Gyarmati Dominik zenész és irodalmár – az idei KULTer stART díj nyertese – több zenekar tagja, szólóprojektjében verseket zenésít meg. Az irodalom és zene nála nem két külön világ, hanem egymást formáló és erősítő nyelvek. Dalszerzésről, metálzenéről és a versmegzenésítés kihívásairól beszélgettünk.
Hogyan látod a vers és a dalszöveg közötti határvonalat? Egy metáldalszöveg lehet ugyanúgy költészet, mint egy verseskötetben megjelent szöveg?
Ez egy sokat vitatott téma. Bölcsészként ennek árnyaltabb körüljárására kapunk lehetőséget, ezért nyitottan állok ahhoz, hogy mi lehet irodalom és művészet, nem szabad merevnek lenni. Egy dalszöveg tehát olvasható irodalomként, számtalan zeneszerzőnek jelent meg például dalszöveggyűjteménye könyvformátumban. Éles határvonal nincs közöttük, inkább karakterológiai vagy tipológiai szempontból lehet őket elkülöníteni egymástól.
A dalaidat átnézve feltűnt, hogy némelyik olyan, mint egy vers – például a Pale Redeemer vagy a Roses. Mennyire tartod fontosnak, hogy egy dalszöveg önmagában is megállja a helyét irodalmi alkotásként?
Ez egy spektrum: az emberek vagy a zenét hallják ki jobban, vagy a szöveget egy dalban. Én főként a zenét hallom. A kedvenc daloknál nagyban közrejátszik, hogy a szövegek minősége ne legyen rossz, de élvezői szinten nem helyezek erre akkora hangsúlyt. Teljesen más azonban, amikor saját szerzeményekről van szó.
Az alkotói habitusomban egyáltalán nem tükröződik, hogy mi érvényesül a befogadói preferenciáimban.
Ehhez kellett egy esztétikai-műveltségi pallérozódás, egy felnövés, viszont most már a legtöbb saját dalszövegemnél fontos, hogy önmagában is megállja a helyét.
Hogyan választasz ki egy verset megzenésítésre? A szöveg zeneisége vagy inkább a tartalma a döntő szempont?
Teljesen impulzív alapon, ennek nincs leírható keretrendszere. Előfordul, hogy már akkor hallom a zenét, amikor olvasom a szöveget, és ez nincs összefüggésben azzal, hogy a vers esetleg ütemhangsúlyos. Ha a hangulata vagy világa fellobbant bennem egy zenei szikrát, akkor abból később kibontakozik a dallam. Évfordulóra is zenésítettem már meg verset, például Szabó Magda, Petőfi Sándor vagy Csokonai Vitéz Mihály egy-egy alkotását. Nem építettem arra, hogy ezzel tudatosan vagy többet szeretnék foglalkozni, viszont most már van annyi anyag, hogy komolyabban vegyem, készüljön lemez és session-zenészeket hívjak. A projekt neve Állástalan táncos, és remélem, év végéig debütál.
Mely műfaji sajátosságok nehezítik vagy épp segítik a versek megzenésítését?
Nem érdekelnek a műfaji korlátok vagy behatárolások. Sőt, kifejezetten élvezem, amikor felforgatok vagy kifordítok valamit. Csokonainak a Reményhez című versét posztmetál-diszkó stílusban zenésítettem meg. A Reményhez egy kettős élű szöveg, én pedig ezt a disszonanciát használtam fel.
Milyen kihívásokkal szembesülsz egy kész vers megzenésítése során, szemben egy saját dalszöveg írásával?
Egy versnél számít az értelmezés, ráadásul tisztelettel kell nyúlni hozzá. Ez egy játék, attól függően, hogy a vers milyen zeneként áll majd elő. Ha úgy alakul, előfordul, hogy meg kell találni a refrént, de ez sem mindig olyan nehéz, mint amilyennek tűnik. Metálzenészként, a Gate69 és a Selfless Abuse zenekarokkal vagyok legaktívabb, a versmegzenésítés eleinte csak szórakozás volt, nem volt rajtam nyomás, sem felelősség. Mivel a megérzéseimre hallgatva döntök arról, hogy mit zenésítek meg, nem nagyon találkozom nehézségekkel. Elvisz magával a szöveg, ezért gyorsan megszületik belőle a dal. Előfordult, hogy délután megzenésítettem a verset, este a stúdióban feljátszottam minden hangszert, felénekeltem, reggelre pedig már le is kevertük.
Hogyan hatott az irodalmi érdeklődésed a dalszerzésedre? Mely zene- vagy irodalmi szerzők inspiráltak a legjobban?
Hamarabb kezdtem el zenét szerezni, mint aktívan olvasni és írni, ezért az irodalom jó darabig egyáltalán nem hatott a dalszövegírásomra. Később elérkezett egy fordulópont, amikor valamilyen szinten megismertem az irodalom világának a fogalmi, tudományos hátországát, onnantól kezdve pedig óhatatlanul beszivárgott, és már komolyabban figyeltem a dalszövegek minőségére. A zenélés elkezdését és vélhetően a zeneszerzést illetően is nagy hatással volt rám a Nightwish, a System of a Down, Nick Cave és Marilyn Manson.
Hogyan szoktál nekiállni a dalszerzésnek: a zene vagy a szöveg születik meg előbb?
Általában a zene, ami sokszor hozza magával a szöveget. Váratlan pillanatokban bevillan egy dallam egy szövegsorral, amit – mielőtt elfelejteném – hangrögzítőre felénekelek, később pedig elkészül belőle az egész dal. Néhány dallam szinte már kísért, ezeket fel sem kell énekelnem, mindig visszatérnek.
Mit gondolsz a rím és a ritmus szerepéről a dalszövegekben? Szabadságot ad, vagy korlátokat jelent?
Mindkettő igaz. Annak a híve vagyok, hogy az általános irodalmi képet le kell bontani atomjaira, majd rakjuk össze újra és kezdjünk el játszani a sortörésekkel, belső rímekkel, fedezzük fel, mik szervezik azokat a szövegeket, amelyekben nem az ütemhangsúlyosság számít. A dalszövegek súlya máshogy esik a zenei kontextus miatt, megengedőbb műfaj, jobban elférnek rímkényszerek, klisék stb.
Milyen irodalmi témák vagy motívumok jelennek meg a metál műfajában a leggyakrabban?
A metálzenészek általában depressziós alkatok, önmarcangolók.
A műfaj atmoszférája legtöbbször sötét, ám ez sokszor talán csak hagyománykövetésből fakad – a képzettartományok, érzelmi kifejeződések és motívumrendszer ilyen rezonanciák oszcillációjában ezt hozza elő.
Persze általában is sokan vallják azt, hogy az igazán mély alkotások fájdalomból születnek, de nem vagyok annak a híve, hogy csak traumából lehet dolgozni. Befogadói szinten is vallom: nem kell ahhoz rosszul lenni, hogy black metált hallgass.
Mi a kedvenc példád arra, amikor egy zenész egy irodalmi művet dolgozott fel vagy abból merített inspirációt?
Egyik nagy kedvencem a csíkszeredai Role együttes, Szabó Balázs Pilinszkytől az Anyámat szépen megzenésítette. Siklósi Örs a Karóval jöttélt keverte izgalmasan David Guetta Dangerous-ével. Dani Filth, a Cradle of Filth énekese pedig rengeteg mitológiát, szakrális, gótikus és horror irodalmat emel be a szövegeibe. Elég hosszan lehetne sorolni.
A Roses videóklipjét nézve olyan érzés fogott el, mintha egy művészfilmet látnék.
Nem egy könnyed, narratív klip, nehezen szétszálazható. Volt mögötte egy koncepció, amit a rendezőtársammal kitaláltunk, absztraktabb, kevésbé direkt történetmeséléssel. Nyilván benne van a művészfilmek iránti vonzalmam is.
Hogyan reagálnak a diákok, hallgatók a megzenésített versekre? Más a fogadtatásuk, mint a saját dalszövegeknek?
Teljesen más, alig lehet párhuzamba állítani a kettőt. Eleve eltérő a közönség, a zenei körítés. Versmegzenésítéseknél megvan az az előny, hogy felismerik a költő művét, a visszatérő részeket pedig már dúdolják. Ez abból is fakad, hogy a saját dalaimat angolul éneklem, míg a verseket magyarul. Odafigyelek arra, hogy mindkettő esetében színes legyen a paletta; feldolgozok kevésbé ismert alkotásokat, illetve írok konkrét és elvontabb szövegeket is, így mindenki talál olyat, ami jobban tetszik neki.
Mit gondolsz az AI által generált dalszövegekről és versekről? Lehet egy gépi szöveg valódi költészet?
Igen. Miért ne lehetne költészet egy generált szöveg, amely megérint, üzenete van vagy tetszik valakinek? Ugyanakkor az AI önmagában nem lesz költő, sem zenész.
Ez egy szoftver, ami azért alkot, mert ezt a feladatot adod neki. Nem születik meg benne az igény arra, hogy önterápiás jelleggel vagy önkifejezés céljából alkosson, továbbá maga is egy emberi „alkotás”.
A művészet, ami az AI-nak alapul szolgál, szintén az. Lehet tehát értékük, habár engem egyelőre egyik se különösen mozgatott meg.
Szerinted van olyan aspektusa a dalszövegírásnak vagy a versmegzenésítésnek, amelyet az AI soha nem tud majd igazán elsajátítani?
Világrengető alkotásokat még nem csinált, oda nem fog elérni, hogy akkora hatása legyen, mint egy előadónak. Az AI binárisan működik egy logikus szisztéma, egy cél- és feladatorientált rendszer alapján. Nincs fogalma, nem kérdez rá a világra, nincs öntudata. Információi, adatai, előképei vannak, de az nem áll össze narratív történetté számára, nem absztrahál és nem érez.
Az igazán mély alkotásokhoz szükség van az emberek – sokszor teljesen irracionális – lelki, pszichés világára.
Egy művésznek továbbá van jelenléte és ideje – múlékony, egyszeri, kiszámíthatatlan.
Szerző: Fazekas Lili
