A Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakosok szakhetének második napján, április 27-én színház témájú eszmecserét rendeztek a másodéves hallgatók. Az első napra meghívott sportszakemberek után ezúttal színészek, színházcsinálók beszélgettek a hallgatókkal. A programokat idén csak online térben lehetett megrendezni, hiszen a pandémia miatti rendeletek nem tették lehetővé a személyes találkozást.
Négy vendég ült a közönség előtt, az online térben „felépített” asztal mögött. Végh Veronika, az oDEon Egyetemi Színház produkciós vezetője, Dánielfy Zsolt, a Csokonai Nemzeti Színház színművésze, illetve Lajos András és Simon Zoltán, a Miskolci Nemzeti Színház színészei. A virtuális találkozó vezetői Draskóczi Aliz és Tóth Melinda, másodéves kommunikáció-szakos hallgatók voltak. Mielőtt az első kérdések elhangoztak, már a hivatalos, 12 órai kezdés előtt felszabadult volt a légkör, hiszen a vendégek és a már korábban csatlakozott hallgatók, tanárok az aktuális, korlátozott élethelyzet tapasztalatait vitatták meg. Amikor aztán délre harangoztak, s csaknem félszázan léptek be a videohívásba, elkezdődött a kerekasztal-konferencia. Elsőként a vendégek szólaltak meg, s néhány mondatban felidézték múltjukat, pályafutásukat hitvallásukat, illetve beszéltek néhány szót családjukról, jelenlegi életükről.
Először Végh Veronika a Páholy Lakásszínház produkciós vezetője és az Odeon debreceni színtársulat munkatársa kapott szót, ám ő arra hivatkozva, hogy most először vesz részt effajta online rendezvényen, átadta a kezdeményezést színész beszélgetőtársainak. Így elsőként a Jászai Mari-díjas Dánielfy Zsolt mutatkozott be, aki negyven éve tagja a debreceni társulatnak és egyben négy gyermek édesapja. Őt követte az ifjú Simon Zoltán, aki a Színművészeti Egyetemen Máthé Gábor osztályában végzett, majd kollégája, Lajos András – becenevén bemutatkozva: Bandi –, aki korábban a Vígszínházban játszott, két lánygyermek édesapja, s aki jelenleg szintén a miskolci társulatot erősíti. Végül Végh Veronika is megragadta a szót, két gyermek édesanyja, aki munka mellett férjével vagy egyedül színdarabot és mesekönyveket is ír.
A bemutatkozás után Alíz a járványhelyzet alatti életükről, személyes megpróbáltatásaikról és a mostani terveikről kérdezte elsőként Simon Zoltánt, akit bár megviselt az időszak, de optimistán tekint a jövőbe a kezdődő nyitás kapcsán. Elmondása szerint négy-öt színdarabbal készülnek, amiket eddig nem tudtak bemutatni. A fiatal színművészben, bár úgy véli, „mindent meg lehet oldani”, mégis kétségek vannak saját szövegtudása kapcsán, ugyanis több mindent újra kell tanulniuk. Izgatott, hogy vajon visszajön-e az eddigi tudás, de mindentől függetlenül folyamatosan „művelni kell magukat” a siker érdekében, amire ő a pandémia alatt is törekedett.
Simon Zoltán után Lajos András mesélt az elmúlt időszakról, amit a művész főként családjával töltött. Kiemelte, hogy „bármelyik döntésünk befolyásolja a jövőnket”, így a színészek esetében fontos volt a motiváció megőrzése, mert ezzel lehet megőrizni a munka iránti lelkesedést is. Már csak a kollégái miatt is muszáj megtanulnia minden szöveget, bármennyire is furcsa és nehéz a nézők nélküli színjátszás, mert egy darab elkészítése igen is csapatmunka, a többiek számítanak rá, ami miatt nem vallhat kudarcot.
Dánielfy Zsolt is nehezen élte meg a lezárásokat, ám próbált olyan szakmai feladatokat kitalálni saját maga számára a karanténban, amik feltöltik és erőt adnak neki a lezárások okozta nehéz időszakhoz. Korábban, mikor belefáradt a színházi munkákba kevesebb szerepet kért, s így csak kis szerepeket kapott. Ezek azonban nem elégítették ki, mert bár kevesebb szöveget kellett megtanulnia, a próbák ugyanannyi időt vettek igénybe, mint azok a darabok, amikben főszerepet vállalt. Ezért is próbálta magát olyan tevékenységekkel lekötni, amik szórakoztatják s amiben kiteljesedhet.
Elmondta, hogy „a megítélésed olyan mint amilyen a legutóbbi munkád volt”, így azt javasolta a beszélgetésen a hallgatóságnak, de főként a fiataloknak, végezzenek bármilyen munkát, ne feledkezzenek meg magukról, és törekedjenek mindig önmaguk fejlesztésére.
Bár elkerülhetetlen volt a maszkok viselése a próbák során, szerinte sem ez, sem a színház online térbe való költözése nem jelent hosszútávú alternatívát, mert a színházban mind az író, mind a színész alkot, hozzátesz valamit, szükség van az interakcióra, amit az ő esetükben a maszk, a nézők esetében meg a lezárások is ellehetetlenítenek.
Simon Zoltán a pandémia utáni színházi szokásokra utalva megjegyezte: „nem tudni mikor fog visszatérni a nézőkbe a bizalom”, abban az értelemben, hogy mikor mernek ismét maszk nélkül egymás mellett ülni az emberek, így szerinte:
„mást fog jelenteni egy színházi köhögés a nézőtéren, mint amit jelentett a járvány előtt”
Ezt kissé meg is mosolyogták, hiszen minden színházi ember gyűlöli a köhögést egy katartikus pillanatban. A maga részéről nagyon várja a találkozást a nézőkkel, mert noha az ő munkájuk nem olyan létszükséglet most, mint egy orvosé vagy egy ápolóé, úgy látja, az embereknek mégiscsak szükségük van kultúrára, kikapcsolódásra. Ezt a színház minden kétséget kizáróan biztosítani tudja, akár a pandémia okozta problémákra való reflektálással is.
Draskóczi Aliz Simon Zoltán mondataihoz kapcsolódva motivációjukról kérdezte a résztvevőket: miből tudtak erőt meríteni a nehéz időszakban és most, a közelgő újranyitás előtt?
Zoltán több inspirációt is gyűjtött tavaly az első hullám alatt, mikor kolleganőjével, Láng Annamáriával, egy kis videósorozatot készítettek a „Jelenetek egy házasságból” mintájára Jelenetek egy háztartásból címmel, ami ugyan sem filmnek, sem színdarabnak nem tekinthető igazán, mégis, ahogyan ő fogalmazott: „zászlóshajója volt” a színház online térbe való költöztetésének. Azóta több színház is alkalmazta ezt a fajta megoldást, és Zoltán ekkor jött rá, hogy a szokásos felolvasások, szavalások mellett ez a módszer is kiválóan alkalmas arra, hogy fenntartsák a lelkesedést a színházszeretők körében. Jelenleg Gera Marinával (Nemzetközi Emmy díjas színésznővel) dolgozik egy új produkción, melyben négy férfi és négy nő találkozik egy buszmegállóban, miközben mindannyian súlyos tragédiákat cipelnek.
Lajos András lelkesedése sem esett vissza drasztikusan az elmúlt időszakban, bár ő főként a saját családjából tudott erőt meríteni. Együtt tanult a lányaival az online oktatásban, míg felesége dolgozott. Ez az időszak segített számára, hogy jobb apává váljon, s egyszersmind önmagát is jobban megismerje. Mély beszélgetéseket tudott folytatni kamasz lányával a feltétlen szeretetről, amit fontosnak érez, mint ahogyan azt is, hogy végtelen türelemmel tudott a kisebbik lányával is foglalkozni, látván az online oktatásból adódó nehézségeket. Számára meghatározó élmény volt még a reggeli ima, ami gyermekei egyházi oktatása miatt kötelező eleme lett a napoknak, így indítva el egy ütemezett napirendet, amit egy levezető futással zárt.
Végh Veronikának is családi körben telt az időszak, és alkotni is tudott. Nagyobb gyermeke, Benedek, Mucsi Zoltánnal közösen szerepelt a Tankcsapda új videóklipjében, de statisztaként az egész család ott lehetett a forgatáson, ami nagyszerű élmény volt számukra. Volt szerencséje beszélgetni is Mucsi Zoltánnal, aki elmondta, hogy komoly aggályai vannak a karantén alatti szövegtanulással kapcsolatban. Veronika – kissé átvéve a moderátor szerepkörét – körbekérdezte kollegáit, hogy ennyi kihagyás után hogyan tudnak visszarázódni a mindennapi szövegtanulásba?
Dánielfy Zsolt szerint sehogyan, semmire nem emlékszik, ugyanakkor neki elég egy két nap, hogy visszarázódjon. Simon Zoltán is úgy vélte, hogy ezzel nem lesz probléma, inkább magának a játéknak a visszaidézése lesz kihívás, hogy ugyanolyan legyen az adott darab, mint a járvány előtt. Ő ugyan nem izgulós típus, de csak akkor tud teljes nyugalommal koncentrálni, mikor premier van, vagyis egy sportos hasonlattal élve: „mikor megfújják a sípot”. Ezzel Zsolt is egyet tudott érteni, véleménye szerint „ilyenkor már reflexből, sőt idegrendszerből játszanak”, azaz az adrenalin hatására visszatérnek a begyakorolt metódusok. Veronika ennek kapcsán említette példakánt Bodrogi Gyulát, aki mai napig 15 szöveget tart egyszerre emlékezetben, melyeket egészében csak a jelmezek felvételével tud előhívni. Lajos András megjegyezte – Veronikához hasonlóan –, hogy milyen fantasztikus színész is Gyuszi bácsi, majd hozzátette: számára ezért voltak jók az egyszemélyes előadások a járvány előtt, mert ott 80 percen keresztül egyedül van a nézőkkel, így már csak az előadás formáját tekintve is muszáj megtanulnia a szöveget, mert ha elfelejtené, nincs partnere, aki kisegítené, illetve ez által jobban tudja fejleszteni a szövegtanulási képességeit. Többek között egyik ilyen darabja miatt kapta meg a tavalyi évben az év színésze díját.
A szervezők ezt követően azzal a kéréssel fordultak a meghívott vendégekhez, hogy meséljenek a saját egyéni hozzáállásukról a színészi pályához. A kérdés nyomán mind megnyíltak, és a beszélgetés önfeledt mesélésbe, olykor viccelődésbe is átment.
Dánielfy ismét hangsúlyozta, hogy a színészet szerelmese, de egyúttal azt is, hogy a szakma számos kihívással jár, ahogyan azt annak idején az akkor még tanársegéd Szirtes Tamás mondta nekik: „ez egy boldogtalan pálya, sokat kell küzdeni, sok kapcsolatot kell feláldozni”, s Zsolt szerint is: „mindenkinek fel kell fogni, hogy első a színház és utána jön a család, feleség, gyerekek, barátok, szeretők”. A színészi lét egy másfajta életforma, mint bármilyen más munka. Veronika azonban megjegyezte, hogy Zsoltnak a gyerekei is sokat köszönhetnek, mivel legidősebb fia is a szakmában dolgozik, darabokat ír, s szerinte sokat tanult az apjától, amihez a megszólított hozzátette, nagyon büszke a fiára.
Simon Zoltán, akinek ugyan még nincs gyereke, elmondta, hogy ez egy kihívásokkal teli szakma, ami cseppet sem hasonlít egy átlagos élethez, és nem hasonlítható más szakmákhoz sem. Egy kollégája szerint a színpadon másnak lehet lenni, mint amilyen az ember valójában, viszont ő pont ebben érzi magát otthon, hozzátéve, hogy:
„amit leadsz, az az energia, az deficitként is megjelenik, az az idegállapot, amit a színpadon elérsz, az olyan, mintha versenyeztél volna, s mikor vége, visszacsöppen az ember a nagyvilágba. Ekkor ezt a feszültséget le kell vezetni, szükség van az impulzusokra, fel kell ezt dolgozni, élményhajhászok vagyunk.”
Ennek pedig van ára ezért bármennyire is kielégíti a szakma, úgy érzi, ha nem érzi benne elég jónak magát, idővel akkor mást fog csinálni, nem akar megkeseredni. Lajos András is ezt a részét emelte ki a színházi létnek, ám ő szerencsésnek érzi magát, mivel feleségével az egyetem óta vannak együtt, s bár nem a szakmában dolgozik, kiegészítik egymást. Ő erre a harmóniára a legbüszkébb, de ettől függetlenül az ő kapcsolatukat is megviselte az az időszak mikor munkája miatt kevés időt tudott vele, majd gyerekeikkel együtt tölteni.
Végh Veronika ezzel szemben optimistábban nyilatkozott, révén, hogy férje is színházi ember, közösen írnak mesekönyveket, így szerinte szimbiózisban tudnak élni egymással és a gyerekeikkel, megértik egymás gondjait és kiegészítik egymást, csupán a kisebbik gyerekük unja meg néha, hogy minden a színházról szól.
Végül a résztvevők a hallgatói kérdésekre válaszoltak, először Szlanyina Tímea a járványhelyzet színpadi feldolgozhatóságára volt kíváncsi, amire mindannyian úgy feleltek, hogy nem tartják elképzelhetetlennek, hogy a pandémia színpadi feldolgozást kapjon.
Kérdés érkezett a készülő Latinovits Színházzal kapcsolatban is, amire Dánielfy Zsolt úgy felelt: üdvözölendő, de szerinte a két színháznak majd más funkciót kell betöltenie. Reméli, a neve is más lesz majd, révén, hogy Latinovits öröksége nem plázába való, a városnak pedig inkább van szüksége egy olyan színházra, ahol széles korosztályt, teljes családokat tudnak együtt megszólítani.
Barna Marci, másodéves hallgató az elmúlt évben kialakuló színházi konfliktusokra kérdezett rá, abból a szempontból, hogy mennyire lehet eltekinteni egy színész politikai hovatartozásától a megítélését illetően. Erre a művészek eltérőn válaszoltak, de alapvetően egyetértettek abban, hogy nem jó a megosztottság, meg kellene tudni hallgatni egymás véleményét, s ahogyan Dánielfy is fogalmazott: neki jobb és bal oldalon is vanna barátai, szerinte két külön dolog, hogy ki hova szavaz, s hogy milyen ember, de ennek nem szabadna éket verni közéjük. Simon Zoltán is elmondta, hogy neki Máthé Gábor volt az osztályfőnöke a Színművészetin, aki arra tanította őket, hogy figyeljék a körülöttük lévő világot – tette mindezt ideológiamentesen –, s ő is ezt a szemléletet vallja. Ugyanakkor fontosnak érzi, hogy tegyen a megosztottság ellen. Szerinte az SZFE maszk miatt megtámadott fiatal lány esete például a szekértáborharc legerőszakosabb megnyilvánulása volt.
Az utolsó kérdés is ide kapcsolódott: mennyire érzik magukat felelősnek a színészek, hogy ezt a megosztottságot kiküszöböljék, azaz mennyire kell a színháznak reflektálni, például darabokon keresztül a társadalmi problémákra, szituációkra?
Végh Veronika és Dánielfy Zsolt szerint is színpadra lehet ezeket vinni, Dánielfy maga is el tud képzelni olyan darabot, ami az oltással vagy egy oltóközponttal kapcsolatos; Végh pedig kimondottan üdvözli a színházban a leginkább Pintér Béla nevéhez kapcsolódó előadástípusokat. Szerinte is lényeges, hogy tudjunk magunkon nevetni, Simon Zoltán és Lajos András pedig konkrét produkciókkal is készülnek az elkövetkezendő időszakra, sőt már olyan játszott darabokra is felhívták a hallgatók figyelmét, melyek humorosan, de az aktuális problémákra világítottak rá: ilyen a Miskolcon játszott Producerek vagy Simon korábban említett munkája, a Jelenetek egy háztartásból.
A beszélgetés kissé túllépte a megadott időkeretet, de mind a hallgatók, mind a színészek örömüket fejezték ki, hogy részesei lehettek ennek a rendkívüli, de jó hangulatban töltött eseménynek, és bíznak benne, hogy hamarosan személyesen is találkozhatnak.
Szöveg: Keresztes Bence, Barna Márton
