Calum Scott 2015-ben indította el karrierjét a Britain’s Got Talent műsorában. Azóta három albumot és két világslágert (‘Dancing On My Own’, ‘You Are The Reason’) tudhat magáénak, melyekkel a popzene soul és R&B műfaját képviseli. Tavaly nyáron még Ed Sheeran előzenekaraként találkozhatott vele a magyar közönség, idén viszont saját turnéra indult legújabb lemezével (Avenoir), melynek Budapesti állomása október 25-én volt.
Kiemelt állóhelyes jeggyel rendelkezve két tényezővel számol az ember: egyrészt, hogy kapunyitás előtt legalább egy órával beengedik őt, másrészt, hogy az izgalomtól túlfűtött rajongók hadával kell majd szembenézzen és megküzdjön a sorban állásért (ettől függetlenül a több órányi várakozás jópofa barátságok is szülhet). Az MWM Dome-hoz három órával korábban megérkezve egyiket sem tapasztaltuk. Néhány – hozzánk hasonlóan – elkötelezett versenyzőn kívül a stadion előtti tér kongott az ürességtől, így az egyetlen kihívást jelentő tényezőt csak a fagyos szél és a nyolc fok jelentette.
A tömeg öt óra körül kezdett szállingózni – egyedül a VIP jegyesek sora bővült szembetűnően, akik már fél hatkor zöld utat kaptak a belépésre. A kiemelt állóhellyes nézők viszont a megszokott gyakorlattal ellentétben a többi vendéggel együtt mehettek be. Nemcsak az időjárási viszonyoknak voltak még egy egy órát kitéve, de arra is kárhoztattak, hogy végignézzék a Meet & Greet lefolyását. Kint már javában sötétedett, így az üvegajtókon keresztül tisztán rá lehetett látni a VIP személyek sorára, akik egyesével bevonultak a sajtószobába, majd onnan hatalmas vigyorral és (valószínűleg) közös képekkel a telefonjukban jöttek ki. Miután arcunkat kellőképpen kicsípte szél, ujjainkat pedig már alig éreztük, 18:30-kor megnyitották a kapukat és végre felkerült kezünkre a karszalag: kezdetét vehette a várva várt este.
Izgatott morajlás fogadott; a büfé előtt növekvő sorok és az ide-oda cikázó vendégek látványa, akik sietve keresték, hová szól a jegyük. A küzdőteret kordonnal választották ketté, melynek első sorai azonnal megteltek. Egyesek a földön ülve biztosították be helyeiket, míg mások a kihelyezett pultoknál fogyasztva várták a koncert kezdetét. Mind a lelátókon, mind a küzdőtéren gyülekező tömeget figyelve meglepetten tapasztaltam, hogy a korosztály rendkívül szerteágazó: legfiatalabbaktól a legidősebbekig eljöttek a koncertre. Egyvalami azonban közös volt bennük: kíváncsiságtól csillogó szemmel lesték a még félhomályban lévő színpadot. Hét óra után lassan elhalványultak a fények, a földön ülők felpattantak, mert színpadra lépett az első előzenekar: Vavra Bence, és gitárosa,
akivel csak néhány lírikus számot játszottak, de jelenlétükkel elcsendesítették a – tovább népesedő – koncerttermet.
A fiatal előadó hangját a legfelső sorokban ülők is nagy figyelemmel hallgatták. Bencét követte a brit énekesnő, Lusaint, akinél viszont az eddig kint kóborlók is elhelyezkedtek, megtelítve a lelátók és küzdőtér szinte teljes egészét. Pop és soul hangzású dalaiból kaphatott ízelítőt a közönség, melyet a végén hangos ovációval és nagy tapssal értékeltek. Az énekesnő meghatódva fogadta – mint azt megosztotta, sosem játszott még ekkora nézősereg előtt. A következő fél óra feszült várakozással telt – gyér fényekben, a füstgépekből áradó édeskés illattal körbevéve.
Este kilenckor újfent kialudtak a lámpák. A telefonok ezúttal a magasba lendültek és megannyi sikoltozás közepette felvonult a banda – a zongorista, gitáros, dobos és háttérvokál – , utoljára pedig Calum Scott. Felcsendültek az ‘At Your Worst’ dallamai, a reflektorok az énekesre irányultak, aki hatalmas mosollyal viszonozta a közönség lelkesedését. A nyitányt a szintén akusztikus, könnyedebb hangvételű dalok követték. Az énekes a színpad mindkét szárnyát bejárta, hogy minél többször interakcióba léphessen a rajongókkal – a szerencsésebbek elkaphattak egy intést, kacsintást, akár egy játékos mosolyt. Előadásmódja tele volt energiával, élettel így nem felejtette el egyszer sem kisebb-nagyobb táncmozdulatokkal kísérni produkciót – néhányszor még a mikrofonállványt is bevonta a műsorba.
A vidámabb blokkot felváltotta egy érzelmes, lágy hangvételű egység, s az este egy igazán kiemelkedő momentuma következett: a színpad közepére fehér fátylat engedtek – mintha egy apró szoba falait szimbolizálnák –, melybe zongora és hangszerkíséret mellett pislákoló díszgyertyákat gurítottak. E díszletnek a közepén foglalt helyet Calum, aki az elkövetkező zenei részeket személyes gondolatokkal és pillanatokkal ötvözte. Megosztotta, hogy a dalok miért állnak közel a szívéhez, azokat az érzéseket, melyekből létrejöttek és azokat, melyeket általuk szeretne átadni.
Ekkor az énekes úgy hatott a bensőséges kis térben, mint egy kedves kis mesélő, aki hellyel kínál: Gyertek közelebb, hadd meséljek el egy történetet. És valójában így is tett.
Minden történet Calum saját élményeivel, impulzusaival kezdődött, majd a zenében bontakozott ki és a közönség visszhangjában zárult le. Ezenfelül klasszikus hangszerek tették légiessé a hangulatot, ugyanakkor fokozták a dalsorok érzelmi töltetét.
Az elhullajtott könnyeket tánc, illetve önfeledt éneklés szárította fel. A ‘Where Are You Now’, ‘Whistle’ és ‘Roots’ megalapozták a hangulatot; az este további részében az energikus, bulisabb zeneszámok kaptak hangsúlyt. Nemcsak a közönség soraiban fokozódott a hangulat, hanem a színpadon is: Calum együtt ugrált a rajongókkal és bolondozott a bandatagokkal.
Az egyik pillanatban konfettiágyúk robbantak, a másikban már cowboykalapok kerültek elő és duettben meséltek a továbblépés képtelenségéről, a hiányérzet fájdalmáról.
A legrégebbi rajongók számára igazi jutalom volt, amikor Calum ikonikus dalával a ‘Dancing On My Own’-nal zárt. Kellemes nosztalgiára hívta őket – akik telefonjuk vakujával kísérve teli torokból énekeltek az előadóval –, ám megjelenő csalódottságukat sem tudták leplezni, hiszen ráébredtek egy időre el kell köszönni tőle. Számtalan köszönetmondás, utolsó elkapott tekintetek, majd véglegesen búcsút vett tőlünk. Egy ígérettel hagyta el a színpadot: visszatér Magyarországra.
A biztonsági őrök nem hagytak sok időt arra, hogy a nézők még utoljára átadják magukat az őket ért impulzusoknak, szinte azonnal elkezdték a kapuk felé terelni őket. Az előcsarnokban a bejárati ajtókig érő sorok vártak, majd egy jó félórás vánszorgás a kabátok megkaparintásáért. Végigpillantva a tömegen ennek ellenére kivirult arcokkal találkoztam, akik kedvenc pillanataikat osztották meg egymással.
