A jelenlét nemcsak a színpadon vagy a mikrofon mögött számít. Ott van minden döntésben, egy induló pályában, egy figyelmesen vezetett beszélgetésben. Tarczy Gyula, kommunikációs szakember, a Nyíregyházi Televízió és Nyíregyházi Napló főszerkesztője tapasztalatai túlmutatnak a szakmán. Az interjú során szó esik figyelemről, közönségről, kapcsolódásról – és a fiatalok útkereséséről is.
Hogyan fedezted fel, hogy a nyilvános beszéd és a közönséggel való kapcsolódás a legnagyobb erősséged?
A beszéddel való kapcsolatom valamivel korábban alakult ki, mint a közönséggel – bár a kettő mindig is összefüggött. Encsi középiskolásként kezdtem rendszeresen verset mondani, 16 éves koromtól Miskolcon színjátszással is foglalkoztam. Komoly darabokban is játszottam, és mire leérettségiztem, két év színpadi tapasztalat volt mögöttem. A versmondás révén sok fellépésem volt, és a gimnázium végére megszereztem az első Kazinczy-érmemet. A közönséggel való kapcsolattartás természetesen jött, hiszen mindig volt visszajelzés – akár verset mondtam, akár darabban játszottam.
Ezek az élmények határozták meg az irányt: örömet adott, amit csináltam. És talán ez a legfontosabb.
Volt bármilyen kétség benned az út irányát illetően?
Sosem volt igazi kétségem, de több út is nyitva állt. Színművészetire is jelentkeztem, ott a második kör nem sikerült, de nem estem kétségbe, közben történelem–művelődésszervező szakra felvételiztem, magyar szakra is jártam. A tanulmányaim mellett színházban játszottam, és ekkor jött egy meghatározó fordulat:
behívtak a Miskolci Rádióba.
Ekkor 18 éves voltam, és ez egy komoly regionális adó volt, amit akkoriban mindenki hallgatott. És én reggelente élőben mondtam híreket. Ma is borsózik a hátam, ha visszagondolok rá, mekkora bizalmat kaptam, teljesen zöldfülűként ültem be a stúdióba. Ez volt az első igazi mérföldkő, ami megerősített abban, hogy ez az én utam.
Milyen érzés volt először színpadon állni? Volt benned félelem a kritikák miatt?
Persze, nagyon is. Ez az érzés azóta is megvan bennem. Nevezzük lámpaláznak vagy izgalomnak – minden alkalommal előjön. Kezdőként ez sokkal erősebb, mert még magadról sem tudod, mire vagy képes. Minden közönség más, minden helyzet új. Ha nem vagy ott fejben, nincs benned egy kis drukk, akkor az már nem ugyanaz. Az izgalom számomra annak a jele, hogy még mindig van bennem elhivatottság. Amíg érzem ezt a belső feszültséget, tudom, hogy a helyemen vagyok.
Hogyan léptél ki a komfortzónádból? Mi adta a bátorságot?
Akkoriban még nem is létezett ez a fogalom, hogy „komfortzóna”, vagy legalábbis nem így beszéltünk róla. Ma már persze visszatekintve látom, hogy ezek mind komoly kilépések voltak belőle. Elmeséltem már a történetemet – bedobtak a mélyvízbe, gondolkodni sem volt idő. A mester szó szerint fellökött a színpadra, a kezembe nyomta a szövegkönyvet, és azt mondta: „csináljuk”. A rádióban is úgy mondták be, hogy „itt van”, mintha minden készen állna, pedig belül még fogalmam sem volt, mire vállalkozom.
Mi a legnagyobb kihívás főszerkesztőként, helyi médiumként a mai médiavilágban?
Hitelesnek maradni a rengeteg információ és félrevezető tartalom között. Ma, amikor az interneten minden elérhető, különösen fontos, hogy legyenek olyan felületek, amelyek objektívek, mértéktartók és közösségformáló erejűek. Az egyik legfontosabb feladat, hogy friss és teljes képet adjunk arról, mi történik-eseményekről, rendezvényekről, személyiségekről, közösségi sikerekről, életutakról. Hiszen az óriási hírtengerben az emberek újra keresik a saját közegükhöz való kötődést. A helyi hírnek identitásformáló szerepe van.
Milyen tulajdonságok elengedhetetlenek újságíróként?
Egyetlen egy fontos dolog mindenképpen kell hozzá, ez pedig a természetes és felfokozott kíváncsiság. Ha ez nincs meg valakiben, soha nem lesz újságíró.
Akit nem érdekel mélyebben a világ, a másik ember, a történetek mögötti réteg, az nem fog tudni valódi tartalmat létrehozni. De ha valaki kíváncsi, kérdezni akar, érdeklik az emberek, az már működni fog. Még akkor is, ha esetleg nincs teljesen felkészülve a témából, vagy még keresi a saját útját. Ami a készségeket illeti: kell egyfajta egészséges nyitottság. Az, hogy valaki merje megmutatni magát-akár az írásain keresztül, akár képernyőn. Hiszen ma már az újságírás nemcsak írást jelent, hanem megjelenést is.
Mi a legjobb a munkádban?
Az, hogy szinte minden szerepemben-legyen az műsorvezetés, moderálás, főszerkesztőként tevékenykedés-ugyanazzal foglalkozom: a nyilvános beszéddel. A legfontosabb számomra a közönséggel való kapcsolódás. Tudnod kell, kik ülnek előtted, miért jöttek, mit várnak.
A közönség nem statiszta, hanem partner.
Ha nem készülsz rájuk, ha rutinból dolgozol, az nemcsak önbecsapás, hanem tiszteletlenség is. A jó előadó mindig jelen van -fejben és lélekben is. Ennek a fontosságát, a “Ha mikrofon kerül a kezedbe…” című könyvemben is kiemelem. Mert végső soron mi-akik a nyilvánosságban dolgozunk-a közönségért vagyunk és a közönség által. Nélkülük nincs tartalom, nincs értelme a munkánknak. Akár online, akár offline térben történik mindez, ők a lényeg.
Milyen tanácsot adnál a 18 éves, pályakezdő önmagadnak?
Ne légy maximalista. Amit akkor tudsz, az pont elég-csak csináld, és fejlődj közben. Ne becsüld alá magad, ne hagyd, hogy a kételyek visszatartsanak. Én is küszködtem önértékeléssel. De az a fontos, hogy ne várj tökéletességet -csak indulj el. Azt már persze nem tudom, hogy a régi énem hallgatott volna-e erre a tanácsra. Talán nem. Őszintén szólva, még most is dolgozom rajta.
Kaptál már olyan visszajelzést fiataloktól, ami igazán megmaradt benned?
Nemrég, amikor az “Üzenet az égbe, magyar versből szívbe” verses előadóestemen adtam elő középiskolásoknak. Több mint háromszáz diák ült a teremben, telefonnal a zsebükben, és mégis végig figyeltek, együtt lélegeztek az előadással. Ez megerősített abban, hogy a fiatalokat igenis meg lehet szólítani, csak őszinte, tartalmas módon kell tenni. Sokan azt gondolják, hogy a fiatalokat nem érdeklik a hírek-pedig dehogynem, csak más formában fogyasztják őket.
Mi az, amit a fiatalabb generációk jobban csinálnak, mint az előzőek?
Lazábbak, könnyedebbek, sokkal gyorsabban átsiklanak problémákon, nem gondolnak túl dolgokat. Nyilván ez az életkorukból is fakad, fiatal dinamizmus. Gyorsabban kezelnek információkat, értékelnek, hihetetlen impulzívak, ebben nekünk, idősebb generációknak is zárkózni kell, mert ugyanebben a világban élünk. Nemcsak azért, hogy őket értsük, hanem hogy magunkat is, meg a világot.
Van olyan idézet, ami mindig elkísér, és ami a munkádban vagy az életed más területein is kapaszkodót ad?
Ezek a gondolatok az idővel változnak-élethelyzettől, hangulattól, akár napszaktól is függ, mi az, ami épp megszólít. Ha egy forrást kellene kiemelnem, az a Biblia. Számomra ez az a könyv, ahová újra meg újra visszatalálok, ha iránymutatásra van szükségem. Az egyik legfontosabb mondata így szól: „Legyen hited szerint.” Ez számomra azt jelenti: amiben hiszel, az formálja az utadat is. Emellett mostanában különösen közel érzem magamhoz Krúdy Gyula gondolatát: „Amit elszalaszt a pillanat, az öröklét sem hozza vissza.” Ez összefoglalja mindazt, amiről az interjú során is beszéltünk:
Legyünk bátrak, merjünk kilépni a maximalizmus árnyékából, és cselekedjünk akkor, amikor ott van az idő.
Mert az a pillanat nem jön vissza. Újságíróként is megtanultam, hogy a jelenlét a legfontosabb, hogy fizikailag is ott vagyunk, de legfőképpen lélekben. Csak így születhet valódi kapcsolódás, tartalom, hatás.
Szerző: Oszlár Boglárka
