Lauren Daigle öt évet várt arra, hogy ismét stúdióba vonuljon, ráadásul pályafutása csaknem tizedik évében döntött úgy, hogy self-titled nagylemezt adjon ki. Vajon teljesíti egy önmeghatározó albumhoz köthető elvárásokat, és többet nyújt a korábban kialakult alkotói képnél, vagy nem tud kilépni önmaga árnyékából?
Amikor keresztény zenéről beszélünk, előbb vagy utóbb – de inkább előbb – fel fog bukkanni Lauren Daigle neve a Hillsong formációk és más széles körben ismert arcok mellett. Talán populáris zenei körökben nem menne ez ennyire egyszerűen, de ha elővennénk zsebünkből a telefont, és elindítanánk a ‘You Say’ című dalt, sokan bólogatni kezdenének felismerésükben.
A ‘You Say’ óta eltelt pár év, a Look Up Child album ugyanis 2018-ban jelent meg és nyert meg két Grammy-díjat az énekesnőnek, azóta viszont néhány single megjelenésén kívül nem sokat hallhattunk Daigle felől. Új lemezével új perspektívába is helyezi magát a hosszabb kihagyás után. Sok más self-titled albumhoz hasonlóan, a Lauren Daigle egyfajta iránymutatóként, önmeghatározásként működik.
Daigle korábbi munkáiban hatalmas szerepet játszott Isten tisztelete. Első három nagylemezén – How Can It Be (2015), Behold: The Christmas Collection (2016) és Look Up Child (2018) – túlnyomórészt dicsőítő dalok szerepeltek, de előkerültek olyan témák is, mint a negatív énkép és a nehéz időkben való küzdelem. Ez az egyensúly meglehetősen felborul a Lauren Daigle 23 dalt tartalmazó listáján. Maga a hosszúság is jelzi, hogy az előadó számára is jelentős műről beszélhetünk, hiszen korábbi lemezein átlagosan 13 dal szerepelt.
Ez az album kinyitja a kaput a mainstream felé.
Olyan általános témákkal foglalkozik, amelyekkel bárki tud azonosulni: örökérvényű érzelmeket és szituációkat foglal magába, mint a szerelem, a hibázás, az elengedés, a szeretet, a fájdalom, az újrakezdés, a ragaszkodás és még lehetne sorolni. Ezen a széles palettán helyet kapnak a tömjénszagúan keresztény dalok is, de mint említettem, közel sem olyan arányokban, mint a diszkográfia korábban készült darabjaiban.
A ‘Kaleidoscope Jesus’ az egyik legjobb példa azokra a dalokra, melyek egyértelműen Istenhez szólnak. A címre is utalva, a szöveg azt próbálja megmutatni, mennyire sokféle színben, formában, helyzetben van ott Isten munkája és szeretete, mindezt egy változatos, bájos zenei köntösben tálalva.
A legtöbb dalról elmondható, hogy meghúzódik mögötte a vallási töltet, de nem kifejezetten a hitről beszél, hanem különböző élethelyzetekről. A ‘Waiting’ rámutat arra, milyen nagy társadalmi nyomás nehezedik azokra, akik nem találnak párt maguknak „elég” fiatalon, a ‘Back To Me’ egy szeretett személy elengedéséről és visszavárásáról szól, míg a ‘Be Okay’ megerősítést próbál adni a hallgatónak, mondván bármin túl lehet jutni és minden rendben lesz. Ezekhez hasonló számokkal van tele az album. Olyan témákról beszél, amelyekkel a legtöbb mainstream előadónál találkozhatunk, de a sorok hátterében meghúzódik a vallásos világnézet és értékrend.
Az ‘Ego’ ad egy gyomorrúgást a társadalomnak. Talán ez az egyetlen dal, amely kinyúlik a lírai én személyéből, és részben többes szám első személyben beszél. Teljesen nyílt üzenete, hogy túlzottan a büszkeség irányít bennünket, és sokkal több alázatra lenne szükségünk ahhoz, hogy jobb hely lehessen a világ, a „Can we change what we’ve become?/ Can we save our society?/ If there’s a way, if there’s a door,/ It’s humility” sorokkal pontosan rávilágít erre megfogalmazott problémára.
Zeneileg nem történik monumentális változás a korábbi lemezekhez képest. Sok balladát hallhatunk, így a zongora és a gitár végigkíséri a dalokat, de silánynak nem lehetne mondhatni. Minden dallamba csempésztek valami többletet: felzendülnek a vonósok, megjelenik egy gitárszóló, vagy éppen trombita és szaxofon egyvelege teszi izgalmassá a hallgatás élményét. A gospel hagyományait felidézve rengeteg háttér vokált és kórus részt építettek be, amely megoldás időnként olyan érzést kelt, mintha nem is egy keresztény énekes lemezét, hanem a Hair musical soundtrackjét hallgatnánk.
A ‘These Are The Days’ pedig szinte olyan, mintha Gloria Gaynor ‘I Will Survive’-ja szólna.
Az B lemez tartalmaz néhány meglepetést, ami kilóg a környezetéből. Találkozunk három ‘Interlude’-dal, amelyeknek a funkciója kissé megkérdőjelezhető, mivel zeneileg nem tesznek hozzá annyira sokat az albumhoz, de kellemes hangzásuk van, így nem sok kivetnivaló van bennük.
Ennél sokkal nehezebben érthető számomra a ‘Turbulent Skies’, ami egy hatalmas stílusváltás. Olyan érzés, mintha egy teljesen másik lemezről, sőt másik előadótól került volna oda.
Remek dal jó produceri munkával, de azzal a képpel lehetne illusztrálni a lemezen lévő jelenlétét, mintha egy erdő kellős közepén találnánk egy világítótornyot.
A lemez szerkesztésében kifejezetten jó a kezdő és a záró dal. A ‘Thank God I Do’ azonnal ad egy alapot a koncepciónak azáltal, hogy az elveszettségről és megtartó erőkről ír, míg a ‘You’re All I’ll Take With Me’ megfogalmaz egyfajta elfogadást, elengedést és továbblépést.
Lauren Daigle kétségtelenül kilép az előző albumai árnyékából a self-titled lemezével. Olyan témákat képes bevezetni, amelyek sokrétűek, hordozzák magukban a vallásból fakadó világképet, de a befogadó interpretációjára bízzák a legtöbb dal jelentéstartalmát. Nem hoz eget rengető változásokat zeneileg, de a vonós és fúvós hangszerek által pont olyan fűszerezést kap, amely sok más zenei alkotásból hiányozni szokott. A hangsúly egyértelműen a szövegen van, ami képes nyújtani egy olyan mélységet és sokszínűséget, amit egy self-titled lemez megkövetel.
Borítókép: laurendaigle.com
