Sidi 2012 óta a Tankcsapda gitárosa. Zenekarával már több évtizede meghatározó szereplője a hazai zenei színtérnek. Most lehetőségem volt mélyebb betekintést nyerni karrierjébe, zenei ízlésébe, és abba, hogy milyen érzés egy legendás zenekar részévé válni. Az együttes múltjáról, jelenéről és jövőjéről, valamint az időtlenségről is beszélgettünk.
Melyik volt a kedvenc számod fiatalkorodban? És melyikkel lehetett volna kikergetni a világból?
A zene a Pokolgép első lemezével köszöntött be az életembe az, a Tűz című nóta beakadt nálam. Tudtam a szövegével azonosulni, volt benne egyfajta lázadás, amit akkor nagyon is magaménak éreztem. Amikor általános iskola ötödik osztályában elköltöztünk Nyíregyházára, az akkori osztályom elbúcsúztatott, kaptam tőlük egy könyvet és elénekelték ezt a dalt. Vagány húzásnak számított a régi rendszerben, hogy kiállt az osztály elénekelni egy Pokolgép dalt.
Amivel ki lehetett kergetni a világból, nem igen volt. Később, a 2000-es évek elején, mikor felkapottá váltak az új műfajok, azokkal nem tudtam mit kezdeni. Igaz, néha még a pop dalokban is találtam egy-egy sort, amire azt mondtam, hogy ezt értem, ez jó. A ’90-es évek zenéjére jellemző volt, hogy sablonos mondatokból raktak össze könnyűzenei dalokat, azokat mindig megmosolyogtam, de nem kergettek ki a világból azok sem.
Olvastam, hogy csatlakozásod előtt gyakran játszottál a Mafia nevű zenekaroddal a Tankcsapda előzenekaraként. Ez mennyiben befolyásolta azt a döntésed, hogy végül ne csak előttük, de velük is játssz?
Fontos volt az ismeretség. Amikor felmerült, hogy ki legyen a Cserkó (Molnár „Cseresznye” Levente, az együttes korábbi gitárosa – a szerk.) az én nevem is szóba került. Jóban voltunk Lacival és Tomival, voltunk például együtt nyaralni, de soha nem merült fel, hogy szakmailag is közösen alkossunk. Mikor bedobták, hogy csatlakozzak, akkor előnyt jelentett, hogy emberileg ismerjük egymást. Viszont még egy hangot nem pengettünk együtt, nem tudtuk, milyen lesz a kémia. Nekem az anyazenekarom a Zanzibar volt, amiben alapítótag voltam, 12 évig csináltam. Emellett alapítottunk Mixivel – aki most is velünk dolgozik – egy rock-metal projektet, ezzel mentünk el a Tankcsapda elé játszani. Egyébként a Zanzibarral is voltunk egyszer-kétszer előttük, például az első Főnix Aréna koncertnél is. Ilyen szempontból biztos, hogy hasznos volt, hogy ezek az események hagytak teret jobban megismerni egymást és mikor az volt a kérdés, hogy ki legyen az új gitáros, az én nevem is felmerült:
„Sidi habitusát ismerjük, játsszunk el egy-két dalt, nézzük meg, hogy milyen”.
A Zanzibar alapítótagja voltál. Mekkora különbséget érzel aközött, hogy alapítótagként futsz be egy zenekarral, és aközött, hogy később csatlakozol egy már ismert bandához?
Mindenképpen van különbség a kettő között, hiszen az egyiket a kezdetektől végigtoltam az úton, itt pedig felszálltam egy szekérre, ami már eleve ment. Ezzel együtt volt benne kockázat: nem volt biztos, hogy a váltás működni fog-e. Másrészről sokan nem ismerik – és nem is feltétlenül kell ismerniük – a siker természetét; sokkal nehezebb megtartani, mint megszerezni. Tudtuk, hogy ingoványos talajra lépünk. Biztos volt, hogy veszíteni is fog a zenekar embereket, de tisztában voltunk vele, hogy nyerni is fog, habár ennek az arányát akkor még nem sejtettük. Mindig Lukács Laci (az együttes frontembere, basszusgitárosa, énekese – a szerk.) lesz az egyetlen alapítótag, tulajdonképpen az ő arcával azonosítható a Tankcsapda, és ez teljesen rendben van, viszont a 2012 utáni érától én is alapítótagnak érzem magam, hiszen ott valami újat hoztunk létre, valami új kezdődött. Nem régi sablonokat dolgozunk fel, hanem 19-re lapot húztunk, most már ez a Tankcsapda, akinek tetszik, szeretettel várjuk. Igazából az egy új időszámítás, amit magaménak érzek – még azzal együtt is, amikor régi dalokat játszunk., Ezekre szükség van, Tankcsapda-rajongóként nekem is hiányozna, ha az Ez az a ház ne lenne eljátszva egy koncerten.
Viszont mi mindig figyeltünk rá, hogy ne egy múltjából élő zenekar legyünk,
ezért is nagyon jó, mikor már az újabb lemezekkel kapcsolatban érkeznek olyan visszajelzések, hogy az egy meghatározó lemez valakinek az életében.
Mi volt az a pillanat, amikor először érezted azt, hogy befutottál?
Azt nem felejtem el soha, hogy a Zanzibarral relatíve gyorsan történtek a dolgok, mert mi egy kisvárosi zenekar voltunk Ceglédről és egyszer az EMI kiadóhoz bejutott a demónk, ami akkor egy óriási dolog volt. Ma már biztos, hogy sokaknak ez semmit nem mond, de abban az időben megfogtad az Isten lábát, ha egy multi kiadó leszerződött veled. Velünk ez történt. Az EMI beleszeretett a Nem vagyok tökéletes című dalba és onnantól kezdve felgyorsultak az események, videoklipforgatás, interjúk stb. Akkor még nem az internet korát éltük, volt már internet, de csak arra használtuk, hogy e-maileket küldjünk, volt a zenekaroknak egy oldala is, ahova fotókat lehetett feltölteni és nézegetni, afféle vendégkönyvként szolgált. Emlékszem, hogy Gabszival (Nagy Gábor a Zanzibar gitárosa – a szerk.) álltunk a Keleti Pályaudvaron és odajöttek hozzánk autogrammot kérni. Az volt az első, hogy nem koncert után történt ilyen. Ekkor egyszerre összenéztünk, hogy „Befutottunk!”.
Az is ijesztően gyors és impulzív volt, amikor a Tankcsapdába beszálltam, megvolt a sajtóbejelentés és aznap este bemondták ezt két híradóban is. Mi pont akkor a Rockmafián (Rockmafia Debrecen 2012. c. album, az első, amelyiken már Sidi játszik) dolgoztunk a stúdióban és csodálkoztunk, hogy ez ennyire nagy dolog, hogy a híradóban bemondják. Persze, a mi életünkben hatalmas hír volt, de nem gondoltuk, hogy másnak is.
Mit gondolsz, melyik album/zene az, amelyik a legszélesebb közönséget el tudja érni, mind korban, mind stílusban a tieitek közül és globálisan egyaránt?
Ami úgy érzem, hogy a mai napig teszi a dolgát és az én fiatalkoromban is zeneileg és kulturális értelemben egyaránt sorsfordító album volt, az a Guns N’ Roses Apetite for Destruction (1987) című lemeze. Ezen olyan dalok szerepelnek, amiket a mai napig hallok a rádióban, mert erre sikerült olyan hangzásokat megteremteni, amik még most is megállják a helyüket. Nyilván, ma már nincs akkora őrület körülötte, mint akkor, de például zenészek között még mindig etalonnak számítanak az ő zenéik.
Sajátjaink közül, azt mondanám, hogy az Agyarország (2001). Szerintem ez volt az a lemez, ami kicsit olyan volt, mint a Metallica fekete lemeze, hogy egy kicsit úgymond „szélesre tárta az ollót”. Akkor kezdte a fiatalság és az idősebb generáció is magáénak érezni a Tankcsapdát. Szerintem ez egy meghatározó lépés volt afelé, hogy kiszélesedjen a hallgatók köre, vagy ha úgy tetszik, a mainstream felé.
2022 júniusában jelent meg az eléggé megosztó BAZ+ című számotok, a BSW-vel együtt. Mit szóltatok a fogadtatáshoz? Erre számítottatok?
Kemény fogadtatásra számítottunk, de azért az első két hét 8-10%-kal túlment a számításainkon, bár benne volt az is egy kicsit, hogy most meghúzgáljuk az oroszlán bajszát. Lehet itt true-nak lenni, úgy dönteni, hogy 50 embernek játszol egész életedben, devajon az baj-e, ha továbbra is őszinte vagy és el mersz olyan dolgokat mondani, amiket tudod jól, hogy akik régebben hallgatnak, már nem örülnek, mert szélesebb skálán is megismerik a zenét.
Ekkor jogos a kérdés, hogy mi is az őszinte? Az, ha ezt bevállalom, vagy az, hogy mondanék többet, de nem merem, mert akkor ledobálnak a színpadról.
Szerintem az az őszinte, ha az ember bátran mer nyitni a mainstream felé. Azt mondom, hogy mikor a Mennyország Tourist (1999) megíródott, akkor Laciéknak fogalma sem volt arról, hogy ez lesz A Mennyország Tourist, csak kijött belőlük. Amikor megírtuk az Alföldi Gyerek-et (2016), már volt rutinunk és tudtuk, hogy ezért fogunk kapni mindent a nyakunba, de akkor is megjelentettük, mert ez jött belőlünk. A BAZ+-nál is az volt, hogy olyan emberekkel dolgoztunk együtt, akik már tudták, hogy ez csak egy dal és olyan személyek is megszólaltak, akik nagyon komoly témákkal szoktak foglalkozni és itt is az a sokk ért, mint a híradós esetnél, hogy nem hittük el, hogy ennyire nagy szám, hogy csináltunk egy ilyen dalt.
Az a vicces, hogy a Tankcsapda nem csinált ezelőtt koprodukciót senkivel. Volt, hogy a közelében voltunk, mindig egy nagyon tudatos tárgyalássorozat előzte meg egymás között, hogy mi legyen, jó-e ez nekünk. Érdekes, hogy az élet meg mindig hozza azt a rendszert, hogy a kivétel erősíti a szabályt, mert ezt a dalt 2 percbe telt megszavazni, hogy megszülessen. Emlékszem, egyik este otthon tettem-vettem és a sajtósunk küldte, hogy a BSW megkeresett bennünket, hogy nagyon hallaná a zenekar véleményét, s ilyenből van sok, de erre mondta, hogy ezt meghallgatná a helyünkbe, mert nem rossz. Átküldte és 2 perc múlva mind írtuk, hogy „Ez jó, csináljuk!” Az egy demó volt, de annyira éreztük benne azt a punkos pimaszságot, hogy tudtuk; ebből nem lehet kimaradni.
De egyébként nem szabad túl komolyan venni semmit sem, mert belehülyül az ember. Egy játék az egész.
Szerintem ki lehet jelenteni, hogy aki magyar, biztosan ismeri a Tankcsapdát, főleg, ha debreceni, legyen 90 éves, vagy akár 2. Mit gondolsz, miért lehet az, hogy egy ilyen stílusú zenekar, ami általában csak egy szűkebb réteget tud megmozgatni, egy egész országot össze tud hozni pillanatok alatt?
Az egyik oka szerintem a szövegekben rejlik, mindig túlmutatott a rock-kliséken, én is a szövegek miatt szerettem meg annak idején. Ezekkel meg tudott szólítani egy gondolkodó réteget is és Lacinak olyan szövegek kerültek ki a tollából, amik be tudtak épülni a hallgatók életébe. Mondom ezt saját példával is, szó szerint magamévá tettem néhány sort, mert egy olyan „aha-élményre” találtam benne, amit tudtam követni.
A másik része az, hogy a Tankcsapdában, leginkább Tamás érkezése után, olyan tudatos munka kezdett kialakulni a produktum érdekében, hogy létrehozott egy nagyon erős egységet. Amennyire tudatosak tudunk lenni munkában, annyira nem vagyunk azok zeneszerzésben, merünk változtatni, stílust váltani 35 év után is, szerintem ezt érzi a közönség is, többek közt ezért szeretnek. Nyilván ezeken kívül is lehetne apróságokat felsorolni, de szerintem a két legfontosabb elem az ennek a kettőnek a találkozása. Amit még nem szabad elfelejteni, hogy mi ezt a mai napig szeretjük csinálni, tehát most is év elején kimaradt 1,5 hónap, de ahogy elkezdtünk játszani, éreztem, hogy itthon vagyok.
Készülőben van az új albumotok, erről mit lehet tudni?
Igen, erről még óvatosan merek nyilatkozni. Most ott tart a dolog, hogy próbahelyen rakjuk össze az új nótákat, a lemez gerince elkészült. Még pontos megjelenési dátum nincs, de hamarosan stúdióba vonulunk és rögzítjük.
Melyik az a koncert, amelyiket az eddigi legjobbnak érzed?
Őszinte leszek, nem tudok ilyet mondani. Van egy-egy, ami megmaradt, hogy jó volt a hangulata, a stenkje. A Campus-koncerteket például nagyon szeretem. Eleve én szabadtéri koncert mániás vagyok, azt szeretem. Mindig mikor kérdezik, hogy klub, vagy szabadtéri, amire van a standard válasz, hogy „mindkettő, mert másak” és én is szeretem a klubot, de azért a szabadtér jobb. Annak idején, mikor a Hungaroringon játszottunk, az megmaradt, annak volt egy nagyon jó atmoszférája. Nem lenne őszinte, ha mondanék egy koncertet, nem lehet választani, mindig más az aktuális kedvencem. Ahogy a művész mondta, az „egyetlen változatlan az örökös változás”, ez ebből a szempontból is igaz.
Hogy érzed, lehettek ti a magyar Rolling Stones, akik még 70 évesen is színpadra állnak, teli energiával?
Erre lehetne, megint egy közhelyes válasz, hogy „hát azt majd a közönség eldönti”, ami részben igaz. De azt gondolom, hogy ha ezt a fajta alázatot megtartjuk a zene felé és az elhivatottságot az ügy felé, amit mi a „P-betű” -nek hívunk, akkor biztos, hogy 70 évesen is még méltósággal ki fogunk tudni állni a színpadra. Nem hangzik utópisztikusnak, mert tényleg azt gondolom, hogy az ötletekből nem úgy néz ki, mintha ki akarnánk fogyni és igazából ki tudja, lehet 60 évesen már nem is kell 4-5 évente új albummal kijönni, elég a Rolling Stones példájára gondolni, most 18 éve idén jelent meg először albumuk.
Mi az, amit még sosem kérdeztek, de mindig is el szeretted volna mondani?
Ez egy nagyon hálás kérdés, néha szoktam ezen gondolkodni. Talán az, hogy mégis mi az, amit ebben az egész rock n’ roll-kodós, utazós életben nem szeretek, amit egy varázsgombbal ki lehetne iktatni. Persze, fárasztó, és összeteszem a két kezem, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, de azt mondanám – szégyenkezve, pironkodva, mert ez legyen a legnagyobb bajom –, hogy a fotózásokat engedném el, azokat utálom. A műteremben, vagy bárhol, macerás egy valami, a folyamatos igazgatásokkal, pózokkal. Ezen kívül a turnéruha ki-be pakolását. Mikor indulunk szerdán vagy csütörtökön és számolni, hogy hány zokni, gatya, póló, hogy legyen tusolás előttre-utánra, koncertre megint más. Tehát a ruhalogisztika, ami ki tud még borítani.
Fotók: Tyukodi László (tyukifoto.hu) Campus Fesztivál, Muray Gábor, Napló-archív
