Ismét eljött az Advent, közeledve karácsony ünnepéhez. Ilyenkor fontossá válik a közösség, a békesség és megpihenés, hogy megújulva vághassunk neki a következő évnek. Sokan hazatérnek és rég nem látott ismerősökkel, ha csak rövid időre is, de újra kapcsolódnak, hogy megbeszélhessék az eltelt évet. Az egyik közösség, ami kiemelt szereppel rendelkezik (számomra is) karácsonykor, az egyházközség, pontosabban az evangélikus (más néven lutheránus) felekezet, aminek többé-kevésbé része voltam eddigi életemben.
Minden évben indul ifjúsági kör, aminek a szerepe, hogy fiatalok találkozhassanak és heti egy órában beszélgessenek, értekezzenek és elgondolkodjanak a világ működésén. „Egy biztonságos közösség, ahol ítélkezés nélkül megoszthatják a fiatalok a véleményüket, amit aztán kortársaival megbeszélhetnek. Tanulhatnak, gondolkodhatnak.” – így fogalmazott az iskolalelkész, az ifjúsági kör vezetője, aki engem is elhívott erre az alkalomra.
Péntek este hattól kezdődik egy ilyen ifjúsági kör a Nyíregyházi Evangélikus Nagytemplom melletti gyülekezeti terembe. Megvallva az őszintét, decemberre elég kellemetlenné válnak az esti órák, főleg olyanok számára, akik nem rendelkeznek autóval. Majdnem késve érkeztem az ifikörre azzal a hátsó szándékkal, hogy találkozzak pár rég nem látott ismerősömmel és kicsit belelássak a mai fiatalok gondolkodásába, életvitelébe, hiszen egy egészen más világot élnek – itt a post-pandémia és a mesterséges intelligencia korában.
Viszont azzal a kellemetlen valósággal kellett szembesülnöm, hogy advent első vasárnapja előtt két nappal nem volt rajtam és a lelkészen kívül senki ezen az alkalmon.
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon hol vannak a fiatalok? Amellett, hogy ünnep van, hat emberből egy bevallottan magányos, és ez a magányosság leginkább a tizenhárom- és tizenhét éveseket érinti (17-21%-ban), közölte 2025. június 30-án a WHO. Ennél sokkal súlyosabb, hogy a magyar kutató, Bráder Ádám 2024-ben arra a végeredményre jutott, hogy a Nyugat-Dunántúlon a megkérdezett fiatalok 41%-a gyakran vagy állandóan egyedül érzi magát.
Így ezen a péntek estén egy “off the record” beszélgetést folytattam a nyíregyházi evangélikus egyházközség parókus lelkészével, akinek igazán jó rálátása van a helyzetre. Bár a diskurzus, ahogyan említettem, most off the record volt, mégis szeretném tömören összefoglalni a lelkész engedélyével, hogy a fiatalság és az egyházközösség kapcsolatát hogyan értékeli. Ő már egy embernek is örül természetesen és fontos a közvetlenség, a családiasság számára. Viszont valamennyire kudarcnak éli meg az ifjúsági kört, hiszen most csak én mentem el, pedig ez az esemény a korosztályomnak is szólna, más fiatalabb és kicsit idősebb korcsoporttal együtt. Ő egy nyíregyházi születésű lelkész, és amikor fiatal volt, létezett még egy erős és összetartó közösség (átlagosan 30 fő), akik várták az alkalmakat, hogy találkozzanak – így természetesen neki is vágya, hogy egy működő közösséget építsen a fiatalok számára.
„Fontosnak találom, hogy beszámoljak arról, hogy legjobb próbálkozásod ellenére sem sikerül bevonzani a fiatalokat.” – vágtam a szavába, hogy sikerüljön meggyőzni a riportról. Megkért engem, hogy ne mondjam azt, hogy “legjobb próbálkozásod”, mert bizonytalan abban, hogy valóban a legjobb-e, majd ezen hangosan elgondolkodott. Kicsit perspektívát váltottunk és elkezdtünk gondolkodni a serdülők szemszögéből is, de nem jutottunk túl messzire. Abban egyeztünk meg, hogy ezt a beszélgetést egy másik alkalommal folytatjuk.
A következő lehetőség, ahol találkozhatok fiatalokkal, illetve megkérdezhetek egy-két lelkészt a helyzetről, a következő vasárnap volt. Minden ötödik vasárnap a nyíregyházi evangélikus egyházközség összgyülekezeti vasárnapi istentiszteletet tart, ami annyit jelent, hogy egy, a Nagytemplomban megtartott istentiszteletre invitálnak mindenkit, hogy az agglomerációkból összegyűljön a közösség. Emellett advent első vasárnapjáról van szó, ami izgalmas mindenki számára, vallásos vagy sem, hiszen az ünnepek közeledtét jelzik.
Napsütéses vasárnap volt és Nyíregyháza különböző templomai verték a harangot. Egészen elszoktam ettől a miliőtől, ami rendelkezik egy varázslattal, egy fesztivitással. Az Evangélikus Nagytemplom súlyos nagy ajtaját kitámasztották, hogy az emberek könnyen beléphessenek.
Mikor beléptem, már lassan játszottak az orgonán és a nagyobb tér megtelt halk társalgásokkal, gyermeknevetésekkel.
A látvány impozáns, annak ellenére, hogy egy protestáns templomról van szó. A betelepített tótok építették abból a célból, hogy legyen egy hely, ahol evangélikus vallásukat gyakorolhatják. „Ez a templom nem kegyúri adományokból, nem gazdag emberek nagy összegű felajánlásaiból épült, hanem földművelő »tirpákok« nehezen összegyűjtött forintjaiból. Mindenki megtette, ami tőle telt, a gazdák fogataikkal együtt ajánlkoztak a kőhordásra, a családok elküldték munkabíró tagjaikat, akik segédkeztek az építésnél. Az akkori építési technológia mellett és szállítási körülmények között – csodával határos módon – két és fél év alatt elkészült a templom, igaz még – úgy tudják – torony nélkül, egyszerű, sima homlokzattal, fehérre meszelt falakkal”. A főhajója megtelt emberekkel, és a két mellékhajó maradt csak üresen. A 2022-es népszámlálás eredménye szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében 529 381 regisztrált “vallásos” fő van, amiből 162 969 személy a nyíregyházi járáshoz tartozik. Ebből pedig 7 627 fő evangélikus (8 442 az egész megyében). Viszonyításképpen pedig Nyíregyháza városában 26 024, a megyében pedig 157 455 református vallású lakos van. Ez egy kis közösség tehát, kis lutheránus szigeteken, ezért kiemelkedően fontosak az ilyen alkalmak.
Az istentiszteletet advent alkalmával kicsit színesítették, először a hirdetéseket hangoztak el amelyben – többek között – hívogatták a gyülekezet tagjait a közelgő adventi sorozatra vagy az adventi kézműves alkalomra. Ezt pedig a megszokott liturgia követte: igeolvasás (lekció), majd egy szintén kiemelkedő esemény, emberi és közösségi szempontból egyaránt – egy keresztelő. Minden programot orgonaszó és ének kísért, közben én a demográfiát próbáltam feltérképezni.
Nyugodtan konstatáltam, hogy idősek sokan vannak, fiatal felnőttek szintén és rengeteg kisgyerek, óvodás és tipegő is akadt – viszont akiket nem láttam, azok serdülők.
Miután a keresztelő megtörtént – amit a baba hősiesen és csendben tűrt –, óvodások éneke és előadása következett. Gitárral és zongorával kísérték őket, az előadásban pedig az adventi gyertyák szerepét mesélték el játékosan. Minden gyertyát egy gyermek képviselt, és az ő párbeszédükből tanulhatott a hallgatóság a gyertyák szerepéről és sorrendjéről.
Itt egy rövid szünet következett, amit kihasználtam, hogy mindenki előtt kiérjek, hátha találok fiatalokat, akit megszólíthatok. Rengeteg ember jött ki a templomból, nem kívántak Úrvacsorát venni – öt fiatalt számoltam, de egyet se tudtam megállítani egy-két kérdésre, szóval visszamentem, hogy Úrvacsorát vegyek, aztán beszélgessek egy kicsit a lelkészekkel. Mielőtt lehetőség adódott volna, hogy a parókus lelkésszel folytassam a pénteken megkezdett beszélgetésemet, a többi lelkészt is megállítottam, hogy a gimnazistákról meséljenek. A frissen beiktatott tiszteletes és az igazgatólelkész elismerték, hogy nagyon nehéz a fiatalokat bevonni az egyházközségbe, de nem aggódnak, mert vannak – bár úgy látszik, egyre kevesebben.
A templom egyik oldalsó ajtaján távoztunk, hogy áttérjünk a hivatalba, ahol a parókus lelkész irodájában lezárhatjuk a már elkezdett beszélgetést. Miután leültünk, két kérdést tettem fel: Hogyan jellemezné a fiatalok jelenlétét az egyházköszségben és mit nyerhetnek a fiatalok, ha ennek a közösségnek a tagjai?
Látszik, hogy ezekre a kérdésekre felkészült. Elsőként kiemelte, hogy volt egy-két gimnazista fiatal a szertartáson, akik valószínűleg egy egyházi iskolából jöttek, ahol elvárás, hogy néha templomba menjenek, ezt a jelenlétet pedig vélhetően pecsételő füzetben vezetik – én viszont tudom, hogy ez nem csak feltételezés, ugyanis amikor az újonnan beiktatott lelkészhölggyel beszélgettem, akkor egy fiatal lány és anyukája zavartak meg minket, hogy a lány aláírást kapjon füzetébe.
„Amit látunk, hogy ez a generáció hiányzik… A szüleik is aránylag kevesen vannak itt. Hiába van itt egy gimnázium ötszáz diákkal, ha kevés közöttük az evangélikus.”
Iskolalelkészként jól átlátja a fiatalok helyzetét, és általánosságban úgy találja, hogy a gimnazistáknak nagyon fontos a “pörgés” és a komfort is – ami vasárnap reggel a hideg templomban nincs.
„Nagy, patinás épület, magas átlagéletkorral bent, és frontálisan végigülendő program” – foglalta össze és értékelte a helyzetet a lelkész. Összefoglalva, szerinte ez az egyik oka, hogy nem vonzó a fiatalok számára a templomba járás, egyszerűen nem elég érdekes egy mai gimnazistának egy istentisztelet. A második ok, hogy „bele sem kóstolnak”. A szüleik nem hozzák el őket és nincs más lelkes fiatal, egy olyan keménymag, ami bevonzza a többieket. Mint már említettem, a lelkész nyíregyházi születésű, így a helyi sajátosságokkal együtt emlékezett vissza az ő fiatalságára, amikor még volt egy erős ifjúsági kör, de valami megváltozott a kétezres években meglátása szerint.
„Beérett talán egy vallási apátia. 2000 évig tudtuk húzni az egyházi kereteket, például, hogy a karácsony, az advent erről szól, vasárnap illik templomba menni. Hogy mára mi illik, az megváltozott, 30 év alatt ötször megfordult a világ és már minden teljesen más. Ahogyan Nyíregyházát nézem, nem igazán bolydul fel a város már hétvégén sem… nem úgy mint régen.
Ennek az utolsó kijelentésnek egy kicsit utánajártam, és pár gimnazistát megkérdeztem gyors elérésben, hogy ők hogyan vélekednek a saját és környezetük közösségi életéről. Megosztott válaszok érkeztek, mindkét verzióra van példa, de túlnyomórészt inkább a kötelező körökben találkoznak, és a valóságban csak ritkán futnak össze, akkor is kötöttebb programokon, mint például a mozi. Ha visszagondolok saját gimnazista éveimre, én is sokat voltam otthon, viszont amikor rászoktunk a mászkálásra, akkor sem tudtunk igazán kibontakozni, kevés hely volt, ahova elmehettünk és kötetlenül jól érezhettük magunkat.
„Általában nincs a fiataloknak közösségük, szerintem válságban van maga a közösség, mert kiváltja a képernyő és a technika. Ha a fejünk tetejére állunk is, számukra a világi megoldások lesznek a legvonzóbbak, viszont félő, hogy ez méltatlanná teszi az egészet. Mindennek rendeltetett ideje van: ha imádkozunk, akkor teljes szívvel és elmével arra figyelünk.”
Akkor már csak egy kérdés maradt, mégpedig az, hogy jelenlegi állapotában mit nyerhetnek a fiatalok az evangélikus közösségtől?
„Közösség, odafigyelés, közös gondolkodás. Egy hely, ahol fel lehet tenni a kérdéseket anélkül, hogy azt egytől ötig osztályoznánk.” – hangzik a válasz.
„Nem bántjuk őket a kérdéseikért, nekünk, vagyis a lelkészek feladata, hogy megértőek legyünk. Nincs rossz kérdés, sőt örülünk, ha kérdeznek, tudunk beszélgetni, rávezetéssel tanítani a fiatalokat – ez is munkánk. Egy stabil értékrendet, egy stabil alapot nyerhetnek, a mai örök változó világban. Lelki életet ma már kevesen élnek, de ha erre rápróbálnának a fiatalok, hiszem, hogy sokan maradnának.”
Sajnos kifutottunk az időből. Az istentisztelet elnyúlt és elütötték a déli harangszót, ami a tiszteletes számára azt jelentette, hogy elérkezett az ebédidő amit mindig családjával tölt. Ezt tiszteletben tartva abbahagytuk a beszélgetést, már amúgy sem volt több releváns kérdésem.
Egy másik nézőpontra is kíváncsi voltam, így körülnéztem hol tudnék még tájékozódni a témában. Nagy szerencsémre Debreceenben az MCC (Mathias Corvinus Collegium) pont egy beszélgetést szervezett, ahol Nacsinák Gergely András ortodox pap és író, illetve, Oláh István, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség elnök-lélekpásztora vettek részt egy beszélgetésen. A programot az Aranybikában tartották, így az a hálás helyzet adatott meg számomra, hogy átsétálhattam a karácsonyi forgatagon, és kicsit elveszhettem az aranyló fények, a forraltbor és kürtőskalács illata között az odavezető úton.
Egy grandiózus teremben tartották az előadást, aranydíszítéses oszlopokkal és fehér falakkal. Harminc üres széket számláltam az előadás előtt negyed órával – az előadók pedig egy apró emelvényen, épített MCC-s háttér előtt foglaltak helyet. Lassan beszállingóztak a kíváncsiak, megtöltve a termet, sőt körülbelül 10 plusz székre szükség volt. Érdekesség, de csupán két idősebb látogató volt jelen, és a terem felét fiatalok, egyetemisták töltötték fel. Sajnos az akusztika és a hangosítás borzasztó volt, így keveset lehetett érteni, emiatt még kevesebb pontos idézetet tudok hozni, így csak kiemelném azokat a pillanatokat, amik egybevágnak az evangélikus lelkésszel készített beszélgetésemmel.
Oláh István mesélt arról, hogy fiatal gyermeke mennyire jól érzi magát az ifikörben, mert barátai ott vannak, és alig lehet onnan hazahozni emiatt. Ezt azért találja fontosnak, mert egy biztonságos tanító közegnek lehet tagja a fia. Emellett ő (is) úgy látja, hogy a fiatalok hiánya a templomban szoros kapcsolatban áll azzal, hogy frontális és nem érdekes a számukra az istentisztelet formátuma, nincs semmi vonzó benne, mert egy archaikus rendszer archaikusan működő szertartásáról van szó:
„Azt szoktam mondani, ha az ember szeretne részt venni egy időutazásban, jöjjön el egy református istentiszteletre.”
A fiatalok jelenléte egy igen ellentmondásos helyzet jelenleg, nem csak az egyházban, de a mindennapok legtöbb területén. Talán akarnak, talán nem, a szülők nem hordják, de nem is jönnek maguktól. Az egyházközösségek szeretnék, ha lennének, de erőltetni semmiképp nem akarják. Szeretnék bevonni őket, de a tradíció, a konzervatív értékvédelem és a szakralitás tiszteletben tartása ebben akadályozó tényező jelenleg. Az evangélikusok igen kevesen vannak, de közösségépítés terén ugyanattól szenvednek, mint a debreceni református egyházközség. Viszont egy dolog tagadhatatlan; sok fiatal magányosnak érzi magát, nem élnek aktív közösségi életet (de lehet az igény se alakul ki bennük erre) és nem biztos, hogy tudják, hogy a kötelező időtöltésen kívül is találkozhatnak, tanulhatnak és jól érezhetik magukat.
Az előadás végével pár fiatalt megkérdeztem, hogy miért jöttek, és többségben azt válaszolták, mert érdekelte őket a téma, illetve azt is megtudtam, hogy mindannyiuk egyetemi hallgató és 20 év körül vannak. Kilépve az épületből egy pillanatra megálltam, és nyugalommal konstatáltam, hogy ha máskor, máshol talán nem is, advent idején a forgatagba sok fiatal van, és közösen örülnek a kürtőskalácsnak, a jégpályának, a korcsolyázásnak.
Fotók: Tekse Mátyás, Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség
