Leiner Laura író – ifjúsági regényei rendre a sikerlisták élén szerepelnek, ő maga pedig a fiatalok egyik legkedveltebb szerzőjévé vált. Beszélgettünk többek között a történetformálásról, az olvasóközönséggel való kapcsolatáról, illetve az írói felelősségről.
Fel tudnál idézni egy konkrét pillanatot, amelytől fogva íróként tekintettél magadra?
Tizennyolc éves koromban kezdtem regényt írni, de nem biztos, hogy azt az időpontot mondanám. A Szent Johanna gimi megjelenése megváltoztatta az életemet, azután már íróként gondoltam magamra. Szerencsére ösztönös volt utána az egész folyamat, végig sodródtam az eseményekkel és a megjelenésekkel. Nagyon kevés tudatos pillanat akad a pályámon. Általában igyekszem az intuícióimra hallgatni, és boldog vagyok, hogy ez eddig bevált.
Az írásaid tükrözik a saját személyiségedet? Elrejted magad a sorok között vagy épp ellenkezőleg?
Fontosnak tartom, hogy ne magamról írjak, hanem csak közvetítsek egy történetet, ami bemutat egy másik személyt.
Az írásban az egyik legjobb, hogy lehetsz valaki más.
Ennyi könyvvel a hátam mögött már nem is lehetne érdekesen fenntartani azt, ha mindig rólam szólna. Sokkal könnyebb azonosulni a főszereplőimmel, mint velem. Kis részletekben szoktam csak megbújni, például a mellékszereplők egy-egy stílusjegyében, de a főszereplők általában nem engem tükröznek, erre odafigyelek.
Inkább csendes egyedüllét vagy zajos kávézó – milyen környezetben születnek meg a legjobb ötleteid?
Csendes egyedüllét. Egy-egy pici ötlet bárhol eszembe juthat, de a könyvírás folyamatához szükségem van a teljes egyedüllétre, az mindig egy magányos időszak, amit csak a karakterekkel és a történettel töltök.
Hogyan néz ki egy munkanapod, amikor épp egy regényen dolgozol?
Nagyon intenzív, általában reggeltől ájulásig és viszonylag gyorsan írok. Akkor szoktam elkezdeni egy könyvet, amikor már felépítettem fejben a történetet, ezért maga az írás folyamata nem annyira hosszú idő, viszont kimerítő. Megszokták az ismerőseim és a barátaim, hogy olyankor nem nagyon tudunk találkozni, de szerencsére rugalmasak és megértőek, amiért hálás vagyok.
Mit teszel, ha elakadsz az írásban?
Ez lelkileg egy elég megterhelő időszak egy szerzőnek. Szerintem senkinek nincs erre bevált módszere, a legjobb recept a türelem. Meg kell várni, amíg visszatér az ihlet, a hangulat. Ezt az időszakot meg kell élni; nem jó érzés, de majd elmúlik. Régebben működött, ha jóval előre dolgoztam, de mostanában már nem csinálom ezt. Túl gyors a világ, gyakran kell váratlanul alkalmazkodni vagy változtatni.
Szinte minden könyvedben található legalább egy karakter, aki kultikus kedvenccé válik, például Cortez, Nagy Márk vagy Hajni. Tudatosan építed őket így fel, vagy ösztönösen formálódnak?
Nem tudatos, nem is lehet az olvasókra ráerőszakolni egy szereplőt, hogy szeressék. Erőltetettnek tűnne, ha szándékosan olyan tulajdonságokat aggatnék rájuk, amelyek szerethetővé teszik őket. Fontosnak tartom, hogy ne arra figyeljek írás közben, hogy milyen lesz a szereplő, amikor elkészül, hanem csak sodródjak, alakítgassam a történetet. Írói szemszögből nem szoktam odafigyelni arra sem, hogy aktuálisan mit romantizálnak a könyvekben; szeretek ebből kimaradni.
Hogyan tervezed meg egy szereplő fejlődését egy teljes könyvsorozaton keresztül? Tudod előre, hogy mi lesz a szereplők sorsa és a történet vége?
Igen, én tudom, viszont az olvasóknak nem szabad tudniuk. Leginkább ebből érzem azt, hogy mennyire felgyorsult világban élünk. A Szent Johanna gimi megjelenésénél az olvasók megvárták, hogy mi fog történni, míg a Mindig történik valami a Deákban esetében a visszajelzésekből úgy éreztem, hogy nincs már annyi türelem arra, hogy lassabban bontsam ki a karaktereket. Amikor kitalálok egy hosszú sorozatot, azt előtte felépítem fejben, viszont szigorú szabály, hogy még csak nem is utalok a végére, nehogy kiderüljön előre bármi. Sajnos a világ változása nem mindig fogadja ezt jól.
Hogyan döntöd el, hogy egy történet önálló könyvként jelenjen meg vagy sorozattá fejlődjön?
Általában érzem, hogy egy- vagy többrészes, még nyomás hatására sem írok az egyrészeseimnek folytatást. Jól esik, amikor lenne rá igény, de ha úgy érzem, hogy a történet kerek egész, akkor lezárom. A túlhúzott történetek nem feltétlenül minőségben romlanak, hanem sokszor nem tudják már ugyanazt az élményt átadni, amit az olvasók várnának tőle. Fontos a továbblépés és megújulás. Egyedül az Iskolák Országos Versenye sorozatnál nem voltam biztos abban, hogy hány trilógiát szeretnék, illetve A Szent Johanna gimi esetében az eredeti kéziratot úgy terveztem, hogy egy évet egy kötetben mutatok be, de túl hosszú lett az első félév, ezért megduplázódott a könyvek száma.
Milyen témát kerülsz tudatosan az írásaidban?
Nincs ilyen, sem olyan, amit tudatosan beleteszek. A fontos, feldolgozandó témák akkor kerülnek bele a könyveimbe, ha a történet és a szereplők elbírják, én pedig tudom úgy adagolni, hogy ne legyen túl tanító jellegű. Nem hiszem, hogy nekem feladatom lenne a tanítás, az értékítélet, viszont örülök annak, ha az olvasók találnak benne építő jellegű üzenetet, amit tovább tudnak vinni.
Mit teszel annak érdekében, hogy meg tudd szólítani a fiatal olvasóközönséget?
Rengeteg időt töltök kutatómunkával, főleg azért, mert egyre kevesebb olyan tartalmat fogyasztok, mint az olvasóim.
Úgy próbálok írni, mintha egy barátnőjüket hallgatnák, nem pedig egy írót.
Elsősorban a kommunikációjuk változik, de az életükben fellépő problémák nem, ezeket pedig belehelyezem a környezetükbe, a mostani technológiába. A legtöbb tinit a régebbi korokban is ugyanazok a témák foglalkoztatták, csak más módon, más eszközökön beszélték ki. Igyekszem mindig az aktuális 14-16 évesekre koncentrálni, elsősorban nekik írok. Ettől függetlenül most már többször kikacsintok a fiatal felnőttek felé, párhuzamosan próbálom vinni ezt a vonalat is a tini irodalommal.
Meg tudod tartani a határt a magánélet és a nyilvános szereplés között ilyen szoros író-olvasó kapcsolat mellett?
Szerencsére nem adódott ebből sosem probléma. Erre a kezdetektől odafigyelek, hogy kettészedjem az írót és a magánembert. A közösségi oldalaimat lényegében szerzői profilként használom; főleg könyvekkel kapcsolatos információkat osztok meg vagy esetleg mémeket, amiket az olvasók készítettek. Közösségépítésről szól, nem pedig rólam, ezért a magánéletemet teljesen le tudom választani.
Szinte azonnal megjelennek az olvasóközönség posztjai az új fiú főszereplőről – az LL fiúról –, amint bejelented a következő könyved megjelenését. Éreztél valaha nyomást amiatt, hogy egy adott történetet vagy szereplőt az olvasók kívánsága szerint kell formálnod?
Nem éreztem. Én magam is nagyon szeretem ezeket a szereplőket, viszont amikor tudat alatt észrevettem, hogy másmilyen LL fiúra van szükségem, akkor megjelent egymás után a 40 nyári nap és a Nem egyszerű, amelyekben a fiú főszereplők nagyon kilógnak a sorból. Az utóbbi könyvben Iza és Hajni elviszik a történetet, és bár ebben is található szerelmi szál, sokkal fontosabb a főszereplő lányok barátsága. A kis szünet után pedig betoppant Benedek, az érkezésének pedig igyekeztem megadni a módját.
A világ változásai – társadalmi, kulturális kérdések – akaratlanul is nyomot hagynak egy regényen. Mi a társadalmi felelőssége egy írónak?
Tapasztalatom szerint a társadalmi felelőssége mindig aktuális. Nem lehet úgy írni a könyvet, hogy biztosan jól öregedjen, ezekre nem is szabad odafigyelni.
Igyekszem olyan erkölcsi normákat belevinni a történetekbe, amelyek megítélésem szerint tartósak lesznek a jövőben is, de ha egy szerző túl sokat foglalkozik ezzel, akkor elveszti az alkotási szabadságot és azt az örömöt, hogy bármiről írhat.
Nem szeretnék erőltetetten semmit az olvasók szájába adni. Az is elég, ha csak jól szórakoznak a könyveimen, ennél többre nincs is szükségem.
Mennyire követed a kortárs magyar irodalmat? Más könyvek inspirációt jelentenek vagy kizárod őket alkotás idején?
Olvasóként csak a szépirodalmat és prózát követem, az ifjúságit kizárom. Részben azért, hogy alkotás közben még a tudatalattimban se jelenjen meg másik könyv, részben pedig azért, mert nem tudnék kikapcsolódni olyan könyvekkel, amilyeneket írok. Sok magyar szerzőt ismerek viszont, akikkel jóban vagyunk. Jó érzés időnként olyanokkal beszélgetni, panaszkodni, akik teljesen át tudják érezni egymás gondjait.
Mit teszel azért, hogy ne égj ki és ne unj meg egy hosszú történetet?
Szerencsésnek érzem magam, mert az olvasói visszajelzések alapján én is egyre jobban szeretem a sorozataimat, nem pedig egyre kevésbé. Alig várom, hogy lassan építhessem fel és kibonthassam a történetet. A legnagyobb bók, amit íróként kaphatok, hogy a sorozataimban az első részek a leggyengébbek, hiszen ahogy haladunk a történetben, úgy lehet egyre jobb a folytatás. Ez a nagy mennyiségű munka ennyi éven át természetesen nyomot hagy az emberben, de már van annyi rutinom, hogy tudom, mikor kell szünetet tartani. Akár mondat közben félbehagyom, és egy hétig pihenek, ha szükségem van rá. Soha nem szabályként gondolok az írásra. Amikor jól érzem magam közben, gördülékenyen megy az egész folyamat.
Megváltoztatta a siker az írás élményét? Könnyebb vagy nehezebb most írnod, mint a karriered kezdetén?
Teljesen más síkon mozog az írás, mint minden más, ami velem történik. Alkotás közben nem veszem észre a körülöttem zajló eseményeket, nem foglalkozom azzal, hány sorozat vagy egyrészes jelent már meg. Tiszta lap minden egyes új könyv. Az írás ugyanolyan élmény és öröm, mint a legelső történetnél, és remélem, hogy ez továbbra sem fog megváltozni.
Fotók: Leiner Laura – Instagram
