Reisz Gáborról már tudhatjuk, hogy ha valamit igazán jól csinál, az a magyar néplélek megjelenítése filmen keresztül. Nincs ez másképp legújabb alkotásában, a „Földszintben” sem.
Már a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan debütálásakor is láthattuk, hogy igazán kedveli a rendező a burleszk elemeket. Ezeket itt is alkalmazza, hiszen sokféle helyzetkomikummal találkozunk, például amikor a főszereplő, Kristóf esetlenül, vagy akár irreálisan viselkedik. Ő egy fiatal férj, nem mellesleg egy festőművészből lett banki alkalmazott, aki feleségével 2 éve költözött be abba a társasházba, ahol jelenleg is élnek. Éppen egy balatoni nyaralásra készülnek, amikor beejti telefonját a szekrény mögé, melynek hátulját egy ponton szétüti, hogy hozzáférjen beejtett készülékéhez.
Ekkor azonban észreveszi, hogy megjelent náluk a feketepenész. Ez adja a történet kiindulópontját.
A feleség megosztja Kristóffal, hogy gyermeket vár, aki viszont semmi másra nem tud koncentrálni, csak arra, hogy megjelent náluk a penész (másrészt jelentheti a felelősségteljes leendő apukát is, aki aggódik felesége és gyermeke egészségéért). A főszereplő elkezd megoldás után nézni, elsőként meglátogatja felső szomszédját, hogy megnézze, tőle származik-e a baj. Talál egy repedést a falon, de ez még nem elegendő eredmény számára. Megkeresi a közös képviselőt, aki eleinte üres szavakkal küldi el, majd a későbbiekben egyre agresszívebben lép fel vele szemben, de segítséget nem nyújt ügyében.
A főhős tehát erőteljesen küzd a jelenében (keresi a megoldást a penész felszámolására), emiatt nem tudja magát átadni annak az örömnek, melyet felesége várandóssága és a közelgő nyaralás okozna. A tetőtérben lakó arrogáns és hazug közös képviselő tulajdonképpen azt a hatalmi elitet szimbolizálja, amelyik nélkülöz mindennemű szolgálat- és segítőkészséget, az átlagember fejére nő, visszaél azok hiszékenységével, jóindulatával, az ő pénzükből gazdagszik, és szépnek hangzó ígéretekkel tereli el a figyelmet az alapvető strukturális problémákról.
A filmben ez az ígéret egy lift beszerelése, mely legfőképpen a közös képviselőnek, Balázsnak jelent nagy hasznot, hiszen ő az, aki a lakók pénzén a tetőtérben egy luxus rezidenciát építtetett magának. Az alapvető strukturális problémát pedig az jelenti, hogy süllyed a ház, repednek a falak, valamint vizesednek, penészednek is. Mintha azt szeretné ezzel sugallni a film, hogy a hatalom a maga önzőségével, a nép kizsákmányolásával a társadalom „fejére nő”, így az ország süllyedését, leépülését okozva.
Habár minden lakó házában ott a probléma, láthatóak a repedések, a legtöbben ebbe már beletörődtek.
Sokan el is rejtették a hibákat könyvespolccal, festménnyel, és már tudomást sem vesznek róla. Ez a szimbolika azt a társadalmi réteget jeleníti meg számunkra, akik nem hajlandóak tenni a változásért, sorsukba beletörődtek, nem lázadnak a hatalom ellen, elfogadták annak elnyomó jellegét.
Kivételt képez a kulcsfigura, akit habár sokszor esetlennek látunk, mégis egyedül ő az, aki mélyrehatóan utána szeretne járni a probléma forrásának, és megoldást találni arra. Lakókat keres fel, beszélget velük, meg akarja érteni a dolgok miértjét. A közös képviselőt is több alkalommal meglátogatja, az hiába küldi el újra meg újra. Tekinthetjük akár hősnek is a maga nemében, hiszen szívügyének tekinti a ház sorsát, mely minden lakó életét befolyásolja. Szembeszáll a hatalommal, hogy kiálljon magáért és egy olyan lakóközösségért, mely egyáltalán nem ismeri el fáradozásait a jó ügyért, sőt egyenesen feleslegesnek tartja.
Nagyon jól leképződik a filmben a magyar társadalom. Mutat egy széles réteget, mely nem akar tudomást venni a gondokról, „szemellenzőt” visel. De megjelenik a főszereplő képében az a társadalmi réteg is, aki tenni akar, változást szeretne elérni, ezért készen áll cselekedni, kockáztatva akár saját biztonságát is. (Egy ponton feltételezhetően a közös képviselő le is üti a főszereplőt.) A film címe tehát két ponton is kapcsolódik a tartalomhoz: Egyrészt, Kristóf a földszinten él, másrészt metaforaként értelmezve érthetjük alatta azt a kiterjedt társadalmi réteget, aki a hatalommal rendelkezők felé gravitál egyszerű kisemberként. Bizonyos értelemben megvezethető, becsapott embereket látunk, akik elfogadták a kialakult hierarchikus berendezkedést. Önmagában nem a hierarchia meglétével van a gond, hanem az ezzel való visszaéléssel. Hiszen ez a viszony önmagában hordozza azt, hogy a feljebb lévőnek felhatalmazást adunk, de annak érdekében, hogy a közjót szolgálja. S mivel ez hosszú időkön keresztül nem történik meg, a tanult tehetetlenségnek is köszönhetően az emberek feladják ezzel kapcsolatos reményüket.
Emellett találkozunk sok olyan hétköznapi helyzettel, amelyek ismerősek lehetnek számunkra. Ilyen például az alkoholista szakember, az évek óta elhanyagolt jóbarát, féltékenység házasságon belül, ambivalens érzésekkel járó szülővé válás, pimasz szomszédlány, bezárkózó idős néni, álmok követése helyett átlagos munka választása. Reisz nem spórol a fent felsorolt hangulatfestő elemekkel, mert jól tudja, hogy ezeknek az összessége járul hozzá ahhoz az érzéshez, ami a nézőben az alkotás befogadása során kialakul: Jé, ez ismerős! Ugyanakkor jogosan gondolhatjuk azt, hogy Reisz filmjei egy sémára épülnek, miszerint kiszemel egy társadalmi problémát, ötvözi a magyar néplélekkel, s megjeleníti azt mind egyértelmű, mind szimbolikus elemekkel. Így volt ez a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, illetve a Magyarázat mindenre alkotások esetében is. A történetek változnak, de a filmek koncepciója ismétlődővé válik. Ez viszont nem vesz el semmit a filmek értékéből.
A film egy lakógyűlésben csúcsosodik ki, ahol eluralkodik a káosz, hiszen a főszereplő kiáll az igaza mellett, szembesíti a közös képviselőt és az ott lévő lakókat a valósággal, akik erre agresszíven reagálnak, hitetlenkednek. Hősünk nem érti, miért nincs jelen minden lakó a gyűlésen, ezért benyomja a tűzriadó gombját, minden lakásba bekopog, becsenget. Erre a hatalom és az ahhoz hűséges lakók üldözni kezdik Kristófot, egészen a közös képviselő luxus rezidenciájáig.. Ez az eszeveszett hajsza a korábban már vázolt jelenséget reprezentálja, miszerint a társadalom széles rétege kritikátlanul viszonyul a hatalomhoz, és hűen hajlandó kiszolgálni azt, még akkor is, ha nem jut ezáltal semmilyen előnyhöz. Követik, megvédik kiskirályukat, elítélik azt, aki szemben áll vele, vagy kritikával illeti.
A film nem zárul tipikus megoldással, hiszen a penész megmarad.
A zárójelenet a Balaton partján játszódik, ahol Kristóf és felesége beszélgetnek, megvárva a napfelkeltét. Ezt úgy is lefordíthatjuk, hogy habár a problémák ott vannak a háttérben, a nehézségek nem választhatóak le az életről, de holnap úgyis újra felkel a nap, és minden megy tovább.
A film nagyon egyértelmű, nem hagyja kételyek között a nézőt értelmezés tekintetében. Könnyen azonosítható a politikai szál, hiszen egy ponton a közös képviselő így szól:
„Senkit nem hagyunk az út szélén.”
Ez a kormány szlogenje volt a koronavírus-járvány idején, így azonnal párhuzamba hozható a közös képviselő személye akár a volt miniszterelnökkel, de tágabb értelemben a hatalmi elittel is. A tetőtérben kialakított luxus lakosztály utalás arra a fényűzésre, mely nem állt távol az előző kormány bizonyos tagjaitól. A „Földszint” megfejtésének ezen egyszerűsége válhatna akár az alkotás kárára is, de én úgy gondolom, hogy mégis egy jó filmről beszélünk, amely remekül rezonál a magyar néplélekkel, ismeri társadalmunk működését, látja az abban rejlő veszélyeket, mellette pedig lehetőségeit is.
A Földszint esztétikája a szó jó értelmében egyszerű. Nem kápráztat el minket látványos jelenetekkel, nem él különleges effektekkel. Azt látjuk, amit a valóságban is látnánk, ha a főszereplő bőrébe bújnánk egy napra. Ugyanez mondható el a sound design-ról is, a természetesség hatja át az alkotást. Sokszor használta a rendező a csendet arra, hogy a feszültséget növelje: Ilyenkor a képi világra helyeződik a hangsúly, amiben pedig Kristóf vívódását láthatjuk megtestesülni.
Reisz Gábor egy olyan munkát adott ki a kezei közül, amelyet a legtöbben vártunk tőle. Kaptunk egy főszereplőt, akivel könnyen tudunk azonosulni, találkozhattunk mindennapi élethelyzetekkel, amelyek mindannyiónk életében megtörténhetnének. Felfedezhető benne a társadalomkritika, tetten érhető a kormánykritikus jelentésmag.
Két szóval leírva: magyar valóság. Reisz ezt nyújtja számunkra. A valóság szimbolikus megjelenítését, egyszerű példákon keresztül megmutatva, nem szépítve azt. Nem ragaszkodik az ideálhoz, és nem él boldog befejezéssel. Így adja meg igazán azt az érzést számunkra, hogy habár sokszor fájó a valóság, de van lehetőségünk szembenézni azzal.
