Hosszú kihagyás után új frontemberrel és dobossal tért vissza 2024 őszén a Linkin Park. Rögtön kaptunk egy albumot, From Zero címmel, mely egyszerre idézi a korábbi alkotásokat, de tartalmaz innovatív ötleteket is. Az új dalok mind a múlttal való szembenézés és a továbblépés nehézségeit tematizálják, ezáltal pedig a banda pályájának egy új, ígéretes szakaszát is előrevetítik.
Hét év telt el azóta, hogy utoljára új lemezzel jelentkezett a Linkin Park. A zenekar a korábbi énekese, Chester Bennington 2017-es öngyilkosságát követően hosszabb szünetre vonultak, a nagy visszatérésre pedig egészen 2024 szeptemberéig kellett várni. A banda ekkor valósággal bombát robbantott a rajongók körében.
Új dobosuk, Colin Brittain csatlakozása mellett azt is nyilvánosságra hozták, hogy frontemberük a Dead Sara egyik alapítója, Emily Armstrong lett, akinek a szcientológia egyházhoz és egy szexuális zaklatási botrányba keveredett színészhez fűződő viszonya miatt megosztóra sikerült a bemutatkozása. Sokan már csak azért is kifogásolták a személyét, mivel szerintük Benningtont lehetetlen pótolni.
Mindezek ellenére a zenekar egy zártkörű koncerten új turnét és lemezt jelentett be, ez utóbbi a From Zero címet kapta, melynek első dalát, a ‘The Emptiness Machine’-t még ekkor kiadták. Ezt követte szeptember végén a legutóbbi League of Legends-világbajnokság himnuszának megválasztott ‘Heavy Is The Crown’ című szám, majd októberben az ‘Over Each Other’.
Az összesen 11 dalt tartalmazó album november 15-én jelent meg teljes egészében. Sok mindenre lehetett számítani a From Zero kapcsán. Elképzelhető volt, hogy nagy mértékben épít a Bennington-éra világára, vagy akár pont ellenkezőleg, radikálisan más hangot is megüthet. Most viszont már bátran mondhatjuk, hogy egyszerre történt mindkettő, de egyik sem igazán.
Az album nevét viselő rövid, félperces intrót követő első szám, a ‘The Emptiness Machine’ ékes bizonyíték arra, mit is értek az előbbi kijelentésem alatt. Hangzásában ugyanis könnyen felidézhet bennünk olyan klasszikusokat a bandától mint a ‘Numb’ vagy az ‘In The End’, ráadásul igencsak fülbemászó. Mike Shinoda, a zenekar egyik alapító tagjának részei szépen vezetik fel Armstrong erőteljes, mondhatni metálosabb betéteit, hatásosan épül fel a szám dinamikája. A refrén átütő, egyben összefoglalja az egész album mondanivalóját a visszatérésről, az újrakezdésről és arról, mennyire megosztó és nehéz lehet az.
I let you cut me open, just to watch me bleed,
Gave up who I am for who you wanted me to be
Don’t know why I’m hoping for what I won’t receive,
Falling for the promise of the emptiness machine
A dal tehát egyértelműen megidézi az együttes legismertebb alkotásait, de szövegében valamelyest mélyebb vizekre evez, ráadásul az egyik leginkább energikus Linkin Park-szám, ami valaha készült. Armstrong hangjából igazi őserő árad, a ‘The Emptiness Machine’ esetében pedig kifejezetten látszik, hogy mennyire más énekes ő, mint Chester Bennington volt. Az új frontember sok kritikát kap arra vonatkozóan, hogy a banda régi slágereit nem tudja átütően előadni, ami részben igaz is. Az új számok mindegyikén egyértelműen érezhető viszont, hogy az énekesnő hangjához igazodtak a hangzás és stílus tekintetében is. Pont ez adja azt a fajta frissességet, ami az egész albumot áthatja.
A további dalok kétféle típusra oszthatók: egy részük keményebb, helyenként a screamo és a heavy meatal elemeit sem nélkülöző irányba mozdul el, míg a többi lírai, melankolikus hangnemet üt meg.
Az előbbiek közé tartozik például a rendkívül energikus ‘Cut the Bridge’, melyben Shinoda a legjobb formáját hozza a lemez dalait tekintve. A rapbetétek mind pörgősek, a 2007-es ‘Bleed It Out’-ot idézik meg leginkább, Armstrong pedig kiválóan rákapcsolódik ezekre a Bring Me The Horizon zenekar stílusára hajazó refrénnel.
Kép: Joern Pollex / Getty Images Hungary
Hasonló stílust követ a ‘Heavy is the Crown’ illetve a ‘Two faced’ is, melyek már egy szinttel közelebb állnak ahhoz a vonalhoz, amit a korábbi érában Chester Bennington képviselt az olyan dalokban mint például a 2003-as ‘Faint’. Ennél a két számnál az énekesnő részei idéznek meg tehát inkább korábbi klasszikusokat a zenekartól, melyek el is vonják a fókuszt a rapbetétekről. Shinoda verzéi ebben az esetben gyorsabb tempót diktálnak, mint a refrén, mindez pedig visszavesz a dinamikából. Emiatt kissé unalmassá is válik a dal, főleg a ‘Two faced’ esetében jellemző ez, ami talán az egyik legkevésbé emlékezetes szám az új lemezen.
A ‘Casualty’ és a ‘IGYEIH’ állnak talán a legtávolabb az együttes fő stílusának számító nu-metaltól, a heavy metal vonal itt érvényesül legjobban. Az új frontember itt tudja a leginkább megmutatni, milyen erő rejlik a hangjában. Elképesztő scream-eket hallhatunk tőle, már a szám nyitányában képes ezzel váratlant mutatni. A két dal az album kellemes meglepetésének számít, az összhatást pedig fokozza, hogy Shinoda rapbetétei az énekhez hasonlóan keményebbek. Az ‘IGYEIH’ esetében ugyan csak pár sor jut neki, de a ‘Casualty’-nél kifejezetten jól működik Armstrong refrénje és a verzék közötti átmenet.
A maradék négy dal az eddigiektől eltérően egy sokkal populárisabb vonalat képvisel, de mégis mindegyik kicsit más. Az októberben kiadott ‘Over Each Other’ már abból a szempontból is érdekes, hogy csak Emily Armstrong énekel benne. Ez egy kicsit személyesebbé is teszi a dalt, amire a szöveg csak ráerősít. Az alapvetően lágy, lírai előadásmód és a tipikus, Linkin Parkra jellemző hangzás összefonódása mindenképpen kellemes és egyedi atmoszférát teremt.
Ugyancsak különleges a ‘Stained’, melyben Shinoda már ismét nagyobb szerepet kap, és egyúttal ő viszi a hátán a dalt. A refrén ugyan itt is lágyabb, de a rapbetétekkel nem rezonál annyira, hogy az általuk kezdett lendületet tartani tudja, így Armstrong részei nagyrészt egyhangúvá válnak és eleinte megakasztják a dalt. Az viszont kiemelendő, hogy ennek ellenére jól építkezik, és a végére már az énekesnőt sem lesz unalmas hallgatni.
Csak egy dalt hallhatunk a lemezen, ami a felépítésében még ezt is felül tudja múlni, ez pedig az ‘Overflow’.
Az elején megkezdett lírai felütésből fokozatosan mozdulunk el a klasszikusabb nu-metal irányába, ami egy meglehetősen furcsa zenei élményt ad, de a szó legpozitívabb értelmében. Kicsit a hangzása is más, sokkal inkább alternatív vonalat képvisel, mint a Linkin Park-számok többsége, Emily Armstrong pedig itt tudja megmutatni leginkább a hangjának mélységeit és magasságait azzal, hogy klasszikusabb éneklést és sream-et is hallhatunk tőle.
Az album záródarabja a ‘Good things go’, mely melankolikus, végig visszafogott hangzásával inkább csak egyfajta levezetésnek érződik, melyből valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom árad. Itt minden harmonizál egymással, a két vokalista között pedig klasszikus duett éneklést is hallhatunk, mégis valamiért kissé unalmas marad. Az album egészében viszont érhetett már minket annyi meglepetés, hogy ez a szám ne lenyűgözni akarjon, hanem inkább lezárni és összegezni mindazt, amit az együttes üzenni kíván a lemezzel és a visszatérésükkel kapcsolatban.
Mindegyik dal azt próbálja átadni, mennyire nehéz az újrakezdés és hogyan érdemes továbblépni. A különböző művek más-más perspektívából közelítik ezt meg, és vonják le a tanulságot. Van, hogy a szerelem és a barátság elvesztésén, vagy alapvetően csak az idő múlásán át próbálják mindezt átadni.
El kell hát engedni azt, ami elmúlt, a jó dolgok ugyanis könnyen véget érnek, de jöhetnek helyettük akár sokkal jobbak is, ha nyitottak vagyunk rájuk.
Az, hogy a rajongóktól eleinte kapott folyamatos gyűlölethullám ellenére Emily Armstrong méltó-e arra, hogy tovább vigye Chester Bennington örökségét, ezután nem is kérdés. Ahogy minden új dal kicsit más, ő is képes mindegyikben egy új arcát megmutatni, a lírai énekléstől a hihetetlenül erős scream-ekig rengeteg mindent hallhatunk tőle.
A ‘From Zero’ egy méltó visszatérés volt a Linkin Parktól. Az egész albumot áthatja a továbblépés szelleme, melynek jegyében mutatnak ugyan újat a dalok, de sokszor idézik meg a régi slágereket is. Szinte végig érezni lehetett ezt a kettősséget, hogy amit éppen hallunk, az több mint jó, de valahonnan mégis ismerős, ez pedig valamelyest elvesz a lemez értékéből. Ugyanakkor bőven találkozhatunk innovatív megoldásokkal, és az alapvetően végig magas színvonalú, de megszokott zenei világ is tud újat mutatni.
Jobbkor és hatásosabban tehát nem is térhetett volna vissza a Linkin Park. A From Zeróval pedig sikerült egyszerre lezárniuk a múltat és megnyitniuk egy teljesen új, rendkívül ígéretesnek tűnő korszakot.
Kiemelt kép: James Minchin III
