Macaron színekben pompázó környezet, látszólag érzelmektől mentes karakterekkel, akik ifjú tudóspalánták díjátadójára gyűltek össze a sivatag közepére, Asteroid Citybe.
Nagyjából így lehet jellemezni Wes Anderson nemrégiben megjelent filmjét, ami vegyes érzéseket váltott ki nézőközönségében. Andersont egyébként is csodabogárként tartják számon a hollywoodi filmgyártásban, ezzel az alkotásával pedig csak biztosított mindenkit arról, hogy ez nemigen fog változni a jövőben.
Filmet nézünk egy színdarabról, aminek kulisszatitkaiba egy tévéműsoron keresztül nyerünk betekintést. Bonyolult? Igen.
Váltakozva látjuk magát a darabot, s a tévéműsort, amiben beszámolnak az előkészületekről, a próbákról, a felmerülő nehézségekről. S ha azt hihetnénk ez minden furcsaság, amivel a 104 perc alatt találkozunk, akkor elárulom, nem. Ettől csak több és még váratlanabb jelenségekkel kell majd szembenéznie minden nézőnek. Hol a három felvonásra osztott színdarab jeleneteit látjuk, hol az erről készített műsort.
Az adást fekete-fehérben láthatjuk, ezért olyan mintha egy másik világba, másik idősíkba kerülnénk. Ez olyan egyedi légkört teremt, amivel (nem hazudok, ha azt mondom) csupán Wes Anderson alkotásaiban találkozunk.
Anderson élesen elkülöníti e két részt egymástól: míg a műsor, mint feljebb említettem, fekete-fehérben látható, addig az előadás pasztellszínek sokaságában jelenik meg. A történések között nincsen átvezetés, a néző teljes figyelmét kívánja ez a film. Azonban mégis van egy keret, ami mentőövként szolgálhat a közönség elveszett részéneknek, s ez Bryan Cranston narrációja. Ő alakítja a tévéműsor házigazdáját, aki már az első perctől pontosan és indokolatlanul részletekbe menően elmagyarázza, hogy igazából mi is történik, mi az, aminek szem- és fültanúi lehetünk.
Az 1950-es években járunk egy 87 fős városban, ami összesen 5 épülettel s egy látnivalóval rendelkezik, ami nem más, mint egy meteor kráter. Lakosainak számát többnyire mindenféle tudósok, katonák, űrkutatók teszik ki, akik állandó teszteknek és robbantásoknak vetik alá a várost. Az USA elnöke is sok időt tölt Asteroid Cityben, hisz az ő engedélye nélkül nem történhet semmilyen kísérlet, ami az ország biztonságára nézve veszélyes lehet.
Amíg a gyerekek jól szórakoznak egymással (körben ülve, hírességek neveit sorolják visszafelé!), addig a szülők és más felnőttek is megpróbálják kihasználni az ott eltöltött napokat. A semmiből az egyik program alatt leszáll közéjük egy csészealj, benne egy földönkívüli lénnyel. Teljesen váratlan fordulat, azonban senki sem mutatja ki meglepettségét, egyedül a fényképész, Augie lő egy képet a zöld űrlényről. Ha ez mind nem volt elég furcsa, még a Covid időszakára is láthatunk utalást, amikor az elnök karantént rendel el Asteroid Cityben. Így tehetetlenségükben egymásra vannak utalva, s egy kivételes társaság képét mutatják.
Nem érdemes (igazából nem is tudnám) felsorolni az összes szereplőt, hisz annyian jelennek meg, illetve még a legjelentéktelenebbnek tűnő karaktereket is valamilyen A-kategóriás színész alakítja. Viszont vannak néhányan, akik komolyabb figyelmet kaptak. Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) háborús fényképész, nem tudja feldolgozni felesége halálát. Midge Campbell (Scarlett Johansson) színésznőt alakít a színdarabon belül is, mindenre közömbös, csupán a szerepét akarja jól alakítani. A kettejük között alakuló viszonyt ikonikus módon szemléltették, ami még sokszor visszaköszönhet a későbbiekben. Barakkjaik ablakán át beszélgetnek egymással órákon át, közben ki-ki a maga dolgával foglalkozik. Midge általában szöveget memorizált és gyakorolta a szerepét, Augie pedig ezt előszeretettel fényképezte vagy adott tanácsot a nőnek. Talán nem mondok újat azzal, hogy nem bontakozhatott ki a szerelmi szál karaktereik ridegségéből adódóan. Azonban lehet, hogy ez nem volt bölcs döntés, mert ennyi érzelem belefért volna a történetbe. Ugyanakkor ez afféle kettősége is az Asteroid Citynek, mivel olyan mély és érzelmes témákat feszeget, mint a halál és a szerelem, mégis törekszik arra, hogy ne ez legyen a középpontban. Ami valahol „normális”, hisz mindenki arra vágyik, hogy mihamarabb elmúljon a fájdalom, s az élet menjen tovább. Sem Augie, sem a gyermekei nem tudják kezelni a kialakult helyzetet, ezért mindenki egyedül, a maga módján próbálja meg feldolgozni (a három kislány néhány hókusz-pókusz kíséretében búcsúzik el édesanyjuk hamvaitól). Hasonlóképp vannak a szerelemmel is – mind a felnőttek, mind a gyerekek. Vagy kellemetlenül (átható bámulással) adják a másik tudtára érzéseiket, vagy nem is törődnek vele, várják, hogy elmúljon. Az egyetlen dolog, ami mindannyiójukat lázba tudja hozni, az a tudomány, az űrlény megjelenése, s az eköré fonódott gondolatok, találgatások.
June Dougles (Maya Thurman-Hawke) középiskolai tanárnő, aki kirándulásra hozta osztályát. A történtek után a gyerekek kizárólag arról tudnak beszélgetni, mi fog most velük történni, hogyan tudnának kapcsolatot létesíteni a földönkívülivel, visszajön-e még egyáltalán (visszajött). Felcsigázta őket ez a történés, káosz alakult ki, June pedig enyhén szólva sem volt a helyzet magaslatán (elkezdett a naprendszerről tanítani nekik).
Ha a dialógusok nem is, a film képi világa mindenképp megragadja a nézőket. A színvilág, az elrendezés, maguk a díszletek figyelemért kiáltanak, odavonzzák a tekintetet akkor is, ha nem szeretnénk. Lehet bármekkora tér és sivatag, míg a szem ellát, Andersonnak mégis sikerült elérnie azt, hogy a kellékek egy valódi színpadi előadás hatását keltsék (elképesztő, nem?!). Úgy gondolom ez adja a különlegességét ennek a bizarr, ám annál érdekesebb történetnek.
Hazudnék, ha azt mondanám (bármennyire is szomorú, komor témákról esett szó) nem szórakoztatott az a groteszk, elvont humor, amit Anderson használt. Olyan módon csomagolta be ezeket a „hétköznapi traumákat”, nehézségeket egy vattacukor atmoszférájú világba, hogy az elején észre sem vesszük, milyen komoly jelenségeket látunk burkoltan a képernyőn. Mint minden Wes Anderson alkotás, ez is kissé elvont, nehezen értelmezhető, főleg azok számára, akik nem rendelkeznek korábbi filmélményekkel tőle.
Amolyan labirintus, amiből úgy érzed, lehetetlen kijutni, de a rendező mégis eléri, hogy élvezd a futkosással töltött pillanatokat.
Nem vagyok kifejezetten rajongója Wes Anderson munkásságának, de szerintem szükség van az általa képviselt stílusra, az ő szemléltetési módjára. Nem csupán színesíti a hollywoodi filmek palettáját, de történeteit értékes, mély mondanivalóval látja el. Így elsősorban a gyakorlott, mindenre felkészült Anderson rajongóknak ajánlott ez a film, ugyanakkor azok számára is szórakoztató lehet, akik még nem jártasak e különc világban.
Fotók: Focus Features/Artsomnia
