Minden egy telefonhívással kezdődött. “Gergő, keleten bejöttek a tankok.” – így indult pontosan két éve, február 24-én a reggelem. Ekkor kezdődött Ukrajna megszállása az orosz hadsereg által, a tét az ukrán nép szuverenitása és túlélése volt. Ez a tény engem akkor hidegen hagyott. A szeretteim és barátaim sorsa volt a legfontosabb számomra. Bizonytalanság és pánik volt jellemző az emberekre, de legtöbben nem mutatták ki. Mindenki a maga módján próbálta átvészelni a helyzetet. Volt, aki még aznap elhagyta az országot, egyesek csak rövid időre terveztek eljönni, mások Ukrajnában maradtak. Sokan úgy vélték, rövid ideig fog tartani a konfliktus a megszálló hadsereg vélt erőfölényéből kiindulva. Két év elteltével a harcok még mindig folynak, a béke pedig távoli álomképnek tűnik. Hatalmas volt a kivándorlási hullám a fiatalok körében. Ez az írás az ő történeteiket dolgozza fel.
Rengeteg fiatal hagyta el az országot különböző célokkal, de az ösztönző esemény a háború megkezdéséhez vezethető vissza. Egy fiú tudta, hogy a háború kitörésének napján el kell hagynia az országot, különben a háború végéig ott ragad, mivel katonaköteles férfi. A konfliktus előfutára a 2014-es Krím elcsatolásával járó hadművelet volt. Azóta, a legtöbb férfi tizennyolcadik életévét betöltve megkapja behívóját, ami kötelező katonai szolgálatra szólítja fel. Az ő esetében sem volt másképp, azonban akkor még diák volt – ők kivételt képeznek a sorkatonai szolgálat letöltésének terhe alól. Ezen tapasztalat birtokában tudta, mire számíthat. Tisztában volt vele, hogy a harcok nem fognak pár napon belül abbamaradni és az események eszkalálódni látszottak.
Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy őt is besorozzák.
A határátlépést választotta, mint megoldást, ami idegtépő folyamat volt elmondása szerint. Olyan gondolatok fordultak meg a fejében, hogy bármelyik percben kiránthatják az autóból és feltehetik egy katonai teherautóra, amivel bármikor a frontra kerülhet. Ezenfelül az a hír járta, hogy éjfélkor lezárják a határt a hadrafogható férfiak előtt. Nem csupán a lövészárok gondolata hajtotta előre (az országból el) a fiút, egyértelmű volt számára, hogy Ukrajna gazdasága gyakorlatilag megszűnik létezni a történtek miatt és ezzel az életszínvonal is csökkenni fog. Nemcsak saját, de barátnője jólétére is gondolnia kellett, szeretett volna számára kényelmes körülményeket teremteni. Kisvártatva Magyarországon találta magát, Budapesten vállalt munkát, de másra vágyott. “Olyan helyre akartam menni, ahol senkit nem ismerek és nulláról tudom kezdeni” – jegyezte meg azzal kapcsolatban, hogy miért utazott ki Kanadába.
Nem sok reményt fűzött a vízum megszerzéséhez, de sikerrel járt és vágyai teljesültek. Meg kellett küzdenie minden lehetőségért, s eleinte több szempontból is rosszabb helyzetben volt, mint otthon. Több év után újra buszra kellett szállnia, egy hotelszobában lakott hónapokig, de kész volt küzdeni egy jobb életért. Keményen dolgozott, és a befektetett idő és energia meghozta gyümölcsét. Meglepetés volt számára, hogy Torontóban nem találkozott magyar közösséggel, ismerős kultúrára az ukrán menekültek képében talált. Több mint másfél éve él a tengerentúlon, de kettős érzései vannak:
Ha Kanadában vagyok azt szólítom otthonnak, de amikor kérdezik, Kárpátaljára is „haza” mennék.
Elmondása szerint azt kapta Kanadától, amit várt, lehetőségeket és egy pozitív jövőképet. Viszont amikor nem úgy alakulnak a dolgok, vagy nagyon zordak az időjárási viszonyok, elgondolkodik azon, milyen jó lenne Kárpátalján élni. Olyan dolgok kötik Észak-Amerikához, amiket nem adna fel, még a háború vége után sem, történjen az akármikor. Ideális helyzetnek azt tartaná, ha lehetősége lenne két otthona között ingázni néhány havi rendszerességgel.
Vannak akik nem egy külső hatás miatt hagyták el otthonukat. Ilyen Berczik Attila, aki évek óta a Debreceni Egyetemen tanul. Bármilyen szomorúan is hangzik, Attila úgy hitte, nincs jövője szülőföldjén. Nem kellett teljesen életmódot váltania, de a háború az ő életét is megváltoztatta. Az orosz hadsereg bevonulása előtt heti szinten járt haza, így nem volt ráutalva, hogy minden problémáját egyedül oldja meg. De egyik pillanatról a másikra kellett felnőnie.
Fájó pont volt, hogy nem találkozhat szüleivel, eleinte az sem volt biztos, hogy édesanyja elhagyhatja-e az országot, hogy meglátogassa, mivel a határőrség kötelékébe tartozik.
Elmondása szerint a családján keresztül érzi leginkább a háború hatásait. Szülei, rokonai, bár egy viszonylag békés régióban élnek, naponta többször tapasztalnak légiriadót, ami egy minimális félelmet és feszültséget belop az ember szívébe. Valamint kiemelte, hogy sok ismeretlen arccal találkoznak Kárpátalján élő családtagjai, tehát a régió hangulata ezáltal megváltozott. Attila döntése, miszerint nem élne Ukrajna legnyugatibb megyéjében, a háború hatására megszilárdult és életvitelszerűen nem tervez visszatérni oda.
Nem minden fiatal, hadköteles férfi hagyta el az országot. Egy Ukrajnában tartózkodó riportalanyom, aki nem vállalta fel nevét, úgy döntött, hogy családjával marad szülőföldjén, annak ellenére, hogy fennáll a veszélye annak, hogy egy lövészárokban végzi. Elmondása szerint a háború kitörésekor nem volt lehetősége, hogy más országba menjen és a rokonait sem szívesen hagyta volna hátra. Ettől függetlenül tett lépéseket annak érdekében, hogy a hatóságok ne tudják átadni neki a sorkatonai szolgálatra kötelező behívót. Átmenetileg egész családja elköltözött otthonról, ami azért volt fontos, mert csak abban az esetben jogerős a dokumentum, ha személyesen veszi át az érintett személy. Az ukrán hadkiegészítő parancsnokság munkatársai a hadiállapot bevezetése óta a hadköteles személyeket a munkahelyeiken is felkeresik és van, akit az utcán is megállítanak, hogy kiírják neki a papírt, ami felér egy halálos ítélettel.
Az utóbbi két eljárás ráadásul nem legális.
Az érintett férfiak, akik Kárpátalja területén élnek, jelentős mennyiségű stressznek vannak kitéve. Az interjúalanyomnak az hozott minimális lelki nyugalmat, hogy a cég, ahol dolgozott, “megvédte dolgozóit”. Mivel a vállalat gyakran támogatja adománnyal az ukrán fegyveres erőket, az alkalmazottak nem kapnak behívót. Ettől függetlenül a fiú úgy döntött, állást vált, mivel munkahelyén nagymértékű stressz érte. Egy borász család adott neki munkát, ahol segédként kezdett dolgozni és mindennapjai nyugodtabbak lettek, illetve új élményekkel és tudással gazdagodott. Szomorúság hallatszott ki a hangjából, amikor arról beszélt, hogy milyen változások mentek végbe az életében a háború kitörése óta. Barátai elhagyták az országot, nincs lehetősége az általa kedvelt emberekkel találkozni.
Amikor megy valahová, mellékutakat kell igénybe vennie, hogy elkerülje a várost járó katonákat.
„Vannak olyan helyek, ahova nagyon rizikós elmenni”, például a központban található éttermek és boltok többsége ilyen, amelyek hemzsegnek a hadkiegészítő parancsnokság munkatársaitól. Az alany megjegyezte, hogy a hadsereg toborzással megbízott tagjai más megyékből származnak: “…a mi katonáink, minket nem visznek el…”
A hadkiegészítő parancsnokság rendszere látszólag tele van kiskapukkal, mivel az interjúalany bátyja kézhez kapta behívóját, de nem jelentkezett az illetékeseknél. Ez több hónapja történt és látszólag nem vont maga után következményeket, de nincs kizárva, hogy a harcok végeztével ezek a mulasztások a felszínre kerülnek. A gazdaság helyzete aggodalomra ad okot, egyes áruk ötszáz százalékos áremelkedés mellett kerültek a boltok polcaira a háború előtti mutatókhoz képest. Az ilyen radikális változások ma már kevésbé jellemzőek, de a jövő ilyen szempontból is bizonytalan. Az interjúalanyom a fent említett okok miatt a harcok végeztével szeretné elhagyni Ukrajnát és megtapasztalni az életet a világ más országaiban is, de nem zárja ki a jövőbeli visszatérését szülőföldjére.
Minden katonai konfliktus következménye, hogy a nők és gyerekek, bár legtöbb esetben nem vesznek részt aktívan a harcokban, egyaránt annak elszenvedői lesznek. Ilyen fiatal hölgy K. Alexandra is, aki jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanul. Akkor még debreceni diákként a háború első hónapjait a határ ezen oldalán töltötte.
Bár nem fenyegette az a veszély, hogy besorozzák, nem érezte magát biztonságban Kárpátalján.
Sokan tartottak esetleges rakétabecsapódásoktól a megye területén, a légiriadót jelző szirénák pedig naponta többször is megszólaltak. Egy hónapot töltött a határ ezen oldalán, ennyi időre volt szüksége, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem fenyegeti veszély, ha hazatér. Azóta rendszeresen jár Kárpátaljára, így rálátása van a háború elől menekülők és az otthon maradtak helyzetére is.
Amikor autóval ment valahova, a katonai ellenőrzőpontokon rendszeresen megállították és hadköteles férfiakat keresve a járműben. Előfordult, hogy nem kapcsolhatták fel a villanyt otthonukban, mert a járőröző katonák hajlamosak voltak bujkáló férfiak felől érdeklődni. Mivel Alexandra édesapja Kárpátalján tartózkodott, kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy ez a tény ne kerüljön az illetékesek tudtára. “Amikor hazajöttem, az nagyon ijesztő volt, hogy itthon vagyunk és bujkálnunk kell. Úgy kellett kimennünk a házból, hogy senki ne lásson meg.” A tél beköszöntével újabb nehézségekkel kellett szembenéznie Alexandrának és a családjának.
Nem volt áram hónapokig, maximum egy két-órát. Én három napot voltam itthon és se áram se víz […] néha még fűtés sem. Borzalmas volt, nem tudom, az itt élők hogyan bírták.
A faluban, ahonnan a lány származik, szinte csak magyarok laktak a háború előtt, ma már alig találkozik ismerős arcokkal, ha kimegy az utcára. Beregszászban, ahol eddig szinte bármilyen ügyet el lehetett intézni magyar nyelven, csak ukránul szólnak az emberhez. Mindenki tisztában van vele, hogy az egész világon jellemző az infláció, de Alexandra kiemelte, hogy Ukrajnában ez még számottevőbb, főleg, ha figyelembe vesszük az ár-fizetés arányt. Azzal kapcsolatban, hogy hol tervezi a jövőjét, az alany kizártnak tartotta, hogy visszatérjen Kárpátaljára és ott éljen. Ezt a kissebbségek jogait korlátozó törvények bevezetésével és a gazdasági helyzet romlásával indokolta.
A Kárpátaljai fiatalok történetei szomorú képet festenek a régió jövőjéről. A háború katalizátorként szolgált azon magyar fiatalok számára, akik a kivándorláson gondolkodtak. Akik már elhagyták szülőföldjüket, új, legfőképp elrettentő érvet kaptak arra, hogy ne térjenek vissza. Az elkészült interjúk arról tanúskodnak, hogy mindenki a maga módján dolgozza fel a történteket és próbálja megtalálni a helyet a világban.
Fotók: AP Photo/Sergei Grits, Michael Kappeler/picture alliance via Getty Images,
