Idegen arcok és elkapott tekintetek. Egy odamotyogott “jó estét”, néhanapján egy bátortalan félmosoly. Az egymáshoz való kapcsolódás, a közvetlen lakókörnyezetünkkel való érintkezés szándéka tényleg annyira elsüllyedt volna az ember önközpontúságában, hogy csupán a radiátoron való felkopogásra telik? Arra, hogy miképpen alakultak át a húsz-harminc évvel ezelőtti panelközösségek és hogy vissza lehet-e építeni valamit abból az összetartó erőből, riportomban keresem a választ.
Az 1960-as évektől kezdve Debrecenben – csak úgy, mint Magyarország számos kisebb-nagyobb településén – sorra követték egymást a panelházak felhúzása, amelyek a ma napig több ezer lakást foglalnak magukba. Pár évtizedes periódus alatt a néhány száz lakásos területek olyan nagy lakótelepekké nőttek, hogy önmagukban kisebb városrészként működnek. Tekintve, hogy ezekre a területekre koncentrálódott már megépülésüktől fogva a lakosság jelentős hányada, a város társadalmi szerkezetének és életszervezési kultúrájának meghatározó elemeivé váltak. Sajátos közösségi viszonyok alalkultak, melynek esszenciáját maguk a lakók nyújtották.
Ha ma megkérnének minket, hogy idézzük fel a legutolsó olyan beszélgetésünket közvetlen szomszédainkkal, melyben hosszabban érdeklődtünk hogylétük felől és közben egyéb más témákat is érintettünk, valószínűleg sokáig elidőznénk, netán bele is törne a bicskánk.
Manapság a kertvárosi környezetben talán még beszélhetünk szorosabb kötődésekről, a több emeletes betonfalak között aligha.
Bár az emberek személyes kapcsolatainak elidegenedése korántsem újdonság a digitalizáció uralta világban, elgondolkodtató egy olyan környezetben, ahol azelőtt a közösségi kultúra meghatározó volt egy generáció számára.
„Régen pontosan tudtuk, hogy kik laknak a házban és ismertük őket, míg ma szinte egyáltalán nem. A szomszédolás ebből adódóan abszolút megszűnt – talán a 60 év feletti korosztálynál él még. Néha előfordul, ha ismerek valakit, hogy megállítjuk egymást a folyosón, de megmondom őszintén, nem szeretek megállni cseverészni. – mesélt el Takaró Tibor Csaba, aki nemcsak gyermekkorát töltötte debrecen paneltömbjeiben, de jelenleg is ott él. Azt is bevallotta, hogy érzékeli saját magán az elhidegülést, de úgy véli valójában nincs is oka sokszor az embernek leállítani a szomszédokat, és legtöbb esetben a köszönésig sem jutnak el.
Szilágyi Judit szintén hasonló tapasztalatokat osztott meg. Judit Mátészalka egy négyemeletesében nőtt fel, idősebb korában költöztek Debrecenbe, ahol a mai napig panelkörnyezetben lakik családjával. Szavaiból kiderült, hogy jelentős különbségek lehetnek kisvárosi és nagyvárosi lakótelepek között. Már a költözés utáni időkben hidegebbnek tapasztalta a cívis embereket, a teljes közvetlenség, amit gyerekkorában megszokott, itt aligha volt jellemző. Nem kizárt, hogy urbanizációs tényezők is szerepet játszanak ebben a kérdésben, és lényegesen más képet fest le egy vidéki környezet. Ettől függetlenül az akkori tapasztalatok meg sem közelítik a maiakat, amelyekről beszámolt:
Köszönőviszonyban vagyunk, de körülbelül ennyiben kimerül a kapcsolat.
„Valakiről azt sem tudom, hogy ebben a lépcsőházban lakik. Maximum akkor csengetnek le egymáshoz az emberek, ha történik valami technikai malőr, például eláztatja egyik szomszéd a másikat.”
Egyesek a változást a 2000-es évek második felétől figyelték meg. Egy interjúalanyom, akire a kérésére a következőkben Márti néven hivatkozom, a Tócóskert egyik tömbjében nevelkedett, szüleivel 1984-ben az első beköltözők között voltak, akiknek a mai napig ez a tömb ad otthont. A hely
Márti szerint azonban teljesen átalakult a 2010-es évekre. „Az első beköltöző családokból talán még maradtak ott, de sok az albérlő, sok az új lakó. Rendszerint már nem köszönnek egymásnak az emberek, pontosabban vissza sem köszönnek.” Több fronton érzékeli a jelenkori viszonyok széthúzását, ugyanis férjével a Sinay Miklós utcán élnek, ahol egy pár családon kívül zömmel albérlők vannak. „Itt soha nem szerettem a játszóteret, a parkokat. Borzalmas a ház, itt aztán pláne nem számíthatsz senkire, csak magadra!” Őszintén megosztotta, hogy végtelenül hiányolja a jó szomszédi viszonyokat és igazán feldühíti az egymás felé mutatott érdektelenség főleg azért mert, nem ehhez szokott, nem ebben nőtt fel. Kiemelte, hogy erősen eltérnek a szociális normák attól, amit ők kaptak szüleiktől: „A szülők nem szólnak rá a gyerekekre, hogy köszönj. De arra is megtanítottak minket anno, hogy az idős embereknek segíteni kell, nem kinevetni, mert bottal járnak” – számolt be egy megtörtént esetről.
Az elmúlt évtizedekben társadalmunkban a kapcsolati hálók és a mindennapi együttélés formái gyökeresen átalakultak. Az emberek nagy része idomult ezekhez a változásokhoz, megtanulták használni az internetet, az okostelefonokat és természetessé vált, hogy az életük nagy része virtuális terekben zajlik. Hiába tette könyedebbé több szempontból az életüket, mégis ott bujkál bennük egyfajta csendes hiányérzet. Főleg abban a korosztályban, aki a folyamatos, közvetlen emberi kapcsolatok világában szocializálódott, aki tudja mit nyújtott mindez. Úgy tűnik, hogy ők – a negyven év körüliek és a szüleik – nem felejtettek, s próbálkoznak összetartani.
Tibor egy valamikor vele egy tömbben élő házaspárról mesélt, akikkel jóban lett és már-már szomszédolásig alakult a kapcsolatuk. Hozzátette, hogy ebből a szempontból meghatározó lehet a korosztály.„Ők is az úgynevezett mikrogenerációba tartoztak – tehát az 1978-84-es születésűek. A nosztalgia jöhetett elő belőlük, a késztetés, hogy azért legyen egy olyasmi kapcsolódás, mint az ő gyerekkorukban.”
A mai tizen- és huszonévesek már nem tudják milyen volt az valójában, de mégis vágynak annak a megtapasztalására, arra a fizikai nexusra.
Ezenkívül Judit a 70-80 éves korosztállyal osztotta meg pozitív tapasztalatát: “Még amikor a kislányom született és másik lakótelepen laktunk a belvárosban, élt melettünk egy aranyos idős asszony. Bármikor a lifttel mentünk és találkoztunk vele, mindig akadt pár kedves szava hozzánk, vagy néhány apróság miatt, amiért a szüleimet nem ugrasztottam, hanem átkopogtam.”
Nem zárhatjuk le azonban annyival, hogy kizárólag a személyes kapcsolatok vesztek el. A kialakult közösségeket a „közös sors” tartotta fenn. Összetartó erőt jelentett például, hogy sokan falvakból költöztek be a panellakásokba, vagy még gyakrabban az édesapák munkahelyük miatt települtek az egész családdal egy helyre. A panelház nem csupán lakóépületet, hanem magát a közeget jelentette az ott élők számára. A szülők állandóan átjártak a szomszédaikhoz – akár egy-két órára –, segítették a másikat és sokszor megosztották egymással azt, amijük volt.
A gyerekek abban nőttek fel, hogy természetes volt számukra iskola után lemenni az udvarra – a grundra –, focizni, játszani, csatangolni a többi gyerekkel.
“Ismeretlen fogalom volt akkor a „kerti party”, a hétvégi medencézés vagy a McDonalds” – fogalmazta meg Kovács András Attila. Helyette volt a ház előtti pad, a közös fagyizás, a társasjátékok és a szomszédoknál tett esti látogatások. András a bizonyos nyírbátori „72 lakásos panel” egyik három emeletes társasházában nevelkedett öccsével, és arra az időszakra kissé vegyes érzelmekkel, de alapvetően kellemesen tekint vissza: „A mellettünk lévő szomszéddal kifejezetten jó kapcsolatot ápoltunk. Ő is gyereket nevelt, a szüleim is, így sokszor történt eszmecsere, de volt, hogy társasjátékozni is átjöttek. Mikor 6-8 éves voltam a hasonló korú gyerekekkel bandáztunk, akik kicsit arrébb, vagy alattunk laktak. Legtöbbször matchboxokkal játszottunk, vagy építőkockákkal a másiknál. Idősebb létünkre – a felsőben és középiskolában – az udvaron fociztunk vagy elmentünk közösen ping-pongozni”
Judit nosztalgikus félmosollyal és csillogással a tekintetében idézte fel gyermekkorát, s látszódott, szívéhez igazán közel állnak az emlékek. Szintén nagyon jó kapcsolatot ápoltak a szomszédokkal, ráadásul többnyire vele egykorúak vették körbe, akikkel felnőtt. „Mindig bandáztunk, főleg alsó osztályos korunkban. Suli után kitettek minket az udvarra, s majd csak sötétedéskor kellett hazamenni. Nyáron pedig szinte reggeltől estig kint játszottunk.” Elárulta, hogy néhány szülővel ünnepelték közösen a Szilvesztereket vagy például 7-8 éves korában sokat vigyázott két kisebb srácra, akik később kerültek a háztömbbe. Szuper időszakként jellemezte, akkor mindig összejártak – szülők, gyerekek – , s meglátása szerint bár sok panel helyezkedett el egymás között, mégis összetartóbbak voltak. Ehhez pedig hozzájárult egy velük egy tömbben lakó bácsi jelenléte: „A legjobban Laci bácsi maradt meg, aki először nyaranta vattacukrot kezdett árulni a panel előtt, majd jégpályával is próbálkozott, vagy az apukákat hozta össze közös focira.”
Lehetőség hiányában a gyerekek ugyan megteremtették maguknak a saját tereiket (másképpen nem tudtak kapcsolódni a másikhoz, mint személyesen), mégis elmondható, hogy a közös terek lehetősége nagymértékben megkönnyítette a folyamatot és erősítette a közösségformáló erőt. Úgy építették fel a lakótelepeket, hogy egy kupacban megtalálta az ember az óvodát, iskolát és orvosi rendelőt, így önálló komplex térként funkcionált. A 90-es években ráadásul még a körzetes iskolák működtek, nem volt kívánságműsor, hogy ki hova járjon, ennek köszönhetően a lakókörnyezeti és óvoda-iskolai szféra sokáig összeért. Idősebb – körülbelül középiskolás – korban érkezett el a váltás, egyrészt a családok elköltözésével, másrészt a baráti viszonyok tudatos alakításával.
A lokalitás, a lakótelep mint teljes körű élettér jelentősége inkább gyermekkorban volt fokozott.
A korai kapcsolatok idővel teljesen lemorzsolódtak, a gyermekkori lakótelepi közösségek erős, mindennapi jelenléte hosszú távon ritkán eredményezett tartós barátságokat. Az interjúkból kiderült, hogy azért találhatunk rá példát: „[…]abból az időből csak egy sráccal maradt meg a kapcsolat, ő viszont a legjobb barátom a mai napig”– idézte fel András. Ám többnyire a tartós barátságok középiskolás korban alakulnak ki. Mindezek ellenére a lakótelepi közösségi formák meghatározó tényezői voltak a beszélgetőpartnereim gyermekkorának.
„Az ember valahol itt kapcsol ki, itt vezeti le azokat azokat az impulzusokat, melyek őt az iskolában érték, és szerintem ez nagyon fontos. Ebből fogja megtanulni a gyerkőc a szükséges értékeket – Tibor hangsúlyozta, hogy hozzátartozik a szocializációhoz, a kapcsolatok kialakításához, hiszen ebből tanulják meg mi az, hogy barátság”. A közeg különleges húzóerejét említette András, mert nemcsak együtt éltek, együtt játszottak, hanem akár más lakóközösségekkel szemben is összefogtak.
Közös focicsapattal rendelkeztünk, sokszor mértük össze az erőnket a szomszéd lakóteleppel. Ez mind növelte az összetartozás élményét és ha valamelyikünket atrocitás érte, többször is kiálltunk egymásért, megvédtük egymást.
Mindannyian egyetértenek abban, hogy a szociális fejlődés érdekében elengedhetetlen az a fajta közeg, melyben felnőttek, és olyan többletet nyújtott, mely látatlanul a mai napig összeköti őket.„Még ha nem is tudunk egymás mindennapjairól, csak néha évente egyszer-kétszer szülinapra vagy névnapra írunk egymásnak,
de maga az a szeretet, meg az a közeg, ahonnan jöttünk, nem merül feledésbe.” – avatott be Judit.
A panelközösségek átalakulását számos társadalmi, technikai és kulturális változás együttese idézhette elő. Egyfelől beleszólt a városiasodás, a fogyasztói társadalom térnyerése, melyek hatására az eddig összetartó rétegek elkezdtek széthúzni. A vidékhez képest eddig is diverzebb városi környezetben a harácsolás, a lopások végett folyamatosan nőtt a bizalmatlanság, az emberek elkezdtek bezárkózni. Másfelől, a nagyvárosi panellét mai formája nagy mértékben korlátozza a tartós kapcsolatok kialakulását. Új lakók jönnek-mennek, főleg az albérlők cserélődnek folyamatosan egy háztömbben, s ehhez még hozzájárulnak a külföldiek, akikkel még nehezebb kapcsolódni, ha egyáltalán megfogalmazódik az igény erre. A sorban nem maradhat ki a mindent átható digitalizáció. Régen a technológia hiányában az emberek rákényszerültek a személyes interakciókra, jobban egymásra voltak utalva, míg ma kapcsolataikat az online térben szeretnék megélni. A Covid-időszak tovább erősítette ezt a folyamatot, még inkább a technika mögé húzódtak és szó szerint bezárkóztak a lakásokba.
A társasházi kapcsolatok tehát a kimerülés felé hajlanak. Az emberek hajlandóságát a közösségi létre alig találni, inkább elfogadni látszanak elhidegült viszonyaikat lakókörnyezetükben – annak ellenére, hogy máshol meg pont azokat keresik.
Az egyetlen esemény ma, amely a ház lakóit fizikailag egy helyre készteti, az a lakógyűlés.
Túlságosan idealizált és naiv elképzelés lenne azonban, hogy ezen törvényileg szabályozott alkalmak valódi közösségi jelleget hordoznak, vagy olyan összekovácsoló erővel bírnak, amely a feltétel nélküli nyitottságot idézi fel. Egy abszolút formalizált, kötelességszerű eseményről van szó, ahol az együttműködés is csupán anyagi és materiális értékekben nyilvánul meg. Az interaktív kommunikáció, a tényleges tájékoztatás és a lakók véleményének kikérdezése elmarad a közös képviselő által meghatározott napirendi pontok mögött. A legtöbben értelmetlennek és felesleges energiabefektetésnek tartják az évente megrendezett lakógyűléseket, ahol Judit szerint csupán “szájkarate megy”. Nem szokott járni, mert érdemleges dolgok sosem kerülnek terítékre, egyetlen konstans pontot tudott megjelölni; a közös költség emelését. Úgy fogalmazott, hogy nincs szüksége, energiája meg végképp nincs rá. Márti semmilyen pozitív élményt nem tudott hozzákötni. Egyetlen egyszer voltak jelen, és azt mondta, az volt egyben az utolsó. „Minden egyes ilyen gyűlés vitával zárul, volt, hogy verekedés lett a vége, szóval extra feszültségek dominálnak.”
Hogyan lehet elérni – vagy egyáltalán el lehet-e –, hogy újra nyissunk egymás felé? Rendkívül nehéz kérdés, de akadnak rá megoldási javaslatok és a válaszok nem feltétlen olyan negatív jövőképet festenek le. Mindehhez elsősorban „óriási változáson kéne emberileg átmenni” – fogalmazta meg Judit. Hozzátette, hogy nem kizárólag a negatívumokra kéne koncentrálnia az embereknek, leszólni a másikat és méricskélni mije van a szomszédnak és mije nincs. „Hatalmas önismeretre lenne szükség. Hiszek benne, hogy nem reménytelen a változás, csak magunkba kell nézni.
Mosolyra mosoly a válasz.
Tibor úgyszintén hangsúlyozta, hogy főként magunkban kell elindítani a folyamatokat, s valójában csak rajtunk múlik, törekszünk rá vagy sem. „Tőlünk függ, hogy tudatosabban élünk vagy mondjuk érdektelenek vagyunk, mint ahogyan az is, hogy kicsivel toleránsabban állunk a másik embertársunkhoz, akármilyen legyen is ő. A titok nyitja csak és kizárólag a személyes emberi kommunikáció.” Ezenkívül az edukáció hiányát is meghatározónak tartja Magyarországon, mert úgy véli ezeket a készségek, ha nem ebben nő fel valaki, maguktól nem alakulnak ki, és tanítani kell. „Sulykolni kell az emberek fejébe, a szándékot tudatosan felépíteni. Természetesen ez a legnehezebb a mai közgondolkodás mellett”
Márti a fiatalabb generációk igényeire tért rá, amikor a probléma okáról kérdeztem. Hiába lát több lakótelepi kezdeményezést Debrecenben – a Tóci egyre csak szépül, s a kisgyermekes szülők ki is használják a lehetőséget –, ám pléden babázni például már nem lát kislányokat. „A mai gyerekeknek már más az igényük. Amikor iskolában mesélek, hogy nekem milyen volt a gyerekkorom, van, hogy nevetnek. Az utánunk lévő generációnak pedig fogalma sincs arról, hogy milyen volt régen és nincs is rá igény” Azt tapasztalja, hogy míg a gyerekek bent videójátékokon keresztül beszélgetnek egymással, vagy a telefont nyomkodják, addig az idősebb korosztályt vagy az apukákat látja lent a parkban focizni és kosarazni.
A saját környezetéből adódóan egyáltalán nem lát reményt a régi gyakorlat visszaépítésére, mégis hisz és bízik benne, hogy van, ahol visszatérhetnek ezek a trendek. András kizárja ennek a lehetőségét ebben a felgyorsult világban, a nagyvárosban ott, ahol a szomszédok folyamatosan cserélődnek, egyedül a kisvárosokban lát még rá némi esélyt.
Nem eltűntek tehát a magunkhoz közel tartott közösségek, csupán átalakultak – az már egy másik kérdés hogy pozitívan vagy negatívan értékeljük őket. Az is körvonalazódni látszik, hogy hiába a külföldiek jelenléte a paneltömbökben, s hiába a tény, hogy az eddiginél is eltérőbb eltérő szocializációs háttérrel rendelkező generációk tömörülnek egy helyre, ez csupán hajlandóság kérdése és az előbbi inkább olcsó kifogás lehet emberi kapcsolatainkba, melyekbe belekényelmesedni látszunk.
Két lábbal érdemes a földön állni, mert bár édes képet fest le az a közvetlen, nyitott és befogadó szellem gondolata a mai világban, ahol beszélgetésbe elegyedsz a melletted szintén buszra váró idős úrral, vagy a veled egykorúval a sorban várva,
a folyamatosan változó, agyondigitalizált környezet azonban nem tudja létrehozni azokat a társadalmi gyakorlatokat, mint húsz-harminc évvel ezelőtt.
Elengedni azonban nem feltétlen kell őket, mint ahogy beléjük sem lehet kapaszkodni görcsösen. Hasznosabb inkább megőrizni ezeket az interakciókat, történetekbe ágyazni, amit a szülők a következő generációnak tovább tudnak adni. Mert valahol mégis ezek a gesztusok vannak hatással a gondolkodásunkra és hozzállásunkra, valamint a múlt-, jelen- és jövőbeli kapcsolataink alakítására.
Fotók: Buka Ildikó
