Irány az Ecseri bolhapiac!
A bolhapiacok reneszánszukat élik. A használtcikkekre szakosodott, magánemberek közötti árucserét szolgáló piacforma népszerűbb, mint valaha. A válság miatt egyre több embernek ezek a piacok jelentik a mindennapi túlélést: „apránként eladják az egész életüket”. A megállapítást K. József teszi, aki az egyik legrégebbi bútordarab az egyik budapesti bolhapiacon. Együtt indulunk a szombati bolhapiac felderítésére.
A bolhapiac használtcikkekre szakosodott, elsősorban magánemberek közötti árucserére szolgáló piacforma. Egy bolhapiacon megtalálhatóak feleslegessé vált használati tárgyak, régiségek, gyűjtemények, könyvek, apróságok amelyekre szabadon alkudhatunk vagy el is cserélhetjük őket valamire. Ez a kereskedelmi forma világszerte népszerű, és sok nagyváros egyik fő turistalátványossága a maga színes forgatagával.
Az első bolhapiac Párizs elővárosában alakult ki a 17. század végén. A bolhapiac elnevezés is a piac köznépi elnevezéséből, a Marché aux puces-ből (magyarul bolhás piac) ered. A rugalmas ár és a nagy választék hamar népszerűvé tette világszerte a zsibvásárokat.
Alkalmi, állandó és tematikus bolhapiacok egyaránt léteznek. A helypénz befizetése után bárki szabadon kereskedhet (akár néhány termékkel is). Az árak rugalmasak, sokak számára az alkudozás teszi igazán érdekessé a vásárlást. A nagyobb városoknak általában van állandó, nagy múltra visszatekintő bolhapiaca. Kisebb városokban a művelődési házakban vagy főtereken szervezett alkalmi bolhapiacokon szabadulhatunk meg megunt dolgainktól. A gyűjtők gyakran szerveznek maguknak tematikus bolhapiacokat is.
Budapest két legismertebb vására a Petőfi Csarnokban és a Nagykőrösi úton található. A nagykőrösi úti Ecseri piac már a köznyelvbe is bekerült, mint az illegális termékek tipikus beszerzési helye.
Az Ecseri a budapesti használt cikkek piacának alfája és omegája. Lehet alkudozni, és szinte kötelező is, hiszen ez teszi igazán vérpezsdítővé a vásárlást. A legszebb régiségek lelőhelye ez a piac, kezdve a szecessziós csillároktól a kézzel szőtt fali szőnyegeken át egészen a század eleji fogászati fúrókig bármit megtaláljuk, sőt a szocializmus negyven évének sajátos kultusztárgyai is fellelhetőek itt. Retro-hangulatot idéznek a régi bakelitlemezek, a régi könyvek és újságok, a gyermekkori bádogjátékok, a klasszikus biciklizős vagy cintányéros bohócok.
Az árusok szinte műértőkké nőtték ki magukat az évek során – nem véletlen, hogy a piacot a külföldiek is szívesen látogatják. Az Ecseri úti ócskapiac a hét minden napján várja a vásárlókat, valamint a csak nézelődni vágyókat. Hétvégén persze nagyobb a nyüzsgés, de akkor sem elviselhetetlen. Vasárnap kisebb a tömeg, de az árusok is kevesebben vannak.
Én egy nyüzsgős szombati napon látogattam meg az Ecseri piacot. Ott találkoztam K. Józsival, aki a kísérőm lett a piaci túrámon. Ő már szinte bútordarab ezen a helyen, így nagy segítségemre volt a piac felderítésében. Lássuk, hogyan is zajlik egy nap a piacon!
„Ezt nézze meg, főnök! Ilyen komoly gépet nem kap másutt!” – kínálgatja nekünk a fűnyíróit egy roma árus a bejárat mellett. A hófehér inget, élre vasalt szövetnadrágot, hegyes orrú cipőt viselő férfi kalapja alól kikacsintva nyom a kísérőm kezébe egy szegélynyírót, amelyre szerinte minden komoly férfinak szüksége van. Ez éppen elektromos, de van benzines is, mutatja, és már tolja is a kapu felé az egyik frissen festett gépet. Gyorsan lehajol, párat pumpál, gyakorlott mozdulattal berántja a masinát, és miközben túráztatja, foghegyről köpi felénk az árat: tizennyolcezerért vihetjük, ami szinte ajándék ár. Hárítjuk a kínálást, de az emberünk nem enged el, tizenötezret mond, majd átlépi a bűvös határt, kilencezer a vége, fizessünk és vihetjük is. „Vége, nem szeretnénk venni semmit” – mondja a kísérőm, a hölgy csak körbenéz a piacon, mire dühösen legyint, ne szórakozzunk vele, neki kenyeret kell tenni az asztalra.
A fűnyíró hangjára sokan jöttek kibicelni. „Jó, hogy nem vették meg, mert kékesszürke a füstje, eszi az már az olajat” – jelenti ki mindentudón a nézők egyike. „Eszi a fejed, de nem az olajat! Minek dumál az, aki nem ért hozzá” – mondja egy másik szaki. „Jó gép ez, megéri az árát, meg is venném azonnal, ha lenne miből” – ábrándozik egy másik, miközben bemutatkozik: „Kovács, tudja, az egykori híres focibíró.” Nem tudom, de azért bólintok, miközben a portékáit nézegetem. Régiséggel, mai nevén retro dolgokkal foglalkozik, kétszer három méteres standján ott az egész huszadik század. Horthy-érmék, NDK kávédaráló, ma is kifogástalanul működő Szokol rádió és Misa maci, a moszkvai olimpia kabalafigurája. Kovács sokat utazott, óriási képeslapgyűjteményét is itt kínálja százas kötegekben.
„Szép életem volt, nem gondoltam a kilencvenes években, mikor nyugdíjba vonultam, hogy itt kötök ki. Pedig itt vagyok, ha esik, ha fúj, mert kell a hétvégére egy kis pénz, abból veszek csirkenyakat meg farhátnyesedéket, azt főzi meg a feleségem pörköltnek vasárnapra. Szégyenkezve jöttem ki először, de csodálkozva láttam a sok ismerőst itt árulni és bolyongani. Öt éve járok ki, hatszáz a helypénz, az mindig kijön, de van, hogy a keresményt is elköltöm itt. A románoktól veszek olcsó holmikat, amik kellenek a háztartásba. Szégyellek a nagybevásárlókban bolyongani, mert még nyugdíjkor is üresnek érzem a zsebem” – mondja az ex-bíró. Ezeken a gondolatokon a hétköznapi ember meglepődik, de sajnos ez a helyzet. Ebben Józsi is megerősít, azt mondja, hogy sok itt az olyan ember, akinek a mindennapi létfenntartása múlik az eladott portékákon.
Továbbsétálva a sorok között egy ukrán kereskedő asztalához érünk. Magyarul alig tud a kereskedő, pedig évek óta itt árulja már a Lada-alkatrésztől a horgászbotig terjedő árukészletét. Az ezerötös Zsiguliból áruló ukrán a kommandós bicskáit mutogatja, vegyek egyet ajándékba, vagy ha kell, van komolyabb, Kalasnyikovra való bajonettje is. A rendszerváltás óta jár ide rendszeresen, mára kialakult vevőköre van, hiszen az egykori szocialista autók alkatrészellátásának biztos forrásává vált.
A bolhapiac kasztrendszerben működik, minden sornak megvan a maga büszkesége, nem lehet a sorok között ingázni. A helyjegyárak mindenütt azonosak, de a műszakisok nem vegyülnek a ruhásokkal, mondja Józsi, a kísérőm. A piac hátsó fertálya a lomosoké: Ausztriából, Németországból „importált” kisebb bútorok, kerékpárok, mopedek várnak gazdára. Az itteni vevők nagyrészt románok, nekik valóságos kincsesbánya a sok limlom: válogatnak, hangosan alkusznak, a piac itt a legélénkebb. A sorok között időről időre feltűnnek a kézi árusok, akik a helypénzszedők elől bujkálnak nagy táskáikkal. Többnyire román asszonyok, akik a kínai piac olcsó termékeivel üzletelnek: zokni, fehérnemű, papucs és szappan a kínálat. Na és persze a bizonytalan forrásból származó tisztálkodási szerek és parfümök. Ezeket főként a nőknek árulják, de célszerű nem megállni, mert attól kezdve nincs menekülési lehetőség az asszonyok karmai közül.
Az egyik furgonból használt ruhákat, cipőket szórnak a földre terített nejlonra. Szétválogatni felesleges, a vásárlók kiszedik, ami kell. Sándor, az ötletgazda tíz éve fejlesztette ki az egységáras „szedd magad”-turkálót, ami piaci napokon tökéletesen működik. „Kifogástalan az árum, ez a dolog nyitja. Retkes, büdös cuccokat senki nem vesz, hozzám meg idejár a fél város, mert ezek a cikkek tényleg első kézből származnak” – mondja büszkén Sándor. Vigyázni csak a hamisítványokkal kell, mert arra buknak a vámosok.
A piac lüktet, már kezdek szomjas lenni, így a büfék felé vesszük az irányt. Miközben a soromra várok egy ásványvízért, a körülöttem duruzsoló tömeget hallgatom. „Az is meghalt?” – mondja mögöttem egy döbbent asszony. A megkérdezett férfi bólint, de a nő még többet akar tudni: „Mikor? Mi vitte el? Sokan voltak a temetésén?” Információ, hírek, pletykák, ez a piac igazi terméke, ez az, amiért ide jártak és járnak az emberek. Kijár ide mindenki, a hivatalnok, a képviselő, a fogorvos, a zongoratanár – fiatal és idős egyaránt.
A piac szélén egy illegális árus kuporog a fal árnyékában. Egy kopott szatyorból csavarokat, szegeket, anyákat kínál, darabját pár forintért. Az áruját a közeli romos kötöttárugyárban szedegeti össze. Mozdulatlanul ül, közönyösen bámul maga elé. Józsi rámutat a megtűrt emberkére: „valaha az ő szavától rettegett a város. Párttitkár volt”. Ezzel a kijelentéssel lassan az utunk is befejeződik, mivel véget értek a piaci sorok.
Izgalmas és megdöbbentő szombat délelőtt volt. Amíg az ember nem látja, nem is gondolja, hogy mi is zajlik egy ilyen zsibvásáron. Itt nem fontos a bőrszín, a társadalmi hovatartozás, a szociális helyzet, mindenki ugyanazon dolgok miatt jön ide: pletykálkodni, eladni vagy vásárolni. Huszonegyedik század ide, vagy oda: a piac az mindig is piac marad, ahol eladó az egész világ.
Illés Gabriella
