Öt év rengeteg idő. Ennyi idő alatt számos dolog történhet: egy egyetemista gólyából diplomás szakember lesz, egy általános iskolás már kijárta az alsó osztályt, a mi esetünkben pedig ennyi idő kellett ahhoz, hogy Travis Scott a 2018-as Astroworld című lemeze után kidobja a negyedik stúdióalbumát, az Utopiát. Annak ellenére, hogy az albumról már 2020 óta hallhattunk információkat, a kiadásra csak 2023 nyarán került sor.
Travishez hűen a megjelenést egy szerintem kifejezetten jól kitalált és kreatív kampánysorozat előzte meg, amely nagyon sok elemből állt: óriásplakátok random helyeken, aktatáskákhoz bilincselt biztonságiőrök megrendezett paparazzi fotókon, egy 75 perces mozifilm, és egy albumavató buli a Gízai piramisoknál (ami egyébként nem valósult meg).
Egy ekkora kaliberű reklámhadjárat után jogosan merül fel a kérdés: megérte-e egyáltalán az ekkora felhajtást a lemez.
Amint a hallgató meglátja a közreműködők listáját, olyan érzés kelthet benne, mint amikor egy Marvel fanatikus A Bosszúállók egyik harcjelenetében együtt láthatja az összes kedvenc szuperhősét: The Weeknd, Drake, Young Thug, Playboi Carti, 21 Savage, Beyoncé, Swae Lee, Kid Cudi, Future, Bad Bunny, Westside Gunn, Teezo Touchdown, Rob49, SZA, James Blake és Dave Chapelle mind egy helyen? Ez látványra maga a mennyország – hinné az ember –, de a meghallgatás után jön a hidegzuhany, ugyanis ezek az előadók nem hozták a nevükhöz méltó szintet.
Travis megkapta a régóta áhított Beyoncé featjét, de egyikőjük teljesítménye se hozta el a várt végeredményt a ‘DELRESTO (Echoes)’ című tracken. Az egész szám zavaros, már-már úgy hangzik, hogy Beyoncé csak azért ment bele, hogy megmutassa azt, hogy egy Travis-fajta előadóval is tud együttműködni – több-kevesebb sikerrel.
A nagyobb nevek közé tartozik még Bad Bunny és The Weeknd is, akikkel a ‘K-POP’ – aminek egyébként semmi köze a k-pophoz – című számon kollaborált. E hármas összeállításnak végeredménye egy afrobeat dal lett, ami hiába fülbemászó, valahogy mégsem az igazi. Ez a három előadó jól mutat egymás mellett, – főleg hype szempontjából – de túlságosan elrugaszkodik a megszokott Travistől, ami miatt elveszti a relevánsságát, és nem illik sem az albumhoz, sem az imázsához.
A Drake-kel közös ‘MELTDOWN’ közel sem annyira jó, mint a korábbi közös szerzeményeik. A szám tematikája ugyanaz, mint amit az ASTROWORLD-ön láthattunk már tőlük: egy lassabb felvezetés, majd megtalálható benne a beat switch a kicsit pörgősebb alapra, ami miatt jogosan nevezhetik az emberek a Wish-es ‘SICKO MODE’-nak. Emellett megemlítendő még a szövegben található oltogatás: Drake Pusha T-t, Pharrel Williamst – aki amúgy közreműködött az album készítésében – és a tőle vásárolt több millió dolláros nyakláncot ócsárolja, míg Scott az ex-barátnőjét, egyben gyermekeinek anyját, valamint új párját, Timothée Chalamet-ét sarazza burkoltan.
Viszont, hogy ne csak rosszat mondjak a közreműködőkről, a lemez egyik legsikeresebb száma, a ‘FE!N’ nagy megkönnyebbülés lehet a rajongóknak, ugyanis egy rage alapon Playboi Cartival featelő Travist hallgatva az ember egyből egy fesztivál nagyszínpada előtti mosh pitben érezheti magát három perc erejéig. Maga a szám tele van energiával, és a hab a tortán, hogy Carti a megszokott „baby voice Carti” helyett most egy új arcát mutatja meg a mély hangon eltolt verzéjével. A korábban említett mozifilmből, a CIRCUS MAXIMUS-ból kiderül, hogy Sheck Wes is szerepelt a tracken, de az ő része végül kimaradt a végleges verzióból. Sajnos az is a főhősünk ellen szól, hogy ez a szám sem miatta, hanem Carti miatt marad emlékezetes.
Nemes gesztus volt Yung Leant is feltenni az albumra, azok után amit Travisért tett. Az első közös, 2014-es ‘Ghosttown’ megjelenésekor Lean felkapottabbnak számított, mint Scott, de az évek teltével Travis sokkal feljebb került a ranglétrán, mégis gondolt rá.
Érezhető a köztük lévő összhang, ahogy a páros az autotune-ba áztatott hangjával siránkozik az önutálatról, illetve a megbocsátás keresésével járó küzdelem miatt.
Viszont az előbb feltüntetett közreműködő előadókon kívül nem mehetünk el szó nélkül a produceri munka mellett. A 19 számból álló albumon közel 25 producer dolgozott, a legtöbb zenén akár többen is, de van egy név aki külön kiemelendő: ő Kanye West. Ye hatása abszolút érződik a lemezen, ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a két zenész egészen 2013-as Yeezus megjelenése óta dolgozik együtt. Ez a fajta hangzás tíz évvel később most Travis albumán jelenik meg, leginkább a ‘MODERN JAM’-en érződik, ami Kanye ‘I am A God’-jából táplálkozik. A Daft Punkból ismert Guy-Manuel de Homem-Christo által kevert szám nem a megszokott Travis-stílust hozza, annyira nem is illik hozzá, de a feltörekvő Teezo Touchdown kifejezetten jól illik bele.
Végül a szóló számokra kitérve, Travis a legtöbben jól alakított. Kiemelném a ‘GOD’S COUNTRY’-t, aminek nagyon jól áll az egész dalt végigkísérő, néhol eltorzított gyerekkórus (?) dúdolása, és az ehhez illő klip is sokat dob az egész kompozíción.
Említésre méltó még a ‘MY EYES’, ami egy kicsit elvontabb, átható hangvételű és szövegvilágú dal, ahol Scott minden szava jól megfontolt, és mélyre hatol. Ismét találkozunk egy beat switch-csel, de jelen esetben nem a tombolásra való buzdítás a cél, hanem, hogy jobban átérezzük a szöveget, amely kiválóan illeszkedik a Bon Iver szintetizátor játékára.
Összességében egy kifejezetten jó albumról beszélhetünk, de erről valószínüleg tízből kilenc ember mind más véleményen lenne… Ha a megpakolt közreműködőlistával a cél egy blockbuster zenei album készítése volt, akkor sikerrel járt; a legtöbbjük alulteljesítésétől függetlenül mindenképp vannak maradandó alkotások rajta.
