Alejandro González Iñárritu legújabb filmje, a Digger a legkevésbé sem kíméli nézőit. 2021-ben Adam McKay Don’t look up című filmje hasonló méretű társadalomkritikát fogalmazott meg, mégsem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint a Digger. A moziélmény végére úgy éreztem magam, mint akit hátba szúrtak, majd egy apró hangjelzés segítségével erősen meg is forgatták a hátamban ezt a kést.
A cselekmény a mai Amerikában játszódik és egy olajfúró cég tulajdonosáról, Digger Rockwellről szól, akit Tom Cruise alakít. Már az első pár percben nyilvánvalóvá válik, hogy semmi sem fontos Digger számára a pénzen és a macskáján kívül. Vállalatának környezetvédelmi biztosa, dr. Ganesh (Riz Ahmed) jelentést tesz főnökének a cégnél történt robbanásról, ami egy óriási jégdarab letörését eredményezte, amelyet Judynak neveztek el. Dr. Ganesh tájékoztatja később az amerikai elnököt és munkatársait, hogy Judy valószínűleg 3 nap múlva Európa közelébe sodródik, és szörnyű katasztrófát fog okozni. Végül úgy döntenek a megbeszélésen, hogy aktiválják a kommunikációs tűzfalat, és bíznak abban, hogy a gleccser végül dél felé fog sodródni és elolvad.
A film e pontján derül ki, hogy az eddig látott cselekmény valójában egy színházi darab, a Fossil Fools főpróbája, amelyben Diggert egy Curtis Markson nevű színész játssza.
Ezzel Iñárritu megidézi a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című 2014-es filmjét. Később kiderül, hogy Digger története és az előadás próbája ugyanabban a világban játszódik. A színházi darab a több mint 25 évvel ezelőtti történteket mutatja be, a producer pedig nem más, mint Kenny Rockwell, Digger unokaöccse.
Visszatérve Digger történetéhez, láthatjuk, hogy Judy végül Európa felé tart és óriási pusztítást végez. Ezt követően az Európai Parlament ülésén tart beszédet maga Digger, amely tömegverekedésbe torkollik. Az ülés után kiderül, hogy Oroszország területéről letört egy még nagyobb jégdarab, amely Alaszka felé tart. Ezt atombombákkal kisebb darabokra robbantják fel. A darab utolsó jelenete 5 évvel a katasztrófa után játszódik, ahol Digger már az őrület szélén áll, majd öngyilkosságot követ el. A szörnyeteg halálát látva tapsviharban tör ki a közönség, azonban ezt megszakítja egy hangjelzés, és a „négyes szint” szöveg, amely a levegő minőségére utal. A nézők high-tech gázmaszkokat vesznek fel, majd a színházból kilépve meglátjuk, milyen világban élnek: az utcán robotok, drónok „társaságában” közlekednek az emberek, autóroncsok halmaza hever a vízzel elfedett úton, amely mellett romos épületek magaslanak, és fegyveres őrök felelnek a rend fenntartásáért.
A film már kezdőjelenetével meghatározta számomra hangulatát: bizarr, néha kellemetlen helyzeteket láthatunk, hiszen Digger 38 éves macskáját gondozza – aki már nem örvend tökéletes egészségnek. Már a film elején találhatunk apró utalásokat arra, hogy valójában egy színházi darabot nézünk: a macska bábuszerű kinézete is erről árulkodik, és megfigyelhető, hogy egy szobát sem látunk teljes egészében – mintha egy színpadot néznénk. A film továbbiakban sem hagyja elfeledtetni a nézővel a cselekmény valós szálát. Gyakran láthatjuk a színházi díszletet, illetve előfordul az is, hogy Curtis az egyik jelenetből a másikba szó szerint átsétál.
A fizikálisan és mentálisan egyaránt instabil amerikai elnök szerepében John Goodmant láthatjuk a vásznon. A karakteren keresztül egyértelmű, direkt módon parodizálja Donald Trumpot és csapatát Iñárritu. A jelenetek, amelyekben szerepel, számos különböző társadalmi problémára hívják fel a figyelmet, többek között a szexizmus, a rasszizmus és a homofóbia is említésre kerül. A legerősebb kritikát azonban a környezetvédelemhez való hozzáállásukkal kapcsolatban fogalmazza meg Iñárritu a film egészével.
Az üzenet, amelyet megfogalmaz, valóban hasznos, viszont nem biztos, hogy megfelelő címzetthez jut el a mondanivaló.
A film zeneszerzője Cosmo Sheldrake, akit kiváló választásnak tartok. Sheldrake dalai – a filmben és önálló karrierjében egyaránt – nagyon gyakran tartalmaznak természetből merített audiosávokat, például madárhangokat, vízcsepegést, ezzel is kiemelve a természethez való kötődését és felhívva a figyelmet a környezetvédelemre. A film témája miatt tehát tökéletes kontrasztban áll a természeti szépségeket felhasználó dalokkal. Sheldrake alkotott elektronikus hangzásvilágban is, különböző, gyors ütemben ismétlődő zajokat hallhatunk egyes számokban, amely a sürgetettség, kapkodás, káosz hangulatát kelti – kiválóan tükrözve azt, ahogyan a filmben is rohamosan fogy az az idő, amit a társadalom a megszokott körülmények között tölthet. Szintén az idő fogytára utalnak az órakattogást megidéző hangelemek.
A film tartalmaz fordulatokat is: kis ideig nem tudjuk, hogy valójában egy színdarabot látunk, illetve a film végén derül ki, hogy a látottak valóban megtörténtek a múltban.
Ez a felismerés indította el bennem a gondolatot, miszerint az is kiderülhetne, hogy a film és a saját valóságunk között sincs olyan nagy különbség, mint gondoltam. Ez a gondolat a stáblista alatt tetőződött, hiszen elhangzott az a kis hangeffekt a „négyes szint” szöveggel együtt, amelyet alig két perce még fikciós elemként értelmeztem, ahogyan a színházat elhagyó tömeget néztem a mozi vásznán. Viszont mikor a saját környezetemre utalt a figyelmeztetés, még jobban magamra vettem azt, és ahogy elhagytam a mozit, szinte láttam magam előtt azt a jövőképet, melyet Iñárritu elém tárt pár pillanattal korábban.
Az említett fordulatok nem értek teljesen váratlanul, de úgy gondolom, ez így helyénvaló. Egy ilyen lényegretörő, szinte szájbarágós stílusú alkotás esetében nem is biztos, hogy előnyös, ha túlzottan félrevezeti a nézőt a történet. A film teljesen más módon éri el, hogy ledöbbentse a közönséget. Számomra az Európai Parlamenti ülés jelentette ezt a pontot. Digger jelenete előtt semmitmondó beszédet mond az alelnök, majd dr. Ganesh számol be a képviselőknek az igazságról, miszerint Digger tudott a repedésről, amely mentén végül letört Judy, mégsem tett semmilyen óvintézkedést. Emiatt Digger már az őrjöngő tömegbe érkezik, ahol egyre tovább fokozza ezt az állapotot szónoklatával. A The Boys című sorozatból Homelander beszédéhez hasonlóan kifejezi felsőbbrendűségét a tömeggel szemben, ezen felül megfogalmazza, hogy a társadalmat szolgálja ki az olajjal, és azért sem hagyhatja abba az olajfúrást, mert az emberek mélyen magukban tudják, hogy nem élnék túl az olaj nélküli életet, csak ezt nem vallják be maguknak.
Tom Cruise kiemelkedő játékával elérte, hogy azt érezzem, hozzám és rólam beszél Digger. Az immerzív hatást fokozta a jelenet operatőri munkája. Iñárritu filmjeiben már hozzászokhattunk a hosszú snittekhez, ebben a filmjében azonban csak az ülés jeleneténél találkozunk ilyennel – viszont ezzel a filmtechnikai megoldással fokozza a filmben látható helyzet súlyosságát. A jelenet látványvilágát sem érdemes szó nélkül hagyni. A szó szerint szürke tömeggel látványos kontrasztba kerül Digger a bordó öltönye miatt. A tömeg apró részletei is hatékonyan fokozzák a jelenet és a film abszurditását, mint például az élő emberek között elhelyezett bábuk, vagy a karzat alatt álló magas alakok, akik felakasztott hullák látványára emlékeztetnek.
A kimagasló színészgárda nem okozott csalódást, Riz Ahmed, Jesse Plemons és John Goodman alakítását emelném ki többek között. Tom Cruise a jelmeze miatt hátrányból indult a szememben, de kellemes csalódást okozott, most is meg tudta mutatni tehetségét és az Európa Parlament ülésén előadott monológjával végleg elhessegette az ellenérzéseimet.
A film díszlete kidolgozott, részletekbe menő, az operatőri munkának hála gyakran látványos is.A kellemesen szimmetrikus képek időnként Wes Anderson munkájára is emlékeztethetnek, különösen amíg Digger otthonában zajlik a cselekmény. Gyakran látunk fakó, sötét, élettelen színeket, amely szépen tükrözi a film sötét hangulatát és a természetellenes viselkedést.
A Digger egyértelmű üzenetet fogalmaz meg a környezetvédelem mellett. Nemcsak a nagyhatalmakat célozza kritikájával, hanem a társadalom összes tagját, ezzel eléri, hogy minden nézőjét megszólítsa, akár változásra is ösztönözze. A kiváló zenei sávok és a tekintetet folyton lekötő látványvilág mellett számomra éppen emiatt emelkedik ki a film a hasonló művek közül: Iñárritunak sikerült elérnie, hogy a nézőt úgy megérintse a történet, hogy az előrevetített jövőt a sajátjaként kezelje – és adott esetben eszerint alakítson hozzáállásán, tudatosságán.
Képek forrása: Warner Bros
