Füttyögő építőmunkások, autósok szexuális célozgatásai és halálos fenyegetések – hasonlóan kellemetlen szituációkba kerülhetünk nyilvános helyeken, a probléma pedig lokálisabb, mint gondolnánk. Az utcai verbális zaklatással kapcsolatban kérdőívem debreceni eredményeit vizsgálom, valamint Pappné Csór Mónika, pszichológus magyarázatait közlöm.
A gyakran elbagatellizált jelenség, az utcai verbális zaklatás kategóriájába tartozhatnak a kéretlen bókok, a catcalling, a szexuális vagy fenyegető megjegyzések. Személyenként eltérő lehet, hogy ezek közül melyek hatnak ránk erősebben, illetve milyen érzéseket keltenek bennünk, a legtöbben azonban az összes fenti példát a zaklatás különböző formái közé sorolják. Nem marad ki a sorból a catcalling sem, amely magába foglalja a különböző hangjelzéseket is, például cuppogást vagy állathangokat. Talán az utóbbira mondják legtöbbször, hogy hagyjuk figyelmen kívül, ezért különösen örültem annak, hogy a válaszadók máshogy gondolják, ugyanis bármennyire hihetetlen, ezek is kifejezetten megalázóak az elszenvedők számára.
A jelenséget Magyarországon még nem szabályozzák (mivel zaklatásnak általában az ismétlődő esetek minősülnek), több európai országban és amerikai államban viszont már büntethető. A probléma meglétét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kérdőívemet egy napon belül 42-en töltötték ki, ez a szám pedig később 44-re nőtt.
Ennyi válaszadóra a tervezett két hetes kitöltési időszak alatt sem számítottam, úgy tűnik azonban, hogy a kitöltőknek bőven akad mesélnivalójuk.
„Egyszer a Roncsbárban lekurvázott egy idegen srác, mert megkértem, hogy hagyjon engem és a barátnőimet békén. Nem volt hajlandó arrébb menni, aztán a barátomnak is elkezdte magyarázni, hogy én mekkora egy kurva vagyok. Nyilván ez nem aratott osztatlan sikert. Az egyik barátnőm végül sört öntött rá »véletlenül«. Teljesen kikészült. Ez inkább vicces volt már akkor is, mint ijesztő, de azért tanulságos, hogy mennyire nem viselik jól az emberek, ha nemet mondanak nekik.”
„Mindenképpen leszögezném, hogy az agresszió, a határok átlépése teljes mértékben elfogadhatatlan, akármilyen helyzetben is vagyunk.”
– kezdi Pappné Csór Mónika. A pszichológus a témával kapcsolatos nemtörődömséget többek között kulturális okokra vezeti vissza. Csecsemőkorban teljes körű gondoskodásra szorulunk, a szülők döntenek helyettünk. Ennek következményeként nem ritka, hogy a későbbiekben sem veszik figyelembe, hogy a gyereknek önálló akarata van, tárgyként kezelik és nem gondolnak bele abba, hogy ez milyen hatással lehet rá. Szerinte ha nem ismerjük és húzzuk meg a határainkat, akkor nem feltétlenül vesszük észre azt sem, ha ezeket megsértik vagy zaklatnak bennünket.
A kérdőív terjesztésének kezdetekor azonnal felfüggesztették a Facebook-fiókomat – ez végül néhány órán belül megoldódott, mégis megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az algoritmus mennyire szigorúan kezeli a kényes tartalmakat, miközben az utcai „megbasználak” és társaik sokszor csak egy legyintést kapnak olyan megjegyzésekkel kiegészülve, hogy „hagyjuk már, ez semmi” vagy éppen „ez azért nem olyan általános jelenség”.
A közel ötven válaszadómból mindössze öt olyan volt, aki korábban még sehol, semmilyen formában nem tapasztalt utcai zaklatást; többen azonban közülük is beszámoltak ismerőseik történetéről.
A jelenség tehát létezik, nem is ritka, mégsem beszélünk róla eleget. A kérdéssort nők és férfiak egyaránt kitöltötték; utóbbiból is sokkal több válasz érkezett, mint amennyire eredetileg számítottam: összesen 27 nő és 17 férfi osztotta meg a tapasztalatait.
„Éjszakai műszak alatt/után rendszeresen találkoztam számtalan részeges emberrel, akik interakcióba kerültek velem. Ebből az egyik legnevetségesebb, amikor hajnali fél 2-kor gyalog hazafelé tartok 12 órás műszakból és a Hatvan utca-Főtér környékén ugyanazon az estén háromszor is megszólítanak különféle nők, férfiak, hogy »egy jó szex nem érdekel?« Erre azt válaszoltam harmadjára, amikor már én sem hittem el, hogy nem hagynak békén, hogy »még rossz sem«. Ezt követően egy banda előmászott a susnyásból, a bokrok közül fenyegető hangnemmel, hangoskodással kísérve, majd a Hatvan utcán megvártam a rendőröket. (…) Hozzátenném, hogy ez 23-25 éves korom körül történt és egy jó fizikumú férfi vagyok. Sajnálni tudom csak a helyzetet.”
Fontos tisztázni, hogy a férfiak ellen elkövetett zaklatás is zaklatás.
Az adatok alapján valóban a nők az elsődleges elszenvedői a különféle megjegyzéseknek, azonban nem egy férfi számolt be őket érő utcai fenyegetésről vagy akár szexuális kommentekről. Olyan történeteket is kaptam, amelyekben a célozgatások vagy hangjelzések nem feléjük, hanem a társaságukban lévő lány felé irányultak. A férfiak esetében gyakori, hogy visszaszólnak a zaklatónak és megvédik magukat – vagy nem foglalkoznak vele. Többen jelezték viszont azt is, hogy feldühíti őket, megalázónak tartják, esetleg fenyegetést éreznek ilyenkor, ezért az őket érintő eseteket is komolyan kell venni.
„Még fiatalabb koromban, 12-13 évesen két barátnőmmel álltunk a buszmegállóban és pár húszas éveik körül járó férfi lehúzódott kocsival a buszmegállóba és megkérdezték »mennyi egy kör?«. Majd nevetettek és tovább hajtottak.”
Meglepő eredmény, hogy a kéretlen bókokat kevesebben sorolták be a zaklatás kategóriájába, mint a sértő hangjelzéseket (ugatás, füttyögés, dudálás stb.). Az előbbi esetében valóban elég nehéz meghúzni a határt azzal kapcsolatban, hogy mi számít udvarias bókolásnak és mi kelt kellemetlen érzéseket az érintettekben.
Az egész jelenségnek az egyik nagy hátulütője, hogy alapjaiban akadályozza a természetes ismerkedés és beszélgetés kialakulását, mert a legtöbben gyanakvóvá válnak az idegenekkel szemben.
Szerencsére szép számmal jelezték azt, hogy az utcai zaklatás nincs hatással az addig megszokott rutinjukra – voltak akik utólag csak nevettek a kellemetlen szituációkon; azonban nem mindenki reagál ugyanúgy ezekre a helyzetekre. „Ha az elszenvedő nincs rá felkészülve, nincs megfelelő kezelési stratégiája, akkor ez komoly tüneteket okozhat a szorongástól kezdve, a félelemérzet, bizonytalanságérzet kialakulásáig vagy a biztonságérzet elvesztéséig” – magyarázza a pszichológus – „Ha ezt nem tudják kezelni, akkor eljuthat odáig, hogy az elszenvedő nem mer bizonyos helyekre elmenni vagy nehezen mozdul ki és akár a poszttraumás stressz tüneteit is mutathatja.” Többek között ehhez hasonló következmények miatt fontos, hogy ne normalizáljuk a jelenséget.
„Engem és az ismerőseimet is sokszor ért már utcai zaklatás, szóval órákig tudnám sorolni, ezért most a legdurvábbat írom le. Egyszer a Vénkertben sétáltam az egyik barátommal, amikor ordítva »,megdicsért« valaki és azt mondta, hogy »olyan jó nő megy előttem, úgy megdugnám«. Akivel sétáltam, mondta neki, hogy fogja vissza magát. Ezután a férfi, meg aki vele volt (szintén hímnemű egyed) elkezdtek ordibálni, hogy örüljünk, hogy valakinek kellek, meg hasonlók… Végül elkezdett felénk szaladni, és azt mondta, hogy megöl minket. Elszaladtunk, viszont nagyon ijesztő volt. Az egészben az a vicc, hogy semmi olyan dolog nem volt rajtam, amibe bele lehetett volna kötni. Egy sima bőszárú melegítőben és egy pulcsiban voltam.”
Többen is részletesen leírták, hogy milyen ruhát viseltek akkor, amikor megjegyzéseket kaptak az utcán – kvázi igazolva ezzel azt, hogy nem ők tehetnek róla, illetve kifejezve meglepettségüket, amiért még akkor is kaptak szexuális célozgatásokat, amikor egyáltalán nem adtak rá okot.
A zaklatást azonban az sem indokolja, ha az elszenvedők történetesen kihívóbb ruhadarabokat hordanak; a probléma nem az öltözködésükben gyökerezik, éppen ezért nem is ott kellene keresni.
„A zaklatók valószínűleg nem tudják megfelelő módon kifejezni az érzéseiket és kapcsolódni másokhoz” – mondja a pszichológus. Hozzáteszi; amennyiben senki nem hívta fel a figyelmüket korábban arra, hogy a viselkedésük mások számára bántó és sérti a határaikat, akkor soha nem fogják megtanulni, ezért fontosak a visszajelzések.
Debrecenben több lokáció is rossz hírben áll ebből a szempontból, a beérkezett adatok alapján pedig a legtöbb esetben jogosan.
A Nagyállomás és a Petőfi tér környékéről kifejezetten sokan, 26-an jelezték, hogy zaklatták már őket korábban. Ez több mint dupla annyi, mint a második helyezettet, vagyis a Helyközi Autóbusz-állomást jelölők száma. Figyelemre méltó azonban, hogy többen a belváros különböző pontjain is tapasztaltak hasonló eseteket, nemcsak a lepukkant helyeken, ráadásul ezek gyakran fényes nappal történtek. Ezzel szeretném jelezni, hogy az utcai zaklatás nem kizárólag az éjszakai élet veszélyeihez sorolható, ugyanis a napszakra vonatkozó kérdésemnél összességében többen választották a „nappal” opciót.
„Többször is megestek a fent említett példák. Az egyik különösen frusztráló alkalommal egy harmincas férfi több utcán keresztül követett, majd megpróbált berángatni egy közért mögé. Amikor rájött, nem bír velem, jelzett egy társának, aki szintén odaszaladt és megragadta a karom. Szerencsére sikerült megvédenem magam és kiszabadulnom a szorításukból, és utána meg is szidtam a két férfit, akik azt hiszem nagyobb érzelmi sebekkel távoztak, mint én. Végül nem is kellett elmenekülnöm: úgy tűnik a szidás megmentett, mert úgy megszeppentek, hogy bocsánatot kértek és elszaladtak. Azt hiszem, azzal sikerült hatnom rájuk, hogy rájuk parancsoltam, hogy vegyék elő a telefonjukat és hívják fel az anyjukat, mert az egyiknek nyomban könnybe lábadt a szeme.”
A pszichológus szerint sokat jelenthet bizonyos esetekben, ha a zaklatók számára meghökkentő módon reagálunk. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy érzelmileg stabilak maradjunk, a bántalmazó fél pedig ne érezzen rajtunk félelmet. Hozzáteszi, hogy amennyiben az elszenvedő egyedül nem boldogul ezekkel a helyzetekkel és nem tudja önmagában helyretenni a történteket, akkor mindenképp érdemes szakemberhez fordulnia, hogy megtanulja kezelni és feldolgozni az érzéseit. Az áldozatoknak és elkövetőknek egyaránt fontos megérteniük,
hogy bármilyen indíttatásból erednek az utcán odavetett megjegyzések és bármilyen hatást váltanak ki, a zaklatásra semmi nem jogosít fel.
A kérdőívre érkezett válaszok alapján világos, hogy az érintettek egymástól teljesen eltérő módokon alkalmazkodhatnak; az azonban minden kitöltő esetében megegyezett, hogy senki nem kér segítséget ezekben a helyzetekben. Részben számítani lehetett erre, hiszen a jelenséget gyakran, ha nem is elfogadják, de normalizálják, ahogyan az sem ritka, hogy sokan a verbális bántalmazást komolytalannak vélik, súlyosabb esetben pedig az áldozatot kezdik hibáztatni, elhárítva ezzel a felelősséget a probléma tényleges elkövetőjéről. A sok negatív példa ellenére mégis hiba lenne azt hinni, hogy mindenki hasonlóan gondolkodik. Mikor több lányt, köztük engem is ordítva megfenyegettek a buszmegállóban, egy férfi – felismerve a helyzet súlyosságát – kérés nélkül azonnal a segítségünkre sietett, ezzel bizonyítva, hogy nem mindenki közömbös, számíthatunk másokra és nem minden esetben a legyintés az egyetlen lehetséges reakció.
