A lassan két éve készülő Hortus Conculus – A legbelső kert című előadást május 9-én mutatták be a Fiumei úti sírkertben. A bemutató előtt azonban két nyilvános főpróbát is tartottak: a zalaegerszegi zsinagóga mellett a debreceni Verestemplomban. Takács Dorina (Дeva), Balla Gergely (Platon Karataev) és Vecsei H. Miklós (QJÚB)előadásukon keresztül szakrális élményre invitálja a hallgatóságot.
A Hortus Conculus – A legbelső kert egy szakrális koncertszínházi előadás, ami prózai és zenés elemekből áll, egyúttal ötvözi a három előadó zenei világát. A vetített látványt Biljarszki Maxim álmodta meg. A május 9-ei hivatalos budapesti bemutatójuk előtt a társulat szeretett volna két hivatalos főpróbát tartani, május 5-én a debreceni Verestemplom adott teret az eseménynek. Balla Gergely személyes ismeretségének köszönhetően a templom lelkésznője, Tóth-Mihala Veronika egy kulturális programsorozat keretében ajánlotta fel a templomteret a társulatnak.
A helyszínre pontosan 19:00-ra érkeztem, de már kígyózó sor fogadott. A mai templomlátogatási szokások ellenére – még kapunyitás előtt – teljesen elárasztották a bejáratot az érdeklődők. A várakozás ideje alatt egy ott szolgáló hölgy templom látogatói jegyeket osztogatott.
A kapuk negyed nyolckor nyíltak ki ténylegesen, a tömeg pedig szépen komótosan megindult a templomba. A kapuban kedves mosollyal, és „Áldás békesség!” köszöntéssel fogadta a befelé áramló közönséget. A helyfoglalás érkezési sorrend szerint zajlott, nekem hátul sikerült leülnöm, ennek ellenére tökéletes rálátásom volt a történésekre.
A fényjátékkal színezett színpadot az úrasztala mögött alakították ki, annak hátterén elevenedtek meg a képek, melyek fontos részét képezték az előadásnak. Az érzelmeket közvetítő fények azt a funkciót is betöltötték, hogy kiemeljék a megszólalókat. Az előadás nyitányaként a falon a következő idézet jelent meg:
„Ne keress történetet. Csak fogadd be, amit látsz, hallasz, érzel.”
Vecsei H. Miklós is azt hangsúlyozta nyilatkozatában, hogy az előadás befogadásakor az érzékeikre kell hagyatkozniuk: „A szöveg nem egy történetet mesél el. Nem szabad a sorok között narratívát keresni, úgy kell hallgatni, mint egy szöveg nélkül zenét”. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az előadáson ne lehetne merengeni, a dalok sorai – hasonlóan a bibliai igékhez – mindenki számára más jelentést hordoznak.
A templom akusztikája jól rezonált az elektronikus alapra, amit Balla Gergely gitárjátéka és Vecsei H. Miklós kézi dobolása egészített ki dalokká – amiket szinte megszakítás nélkül játszottak végig. A dalok egy átfogó művé simultak össze, csupán a prózai részek szolgáltak egyfajta átvezetésként a következő szakaszba. A három előadó zeneiségét úgy gyúrták össze, hogy valami teljesen új éteri hangzást kaptunk – a zenei szövetben az intenzívebb, zajosabb rétegek és a lágyabb dallamok váltakoztak, az utóbbiak között kiemelkedett Дeva hárfajátéka.
A produkció még a természetes napfényben indult, majd a fokozatos sötétedéssel párhuzamosan a vizuális élmény is elmélyült.
A vetítés teljesen átalakította a templom terét: a nyitóképben hullócsillagokra emlékeztető fénypontok suhantak el a nézők szemei előtt. Rengeteg vizuális anyag jelent meg, főként nonfiguratív formák ölelték körbe a templom falait. A legkönnyebben kivehető szimbólum egy óriási szem volt, ami már-már fenyegetően vizsgálta a közönséget.
A vetítés és a zene együttes játéka transzcendens térbe repítette a jelenlévőket, a koncert pedig a dob lassú szívdobbanásaival ért véget,
hogy aztán a közönség – immár teljes sötétségben – egy csillagos ég alatt találja magát. A látottak hatása alól nehéz volt visszatérni a valóságba, egy darabig csend uralkodott a hallgatóság sorai között, mielőtt a fellépők megkapták a megérdemelt tapsukat. Vecsei H. Miklós köszönetnyilvánítása zárta a produkciót, amiben a színész beszámolt az előadás létrejöttéről és a missziójáról: Közel 300 olyan templom van Magyarországon ahol nincsen liturgikus szertartás.
Az alkotók ezekbe a terekbe szeretnék eljuttatni az előadásukat, mivel hisznek abban, hogy a hit, amivel ezeket a szent tereket építették, párbeszédbe léphet a zenéjükkel. A beszéd végén invitálta az ott lévőket, hogy maradjanak még, ugyanis egy kis kedvességgel készültek: általuk festett képekre lehetett licitálni.
Az előadás után a gyülekezet egyik hölgy tagjával hagytuk el a helyünket, aki így ragadta meg az élményét: „Lélekemelő volt az előadás, mélyenszántó gondolatok voltak benne, a látvány pedig beleégett az ember retinájába, fülébe. Ezt a sok tapasztalást örömmel viszem haza, ez most már az enyém.”
Fotók: Szabó Bence
