A kozmikus téboly zsoltára

Mit tud még hozzátenni a pszichedéliához egy zenekar, amelyik már kiadott huszonvalahány lemezt? A King Gizzard válasza a torzított szinti, az acid house és a psytrance fúziója. Az Alien Metal 41 perces, kíméletlen sodródása egyszerre hat elkapkodott stúdiódemónak és egy zsigeri, transzcendens élménynek.

A zene a leggyakrabban fogódzókat ad a mindennapokhoz: ritmust a lépteink alá, tiszta dallamot a kimondhatatlan érzésekhez, vagy egyszerű háttérzajt, miközben az ebédet főzzük a konyhában. A célja szinte mindig ugyanaz: közvetlen, fizikai hatást gyakorolni az idegrendszerre, és valamilyen pozitív reakciót kiváltani az agyunkban. A King Gizzard & the Lizard Wizard lényegében erre tette fel a teljes pályafutását, ami nem más, mint egy folyamatos, monomániás hommage a pszichedelia felé. Végtére is a pszichedelikumok és a zene hatásmechanizmusa közös: mindkettő ki akarja mozdítani az embert a szürke valóságból. A jóhiszemű emberek ráadásul alapvetően pozitív indíttatással keresik ezt az élményt, így kifejezetten sok párhuzam fedezhető fel a két világ között. Pszichedelikus zene persze évtizedek óta létezik, és maga a King Gizzard sem most találta fel a spanyolviaszt. Huszonegynéhány pszich-rock lemez után joggal adódott a kérdés a zenekar előtt is: lehet-e még erről újat mondani? Mit tudnak ők hozzátenni egy ennyire bejárt ösvényhez?

Hasonló dilemmával nézhettek szembe a próbateremben, amikor elhatározták, hogy a torzított gitárok után fejest ugranak az elektronikus tánczene és a modern, groove-os pszichedélia világába. Ennek az iránynak az első igazán kiforrott megvalósulása az Alien Metal. Míg a The Silver Cord idején inkább szintipopos tapogatózást láthattunk, itt már egyértelműen tetten érhető, hogyan próbálták meg mérnöki pontossággal szétbontani és visszafejteni az EDM belső logikáját. Megértették, mitől képes egy elektronikus zenei struktúra transzcendens hatást kifejteni, és közben nem ragadtak le a tankönyvi acid house, breakbeat vagy psytrance sablonoknál. Ráhúzták minderre a saját, bizarr zenei mítoszvilágukat. Nem egy steril stílusgyakorlat lett belőle: a saját képükre formálták a szintetizátorokat, a szekvenszereket, és bebizonyították, hogy a billentyűkhöz éppúgy értenek, mint a garázsrockos gitárokhoz.

Ez az esztétika ráadásul egyáltalán nem a csillogó, high-tech nyugati sci-fik vagy hollywoodi űroperák világa. Sokkal inkább egy posztszovjet tranzitfolyosó, amit fogtak, és kilőttek a semmi közepébe.

Egy betonból és nyers vasból öntött űrállomás, ami némán, elhagyatottan sodródik az űrben.

Vibráló neoncsövek, lógó kábelkötegek, fagyos pára a fémfalakon és egy kopott kijelző, ami egyetlen létező földi állomás nevét sem írja ki már réges-rég.

Olyan érzés, mint egy éjszakai, üres járaton ülni egy véget nem érő alagútban, csak épp az ablakon kibámulva a sötét utcák helyett a csillagok és idegen galaxisok csendje bámul vissza rád. A dobok pulzálása és az ismétlődő, szekvenciális billentyűtétemák pontosan ezt a monoton kényszerpályát képezik le a hangzásban. Bármennyire is fura és rideg analógia ez, az ember valahogy mégis magáénak érzi.

A hangzásban sem finomkodnak, nincsenek rádiós popkompromisszumok. Az ének esélyt sem kap a klasszikus tisztaságra: szalagos visszhanggal és torzítóval van telepakolva, mintha egy idegen roncs mélyéről, recsegő rádióadón vagy oxigénmaszkon keresztül jutna el hozzánk. A psytrance-hez méltó, 145 körüli BPM ráadásul túl gyors egy kényelmes, hétköznapi városi sétához; az ember legfeljebb minden második beatre tudja leérinteni talpát a betonra. Ám ez a belső ritmikai feszültség nemhogy kifárasztaná az agyat, inkább teljesen átírja az időérzékelést: a 41 perces játékidő egyetlen pillanat alatt folyik át a kezünk közül.

Ha létezne egy nálunk fényévekkel fejlettebb faj, amely már legyőzte a tér és idő határait — nem valami érzelgős, interstellaros módon, hanem hideg, mindent átlátó intelligenciával –, valószínűleg valami ilyesmit hallgatna. Egy olyan civilizáció zenéje lehetne, amely számára a szintetizátor, a gépzaj és a pszichedélia már nem különálló dolgok, hanem ugyanannak a természetes közegnek a részei. Nem tudom, hogy nézne ki egy ilyen világ, de ha egyszer az emberiségnek sikerülne kapcsolatba lépnie vele, ezt az albumot azért feltenném nekik egy pendrive-ra.

Ugyanakkor az Alien Metal korántsem hibátlan remekmű, és a koncepció több ponton is komoly áldozatokat követel. A korábbi nagyívű lemezekhez, például a Murder of the Universe-höz vagy az Infest the Rats’ Nest-hez képest a storytelling jóval elnagyoltabb, nincsenek benne sziklaszilárdan végigvezetett narratív ívek. A dalszövegek sokkal poetikusabbak, de helyenként kifejezetten vázlatosnak, semmitmondónak és half-bakednek hatnak. Az ember persze mindig igyekszik mélyebb jelentést keresni a sorok mögött. Felbukkan egy idegen entitás, amely eléri az ötös szintű autonómiát, ahol már a teljes önirányítás lép érvénybe. Könnyű ebbe azonnal egy mesterséges intelligencia párhuzamot belelátni a mai világunk technológiai szorongásaival, vagy összekötni olyan korábbi számaikkal, mint a ‘The Dripping Tap’, ahol az emberiség önpusztításáról van szó.

Ám ha jobban megnézzük, a zenekar lényegében ugyanazt a jól bevált posztapokaliptikus mantrát játssza újra meg újra. Egy idő után ez kissé kiszámíthatóvá, unalmassá és tematikus stigmává válik. A szavak sokszor inkább ritmikai töltelékként funkcionálnak, mintsem egy mély, átgondolt disztópia felé vezetnének.

Ez a befejezetlenség a zenei struktúrára is rányomja a bélyegét, és szinte tapintható az oka. Az album olyan hatást kelt, mintha a srácok a stúdióban elkaptak volna egy elképesztő flow state-et, aminek az eredménye egyetlen, megszakítás nélküli örömzenélés lett. Emiatt viszont az anyagnak nincs igazi bevezetése és levezetése, mintha a lemez elejét és végét egyszerűen levágták volna. Pontosan olyan érzés, mint mikor az ember késve esik be egy buli sűrűjébe: fogalma sincs, mi folyik körülötte, de elkapja a fonalat, aztán az igazi levezetésről is lemarad, mert indul az utolsó éjszakai busz.

A 41 perc feszes, mégis ott motoszkál a hiányérzet, hogy ennek a flow-nak legalább hatvan percesnek kellett volna lennie ahhoz, hogy igazán lélegezni tudjon. A számok nem különálló slágerek, hanem, mint a képregénykockák, szorosan egymásba kapaszkodnak, és csak együtt adják ki a teljes egészet. Ez megmagyarázza azt is, miért hatottak annyira furcsán és idegenül, amikor a megjelenés előtt single-ként dobták ki őket.

Csakhogy ez a folyamatosság megbosszulja magát, mert a lemezből hiányzik a valódi építkezés és a katarzis. Nincsenek meg azok a hét-nyolc perces, türelmesen felépített tételek, amelyek elvezetnének egy katartikus kibontakozáshoz – bár ez a fajta hosszú, kimért zenei dramaturgia nem is feltétlenül a King Gizzard védjegye. A folyamatosan falként nehezedő tempó és az állandó torzítás miatt a lemez második fele egyetlen összefolyó zajmasszává válik. A breakbeat elemeket ugyan felvillantják, de túlságosan érintőlegesek maradnak, mintha csak a nagylábujjukat mártották volna bele a műfajba. Ezzel szemben az acid house és a trance fúziója döbbenetesen jól működik: a két stílus teljesen egymásba folyik, létrehozva egy önálló, sajátos alzsánert.

Mégis, a félkész narratíva és az elvágott keretek miatt az album összességében inkább hat egy hihetetlenül profi demónak vagy a közelgő rave turnéjuk elé sietve kidobott kedvcsinálónak, mintsem egy kikezdhetetlen magnum opusnak.

Adódik a kérdés: kinek szól mindez? A régi rajongóknak, vagy új klubközönséget akarnak behúzni vele? Feltételezhetően ez a lemez leginkább saját maguknak készült. Bár az ausztrál pszichedelikus színtér rendkívül telített – gondoljunk csak a Tame Impalára –, a King Gizzard világviszonylatban is unikum maradt, pont azért, mert soha nem a külső zeneipari elvárásoknak, hanem a saját kíváncsiságának engedelmeskedik.

A produkció maximalista, a mastering és a dinamika kikezdhetetlenül feszes, amit a streaminges tömörítés helyett valóban érdemes egy tisztességes audiofil fejhallgatóval vagy komoly hangrendszeren meghallgatni. Mindig is azt gondoltam, hogy a psytrance alapvetően egy nagyon befogadó műfaj: ha az ember le tudja vetkőzni a társadalmi szorongásait egy klubban, azonnal rá tud hangolódni a lüktetésére. Itt sincs ez másképp.

Bár van egy sötét, vészjósló alaphangulata, és semmiképp sem egy reggeli kávézós, életigenlő háttérzene, belülről megélve páratlan pszichedelikus transzba tud rántani.

Nem véletlen, hogy a Rate Your Music felületén a lemezfetisiszták és a hétköznapi hallgatók egyaránt elismerik az alkotást: a King Gizzard bejáratott neve miatt olyanok is esélyt adtak ennek az elektronikus világnak, akik korábban sosem hallgattak ilyet, tágítva a zenei látókörüket.

Nem kell minden albumnak megfelelnie a tökéletesség steril dogmáinak. A zene végső soron élvezeti cikk, és a mai algoritmus-vezérelt világban kifejezetten örülni kell annak, hogy ez az anyag nem trendekhez vagy rádiós sémákhoz igazodik, hanem megy a saját feje után, egy markáns, kompromisszummentes lenyomatot hagyva maga mögött.

Lehet fanyalogni a katarzis hiányán, a semmitmondó sorokon vagy az elkapkodott lezáráson, de az album élvezeti értékéből ez mit sem von le.