Ridley Scott legújabb filmje, a Napóleon több szemszögből közelíti meg a történelmi személyt. Megmutatja hadvezérként és uralkodóként, de leginkább arra törekszik, hogy megjelenítse őt mint embert. Az alkotás középpontjában a sikeres férfi áll, aki azonban szerelme, Joséphine nélkül „egy senki”.
Az Oscar-, Golden Globe- és Emmy-díjas rendező számára nem újdonság a történelmi téma, hiszen keze alól olyan filmek kerültek már ki, mint a Gladiátor, a Hannibál vagy a Mennyei királyság. Munkásságát olyan sci-fik és thrillerek is fémjelezik, mint első nagysikerű műve, A nyolcadik utas: a Halál és a Szárnyas fejvadász. Rendezéseinek legfőbb jegye, hogy erős hatáskeltésre törekszik, melyet vizuális elemekkel kíván elérni: nagy csatajelenetek, akciódús eseménysor, monumentális és grandiózus felvételek jellemzik, mivel nagy tömeget mozgat a vásznon. A Napóleonban visszaköszön mindez és ehhez párosul Joaquin Phoenix és Vanessa Kirby színészi alakítása. Phoenix már korábban is dolgozott a rendezővel, mert szerepelt a Gladiátorban is, de talán egyik legkiemelkedőbb alakítását a 2019-es Jokerben nyújtotta. Kirby az utóbbi években olyan filmekben vállalt szerepet, mint a Halálos iramban: Hobbs & Shaw, a Mission: Impossible – Utóhatás vagy a Mundruczó Kornél rendezte Pieces of a Woman.
A film a francia forradalom legsötétebb korszakába kapcsolja be a nézőt: Robespierre vérengzésének idején kezdődik a történet. Majd Napóleon katonai felemelkedését látjuk, első jelentős győzelmétől az első konzullá avanzsálásán át a császárrá válásáig. A film végigmegy a legfontosabb ütközeteken, de nem kíván részletekbe bonyolódni, inkább lényegretörően emeli ki a legfontosabb eseményeket.
A hangsúly a hadvezér személyén és a szerelmével, Joséphine-nel való kapcsolatán van: az erős, rendíthetetlen és magabiztos Bonaparte számára ő a legfontosabb, hiszen a nő nem csak házastársa, hanem a barátja is.
Ez a szál a történet egészében meghatározó és jelentősen hat Napóleon érzéseire és cselekedeteire. A film ezen kívül groteszk módon jeleníti meg a politikai játszmákat és a francia, osztrák és orosz uralkodók egymáshoz fűződő viszonyát: tegnap még csatát vívtak egymással seregeik, másnap már együtt borozgatnak.
A Ridley Scott filmek képi világára jellemző módon rengeteg statisztát mozgató grandiózus csatajeleneteket látunk, kevés CGI-jal. A tömeg ábrázolása központi elem, a kameramozgások pedig közel hozzák a nézőhöz az egymással küzdő embereket: többször úgy érezhetjük, mintha mi is ott lennénk a csatatéren és az életünkért harcolnánk. A kamera a szereplőkre fókuszál, egész alakban mutatva őket, és viszonylag kevés totálképet látunk.
A hatáskeltés további eszköze a brutalitás realista ábrázolása és az erős naturalizmus: fröcsög a vér, repülnek a testrészek és „mellettünk” lövik le a „bajtársainkat”.
Továbbá a kamera nézőpontváltásai (például víz alatti felvételek) és a gyors vágások mozgalmassá teszik az alkotást, már-már akciófilmmé téve a művet. A téma elengedhetetlenné teszi a történelmi hitelességet: korhű és precízen megtervezett díszleteket és viseleteket látunk. A vizuális látványhoz hozzátartozik, hogy a párbeszédes jelenetekben a fény többször is oldalról világítja meg a szereplőket. A fény és árnyék kontrasztja kiélesíti az arcvonásokat, különösen Napóleonét, ezzen növelve a drámaiságot.
A csatajelenetek közben kifejezetten erős hanghatások érnek minket, melyek a képek mellett szintén megteremtik a film atmoszféráját: „mellettünk” dördülnek el az ágyúk, ropognak a puskák és kiabálnak egymásnak a katonák. Ezek egyúttal a hitelesség fő elemei is, hiszen még maga Napóleon is befogja a fülét, hogy tompítsa a fegyverropogás és ágyúdörrenés zaját. Egyes jelenetek alatt többször hallunk francia nyelvű énekeket, melyek szintén az összhatás részei. Viszonylag kevés a csendes pillanat: hol egy ütközet kellős közepén találjuk magunkat, hol a zsúfolt ülésteremben, ahol egymás szavába vágnak a képviselők.
Joaquin Phoenix Napóleon szerepében a tőle megszokott mélységgel fogja meg a karaktert. A színész arca a legtöbbször komoly és rezzenéstelen, de közben olyan, mintha minden pillanatban elmélyülten tervezné a következő csatát. A film elején Bonaparte többször „bealszik” a fontos megbeszélések alkalmával, és félvállról veszi az egészet, mintha ő már rég tudná a működőképes taktikai lépéseket, mert az ő szavaival élve „ez csak geometria”. Ez utal arra, hogy a hadvezér kiváló matematikai és földrajzi érzékkel rendelkezett, és jelzi, hogy hogyan viszonyulhatott a háborúhoz – legalábbis a rendező szerint.
A karakter a maga „modortalanságával” a többi politikai szereplő gúnyolójává válik.
Eközben Phoenix színészi játéka közel hozza a nézőhöz Napóleont mint embert: félmosolyokkal, kuncogásokkal és a csatajelenetek közbeni hangos zihálással. A karakter magabiztosságának alapja a Joséphine-hez fűződő szoros kapcsolata és a belé vetett bizalma. Amint ez megrendül, ő maga is szétesik és nem tud mit kezdeni a helyzettel, amit Phoenix játéka szintén hitelesen ábrázol.
A Joséphine-t játszó Vanessa Kirby alakítása szintén kiemelendő. A színésznő arca a történet elején még kifürkészhetetlen, ami jól érzékelteti, hogy a karakter nem túl hűséges típus. A film során fokozatosan egyre fontosabbá válik számára férje, akivel végül olyan szoros lesz a kapcsolata, hogy belebetegszik a hiányába. Ezt leginkább Kirby arca mutatja, hiszen ahogy Napóleon egyre többször van távol, Joséphine úgy kezd egyre inkább elkomorulni és nyúzottabbá válni. Kettejük kapcsolata tulajdonképpen a sztori mozgatórugója, ami elviszi a történetet a fikció irányába, részben egy szerelmi drámává formálva az alkotást.
Azonban felhívnám a figyelmet arra, hogy a film megértéséhez tisztában kell lenni a történelmi tényekkel és az akkori politikai viszonyokkal. Ha a néző nem ismeri ezeket, könnyen elveszítheti a fonalat, mivel maga a téma elég „nagy falat”. A több, mint két és fél órás hossza ellenére az alkotás nem bonyolódik bele a részletekbe. „Bele-bele kap” a főbb eseményekbe, igyekszik minél többet mutatni, de mivel Napóleon személyiségére fókuszál, kevésbé fektet hangsúlyt az adott hadmozdulat körülményeinek kifejtésére és kvázi hirtelen csöppenünk bele az adott ütköztetbe.
Mindent összegezve kijelenthető, hogy a Napóleon ugyan alapvetően egy történelmi film, a hangsúlyok mégis eltolódnak benne.
Elsősorban Bonaparte személyét tárja a néző elé, megmutatva a hadvezér érzelmeit és talán egyetlen gyengeségét: Joséphine-t. A képi és hangi elemekkel igyekszik beszippantani minket a 18. század végi, 19. század eleji Franciaország és Európa (politikai) valóságába – bár a szerelmi szál kiemelt szerepe miatt erősen a fikció irányába mutat. Azonban ahhoz, hogy megértsük a történet menetét, ismernünk kell a történelmi tényeket, és ezáltal tudjuk összerakni Bonaparte Napóleon személyét: a hadvezért, az uralkodót és legfőképp az embert.
