Amikor 2007-ben a húgom elment az akkoriban hihetetlen médiahype-nak örvendő német Tokio Hotel koncertjére, szabályosan kiröhögtem, miután elmesélte, hogy a koncertnek már fél tízkor vége volt. Úgy gondoltam, egy igazán jó rock/metal bulit minimum éjfélig illendő elnyújtani, hogy aztán belevessük magunkat az éjszakába. Sose hittem volna, hogy e sorok írása közben azon agyalhatok, hogy milyen jó volt a Belgium–USA labdarúgó meccs a vb-n, merthogy azt már egyik barátomnál megszállva néztem végig. Pedig a koncerteken is végig ott voltam.
A Protest The Hero és a Monuments közös buliját már nagyon vártam (ahogy az a nem is olyan régen megjelent beharangozóban is említettem), hiszen a kanadai és a brit extrém metal két bástyájáról van szó, ráadásul a Monuments még nem járt Magyarországon. Mint ahogyan még én sem jártam a Budapest Parkban, melyben annyi koncert volt/lesz a nyáron, mint égen a csillag.
A PARK (merthogy a hely így, csupa nagybetűvel „becézi” saját magát) egy igen nagy alapterületű, igényes kialakítású, két színpaddal, valamint szórakoztató és vendéglátó egységekkel (köztük egy mini KFC-vel) rendelkező hely. Megérkezésünkkor a főbejárattól jobbra éppen az Argentína–Svájc meccs ment óriáskivetítőn, előtte nagyjából 15-20 sörpad biztosította a kellő ülőhelyet a foci szerelmeseinek. Aztán kicsit körbejártuk a helyet, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a nagyszínpadon nincs SEMMI, hát hogy lesz így koncert? Aztán kiderült, hogy a két zenekar a kisebbik színpadot kapta meg, ami végül is érthető: nem valószínű, hogy a nagyszínpad előtt jól mutatott volna az a körülbelül ötszáz ember, aki ellátogatott a koncertre.
A Monuments este fél nyolc körül kezdett, előtte azonban volt egy kis affér a színpad mellett: az egyik gitárosról, Ollye Steele-ről a szekus egész egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a zenekar tagja, és öt perc múlva kezdődik a koncertje. Végül azonban minden és mindenki a helyére került, a banda pedig az Origin of Escape című dallal nyitott. Mint ismert, a csapat a múlt héten jelentette meg új nagylemezét The Amanuensis címmel, így várható volt, hogy ebből az anyagból is hallhatunk majd számokat. Ez végül be is jött, a negyvenöt perc körüli setlist több mint a felét új dalok tették ki.
Ami a legjobban tetszett a zenekarban, hogy mérhetetlen profizmusuk mellett igazán hálásak voltak a közönségnek, szinte ők érezték magukat megtisztelve, hogy a PARK közönségének játszhatnak. Az énekes Chris Barretto pedig egy egészen magával ragadó figura, az egész koncertet végigugrálta, emellett többször is felmászott a színpad előtt található kordonra, ilyenkor az első sorban állók kezét fogva énekelt és hörgött. A Degenerate kezdésénél pedig hozta a koncerteken már megszokott formáját: előbb mindenkit letérdeltetett, majd jelzésére „felrobbant” a PARK, a dal végén pedig maga elé hívta a közönség jelentős részét, hogy egy kis stage divinggal hozza magához – szó szerint – még közelebb a népet.
A hihetetlen showman mellett mindenki kiérdemelte a dicséretet: John Browne gitáros headbangelés közben is hangra pontosan ugyanazokat a témákat hozta, mint a lemezen, Adam Swan basszusgitáros rasztája szó szerint propellerként szállt fel-alá, Mike Malyan dobos pedig az Agymenők című sorozat Howard Wolowitzának alteregójaként úgy dobolt, mint kevesen ezen a világon. Az biztos, hogy a jövő egyik legmeghatározóbb djent zenekaraként tarthatjuk majd számon a Monumentset, érdemes rájuk kattintani a YouTube-on.
Setlist:
Origin of Escape
Degenerate
The Alchemist
Atlas
Saga City
Doxa
Empty Vessels Make the Most Noise
Regenerate
I, The Creator
Kevéssel háromnegyed kilenc előtt a hangulat már a tetőfokára hágott, mindenki a nagynak finoman sem mondható színpad elé tömörült, hogy minél közelebbről láthassa a Protest The Hero idei második budapesti koncertjét. Jómagam nem vártam nagy újításokat a januári koncert dalaihoz képest, hiszen a zenekar a közelmúltban újabb tagcserén esett át, így pedig nehéz frissíteni a repertoárt.
A zenekar tagjai egyenként léptek a színpadra, utoljára Rody Walker énekes sétált fel napszemüvegben (!), majd csak ennyit mondott: „We’re Protest The mothaf***ing Hero!”, s máris elkezdődött a koncert a Volition nyitó dalával, a Clarityvel. A PARK közönsége egy emberként mozdult meg, s a nézőtér közepén azonnal kialakult egy kis verekedés, de hát ez a Protest koncertek velejárója.
Sajnos azonban valóban csak a közönség részéről volt meg a lelkesedés, a zenekar tagjai elég fásultnak, fáradtnak tűntek, nem volt igazán átütő az előadásmódjuk. Ezt az érzést igazolták Rody szavai: „Bocsi srácok, az igazság az, hogy nagyon másnapos vagyok. Tegnap berúgtam, és minden egyes dolláromat elköltöttem, ugyanis vettem egy házat Kanadában. És ez most halál komoly.” Ez így, több ezer kilométer távolságból nem kis teljesítmény, a közönség hangos nevetéssel és tapssal „jutalmazta”, majd a januári koncert legnépszerűbb rigmusával, a „PÁLINKA! PÁLINKA! PÁLINKA!” bekiabálással „rúgott bele” még egyet a finoman szólva is enervált frontemberbe.
A többiekre azonban – a helyzethez mérten – nem igazán lehetett panasz. Luke Hoskin és Tim Millar tökéletes párost alkotnak gitárfronton, utóbbi pedig igazán beleélte magát a dolgokba: a Bury The Hatchet végén a színpadról vezető lépcsőkön felrohant a páholyban lévő emberekhez, s ott játszotta el az utolsó pár riffet, az ott lévők nagy örömére. Mike Ieradi dobos egyre inkább beépülni látszik a zenekarba, az új basszusgitáros, Cam MacLellan (aki a Protest producere is egyben) pedig hiba nélkül hozta le a témákat, igaz, koncentrációja sokszor a nézőkkel való kapcsolat fenntartásának rovására ment. Utolsó dalként a klasszikusnak mondható Blindfolds Aside hangzott el, majd a PARK népe rákezdett a zenekar visszahívására (One more song!), ám ez nem történt meg, így az általam kedvencnek mondható ráadás nóta, a Sequoia Throne nem volt.
Setlist:
Clarity
Bone Marrow
Underbite
Hair-Trigger
Bloodmeat
Mist
Bury the Hatchet
The Dissentience
C’est la Vie
Sex Tapes
Blindfolds Aside
Ám nem csak ennek hatására lett az a véleményem, hogy kedd este a vendég, vagyis a Monuments volt a meggyőzőbb. A Protest kicsit olyan érzést keltett bennem, mint ha számukra ez is csak egy koncert lenne a sok közül a fesztiválszezon alatt – a koncertprogram pedig mindössze öt perccel volt hosszabb az előzenekarénál. Szerintem egy igazán profi zenekar nem gondolkodhat így: minden helyszínen meg kell adni a kellő tiszteletet, függetlenül a tagok állapotától. Ez a főzenekarból hiányzott, a Monuments októberi fellépését (akkor az After The Burial vendégeiként jönnek majd az A38-ra) viszont a kedden tapasztaltak miatt már most annyira várom, mint anno az első Protest The Hero-bulimat.
A koncert után az órámra pillantva döbbenten tapasztaltam, hogy csak háromnegyed 10 van, így aztán nem is kellett az éjszakai közlekedésben bíznom, hogy majd eljutunk a szálláshelyre. Közös fotók, autogramok beszerzésére sem láttam esélyt, így kénytelen-kelletlen visszaindultam, hogy aztán a Belgium–USA mérkőzést teljes egészében a lakásban, a tv előtt nézhessem végig. Összességében elmondhatom, hogy egy igen furcsa, mégis nagyon jó élménnyel lettem gazdagabb, hiszen sosem voltam még „metalzsúron”, és azért csak láttam két kiváló zenekart.
Jövő héten pedig jön Victor Wooten a Hajón!
A Protest The Hero-t itt, a Monuments-t pedig itt nézhetitek meg.
