fáziskésésben lévő magyar rapszcénának a dalok hangzása is újszerű volt, de nem működtek volna ilyen jól Baba Aziz perszónája nélkül, aki a hedonista amerikai trapsztár vibe-ot árasztotta. Természetesen ő is tudta, hogy magyarul olyan zenét írni, amely egy az egyben lemásolja ezt az életérzést, mennyire nevetséges, ezért rájátszott az abszurditásra és olyan ironikusan szemtelen gyöngyszemek születtek, melyeknek minden sora idézhető („Annyiszor hívott a barátnőd a számomon, el is kellett adni az előző iphoneom”).

Baba Azizzal körülbelül egy időben indult a trap műfaj első nagyobb hulláma Magyarországon, amivel szinte összeforrt az ő neve, viszont már ekkor is alkotott más műfajokban.

A Nem Számolom a Pénzem például a Frank Ocean és The Weeknd stílusára hajazó alternatív RnB vonalat hozza. Akkora volt körülötte a hype, hogy 2018-ban az Index kijelentette: „Egy rendes országban ilyen lenne a popzene”. minden ideális volt tehát ahhoz, hogy kidobjon egy teljes albumot. E helyett Baba Aziz 2019 után (néhány rövid közreműködésen kívül) eltűnt és a lehetséges nagylemeze évekig a magyar trapzene Szent Grálja maradt.

Azóta változott a zenei paletta, kicsit megkésve itthon is a trap lett a pop, többek közt olyan nevekkel, mint Ekhoe. Baba Azizt, akinek sikerült fellépések és album nélkül úttörővé válnia – és szó nélkül eltűnnie – sokan kezdték legendás státuszba emelni. Végül idén megtörte a csendet és két single után júniusban kiadta R.I.P. című debütáló albumát. A lemez inkább mégis búcsúnak érződik, mint debütnek. Minimális felhajtással jelent meg, videoklippek kísérete nélkül, nem próbál lépést tartani a trending listák élbolyával, nem is igazán nevezhető trapnek. A cím helytálló, szimbolikusan eltemeti az eddig megismert Baba Aziz perszónát és levetkőzi az ironikus maszkot. Hallgatás közben az ember néha azt érezheti, hogy ezek a számok nem is a közönség számára készültek, inkább mintha beleolvasnánk valaki személyes naplójába.

Az albumot a ‘Faszért Freestyle’ nyitja interjúbevágásokkal, melyekben előadók szólalnak Baba Azizról és a hatásáról, majd elindul a minimalista zongora sample, ami a szám alapját fogja képezni. Szövegileg érződik rajta, hogy freestyle és nem előre megírt szöveg, olyan mintha leült volna a mikrofon elé és terápiás jelleggel kibeszélte volna magából, hogy épp milyen gondolatok foglalkoztatják, például a felesleges emberi konfliktusokból („Faszért nem bocsátasz meg az öcsédnek?”) vagy önbizalomhiányból („Faszért érzed gyengének magad mikor épp penge vagy?”) eredő frusztrációi. A dal második felében feltűnik egy hangminta, amiben az ő nevét kántálják, miközben ő saját magáról azt állítja, hogy: „Faszom sem emlékszik majd arra, hogy én ki voltam”. A saját gondolatait szembeállítja az őt méltató előadókkal és az éltető tömeggel; burkoltan mintha leszámolna a saját mítoszával.

A környezetéből való kiábrándultság több számban is központi motívum. Néhol nyilvánvaló, néhol nem annyira, de gyakran a zenei közeg a célpontja, különösképp a rapzene gyakran a semmiért is viaskodó természete.

A Beton Hofival készült éteri hangzású RnB trekken, a ‘Túl Távol’-on egyből érződik a szcénától való elhatárolódás („Ti csak roadmanek vagytok, nem tudjátok, hogy kell boldogan élni”). Majd a Baba Aziztól meglepő boom bap számon szokatlanul agresszív hangnemben teszi még nyilvánvalóbbá érzéseit. („Az zenétek olyan mintha a klubba befingotok”). Egyébként annak ellenére, hogy nem egy hagyományosan lírikus hajlamú rapper és fel lehet fedezni pár amatőr rímet, kompetensen hozza az old schoolt. Az album egyik legjobb dalán Baba Aziz visszavonul a háttérbe, csak producerként vesz részt. A Gyuris közreműködésével készült ‘Ékszerbolt’ egy kísértetiesen gyönyörű népdalmintával nyit, hangzásában megidézi a cloud rappes, Szellemország éra Gyurist.

Visszatérő téma még a tönkrement kapcsolatok utáni búslakodás, ami bár megjelent a korai munkásságában is, közel sem ilyen érett módon, mint ezen a lemezen. Ez legerősebben a ‘Miért nem léptünk le?’ és a ‘Brexit’ című dalokban mutatkozik meg, melyek hasonló témájúak abban a tekintetben, hogy egy szakítás személyes, családi okairól szólnak. A ‘Brexit’ a mai fiatal felnőttek körében nagyon aktuális országelhagyást és a „Menni, vagy maradni?” kérdést állítja középpontba, a szintén úttörőnek számító Figura közreműködésével, aki pár sorában megidézi egy korábbi népszerű Aziz szám, a ‘Ronda’ szövegét. A ‘Miért nem léptünk le?’ egy olyan helyzetet ír le, amikor már nem bírjuk elviselni a másik fél tehetetlenségét, jelen esetben a toxikus család nyomása ellen. A szakítós dalok listájába tartozik még az első single-ként megjelent ‘Linkin Park’. Jól megelőlegezte az album hangulatát, hogy majd’ négy év kihagyás után a „Már kurvára nem érdekel a holnap” az első sor, amit hallhatunk Aziztól. A dal legemlékezetesebb része az abszurd szituációt leíró refrén:

„Mert ő csak Linkin Parkot Hallgat / Szerinte nincs náluk jobb banda / Felőle mindenki meghalhat / Tanítsd meg szeretni őt Allah!”

Ennek kontextusát valószínűleg csak az előadó érti. Az utolsó szám, amit ebbe a kategóriába lehet sorolni az a ‘Szoktam még rád gondolni’, ami szintén nem egy vidám dal, viszont a közreműködő Egs autotune-ban ázó, kissé gyermeki hangja, egy elegáns, soult mintázó beaten kicsit mókásan hat.

A borús hangulatot a ‘Fuckboy Riddim’ töri meg kis időre, amely az egyetlen track az albumon, ami a tropical csajozós „régi Baba Aziz” hangulatot hozza, és kellemes meglepetés, annak ellenére is, hogy furcsán mutat a teljes anyagot nézve. A dal hookját képző dancehall minta még egy jó példa a hatásos sample használatra.

Nem szabad szó nélkül hagyni a lemez második felét indító két különös interlude-féleséget. Az ‘A.C.A.B.’, ami lényegében nem is egy dal, hanem egy három perces rendőrellenes rant, ami a legvégén átvált egy másik angol nyelvű szövegre a gombázás pozitív hatásairól. A ‘Boldog Szülinapot’ pedig az, amire a címből elsőre gondolhatunk, egy szimpla szülinapi dalocska. Nyilvánvaló, hogy nem ezek lesznek azok a trekkek, amelyeket az ember százszor újrajátszik, de megerősítik a korábban már említett naplószerű hangulatot, mintha az előadó privát kis gondolatfoszlányait hallanánk, melyet nem is a közönségnek szánt.

Az R.I.P. az egész lemezen át uralkodó rezignáltsággal zárul, sőt talán az utolsó két számon érződik a legjobban, hogy ez valaminek (hogy csak egy korszakának, vagy az egész zenei munkásságának, azt nem tudni) a lezárása. Senki sem gondolta volna, hogy a ‘Palvin Riddim’ szerzője pár évvel később egy indie folk számmal fog búcsúzkodni, de az utolsó előtti ‘Lucy’-n pont ez történik, majd a szép, kicsit Kanyés beatre írt ‘Sötét Felhők Freestyle’ rádupláz erre a gondolatra, és végül egy perc csönddel záródik.

Az R.I.P. nem az az album, amit Baba Aziztól várt volna a széles közönség. Nem egy slágeres lemez, a régi Aziznak csak a nyomait leljük benne. Ritkán érzékelhetünk egységet és elkalandozik váratlan irányokba. Ha valaki látott a megjelenés környékén Baba Aziz interjút, tudhatja, hogy ez inkább amolyan hobbiprojekt.