H. Csongrády Márta Debrecen egyik legkiemelkedőbb fotóművésze, aki többek között a Kenézy Galéria alapítója, a Máltai lovagrend tagja. Fotózás mellett az utóbbi években a festészetben is elkezdte kipróbálni magát. Jelenleg 80 évesen is folytatja tanulmányait a doktori címért.
Egyik korábbi interjújában említette, hogy művészcsaládból származik. Szüleinek köszönheti, hogy maga is ebbe az irányba indult el?
A szüleim indítottak el az úton. Édesapám az orosz fronton volt haditudósító, így került a kezembe kamera. Először a nálam négy évvel idősebb testvértemet avatta be a fotózás titkaiba. Nekem mindig csak annyi jutott, hogy segíthettem a képek előhívását a fürdőszobában, vizet cseréltem a kész képeken. Anyukám vett nekem tízéves koromban egy Pajtás fényképezőgépet, majd az apukám elvitt vele a Hortobágyra. Ott készítettem pár felvételt, amelyek később a saját fotóalbumom első képei között jelentek meg. Egyébként mindig fényképeztem, bárhol voltam, egészen tizenkét éves koromtól a mai napig. Pár éve a festészetet is elkezdtem.
Nem azért akartam megtanulni, mert a kíváncsiság hajtott, hanem, hogy senki ne mondhassa nekem azt, hogy nem tudok semmit a festészetről.
Ez a legfőbb motivációm. Ugyanígy tanultam meg a fényképészeti szakmát is.
Végzettségét tekintve etnográfiát és muzeológiát tanult, ezt követően évtizedeken át tudományos munkatárs volt a Kenézy Kórházban. Mi volt az összekötő szál a kettő között?
Az egyetem elvégzése után Jugoszláviába költöztem a férjemhez, de nem tudtam letelepedni. Kénytelen voltam hazajönni. Egyik barátnőm ápolónőként dolgozott, és megemlítette, hogy a Kenézy Kórházban van egy üres adminisztrátori pozíció. Az első napomon a főorvos egyenesen a boncterembe vezetett, hogy a boncjegyzőkönyvet írjam. Pár hónap múlva kiderült, hogy van a kórházban valaki, aki fotózik, és hogy jó lenne, ha az előadásokat és az orvosi konferenciákat dokumentálná. Ezután csináltak nekem egy külön kis labort mindenféle felszereléssel. Utána már nem adminisztrátorként dolgoztam, hanem tudományos munkatársként, több mint 30 éven át.
A Kenézy Galériában sok külföldi művész munkája is ki volt már állítva. Hogyan jutott el hozzájuk a hír, esetleg maguktól jelentkeztek? Milyen volt a kapcsolatfelvétel?
1986 óta a Hortobágyi Művésztelep tagja voltam. Ott sok külföldi művész is megfordult, a kapcsolatok innen eredtek. A telepnek Égerházi Imre volt a vezetője, és amikor 2001-ben meghalt, átvettem a szerepét. Ezek után könnyen fel tudtam venni a kapcsolatot az ott már munkájukat kiállító művészekkel. Ezek a külföldi kapcsolatok egyébként ma is megvannak még – hál’ Istennek az interneten könnyen elérjük Amerikát is.
Sok országot meglátogatott tanulmányútjai során, rengeteg élménnyel gazdagodott. Melyikre emlékszik a legszívesebben vissza?
Franciaország mindig kedves lesz számomra. Úgy kerültem oda, hogy Égerházi Imre volt megbízva a kelet-európai művészek meghívásával Franciaországba, ahol egy művésztelepet tartottak. Felkeresett engem is, és azt mondta: „Figyelj már, nincs kedved jönni Franciaországba? De! Mikor? Holnap”. Csodálatos volt, ott nagyon megbecsülik a művészeket. A Toulouse-i múzeumban van állandó kiállításom a mai napig is: 105 darab kép a galambdúcokról. Nagyon vágyok vissza, még legalább egyszer el akarok oda utazni.
Sok művészt ismer: van-e olyan hazai vagy külföldi művész, akinek akár a munkája, akár a személye nagy benyomást tett Önre?
A művészek kicsit habókosak. Volt egyszer egy hortobágyi kiállítás, ahol egy művész nem érkezett meg a megnyitóra. A művészt egyébként Nagy Elődnek hívják, szobrász és festő. Nagyon tehetséges és jó ember. Nem kezdhettünk nélküle, szóval felmentem a szobájához, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Megyek a szállásra, és mondom: „Előd, gyere már, mert mindenki rád vár! Már régen meg kellett volna kezdődnie ennek a ceremóniának.” Ő meg azt válaszolta, hogy: „Képzeld el, az történt, hogy kilyukadt a zoknim, és a nadrág nem takarja el. Nagyon különleges színe van a zokninak, amit megpróbáltam kikeverni, hogy lefessem a lábam. Viszont minden lépésemnél elfordul a zokni és a lyuk más helyre kerül.” Szegény újra és újra csak a lábát festegette, hogy ne látszódjon a lyukas zoknija!
A művészek más szemmel látják a valóságot – megvan az adottságuk, hogy ezt ki is tudják fejezni. Ön hogyan definiálná, mit jelent magának a művészet?
Az a művészet, amikor egy látványt, egy gondolatot vagy egy érzést ki tudsz úgy fejezni, hogy az a másik fél számára is érthető legyen. Mindig igyekszem arra, hogy így tegyek. Nem látványosan, hanem úgy, hogy a lelkem benne legyen abban, amit a látogatók elé tárok. A képen lehet, hogy csak egy kis fűszál van, de annak is legyen valami mögöttes tartalma.
Ha egy kép jól le van festve, de nincs benne mondanivaló, akkor az nem művészet.
Mindenki önmagát keresi a művészetben. Sajnos egyre többen mondják, hogy a művészet stagnál. Természetesen előttünk is minden kor így gondolkozott a saját művészetéről, szóval annyira nem aggódok.
Mindig is foglalkozott a fiatal művészekkel, sokszor a tanító szerepet is felvette. Mennyire érzi fontosnak a művészet átadását? Egyáltalán a művészet mennyire tanítható?
A művészethez igazából születni kell. Akiben nincs benne, az nem tudja megtanulni. Sokan művésznek mondják magukat, csak azért, mert elvégezték az egyetemet. Én is elmentem Pesten egy művészképzőbe egyszer, de soha többet nem tértem vissza. Ott minden arról szólt, hogy a tanító egy úgynevezett „művésznő”. Festett egy képet, és mutatta, hogy mikor, hol, mit kell csinálni. De a művészethez saját magadat kell megértened, nincsenek hozzá útmutatók. Többnyire magamtól és könyvekből tanulok. A tanulás az soha nem állt messze tőlem. Nagyon szeretem. Mindig valami újat látok benne.
A tanulás a létem megújulása.
Hogyan tapasztalja a generációk közötti szakadékot: áthidalhatatlannak látja, mint ahogy napjainkban erről nagyon sokszor szó esik, vagy meg tudja találni a közös hangot a gyerekekkel, fiatalokkal?
Pártolom a fiatalokat, és szeretném, hogyha fiatal művészekkel lenne tele a galéria. Sajnos a régiek közül nagyon sokan elhunytak, vagy már annyira öregek, hogy nem tudnak eljönni.
Elég önálló volt az évek során, de azért volt mégis valaki, aki támpontja volt az életednek, akire támaszkodhatott?
Csak a családomra támaszkodhattam. Egyébként mindig is nagy önállóságra neveltek a szüleim. Úgyhogy nem mondhatom, hogy a szekeremet tolta volna valaki. De azért megbecsülésben volt részem. Állami kitüntetésem nincs, de van más egyéb. Én nem is azért csinálok bármit, hogy valaki megveregesse a vállamat. Az igazság az, hogy nagyon boldog vagyok, amikor valaki örül annak, amit adok. Soha nem számítottam arra, hogy nekem hálálkodjon valaki, mert nem is vagyok rászorulva. Olyan ember vagyok, aki a jég hátán is megél.
Említette, hogy nem azért csinálja, hogy díjakat vagy elismeréseket kapjon, de mégis: mi volt a legnagyobb sikerélménye?
2014-ban megkaptam a Jó Ember-díjat. Ezt csak egy ember kapja meg egy évben egyszer. Tizenöt jelölt volt, elég komoly nevekkel a listán. És mégis rám szavaztak. Annak nagyon örültem, mert olyan emberek ismertek el, akik azt se tudták, hogy nézek ki. A díjátadóról hazafele felhívott a barátnőm, hogy hallottam-e, mit jelentettek be a rádióban. Azt mondta, hogy délben rendkívüli híreket mondtak be: az első hír az volt, hogy a pápa megváltoztatta a fogadásának az időpontját. A második pedig az, hogy H. Csongrády Márta Jó Ember-díjat kapott. Azzal viccelődött, hogy legközelebb meg biztos úgy lesz, hogy engem mondanak elsőnek, a pápát meg csak másodiknak.
Szerző: Tóth Ágnes
