A death-doom mocsaraitól az alternatív progmetál eklektikus hangzásáig

Csaknem 30 éve követhetjük a svéd Katatonia általában komoran tűnődő, ugyanakkor folyamatosan változó zenei hangzását. Tizenkettedik stúdiólemezük, a Sky Void of Stars a csapat legújabb etapját képviseli az állandóan elmozduló, mégis jellegzetes hangzást újra felfedező kalandjában. Vajon ezúttal sikerült pozitív irányba újítani, vagy megismétlik a három évvel ezelőtti kudarcukat?

Amikor a skandináv metálzene történelméről kapunk milliódolláros kérdést, a válasz egészen biztosan az Opeth lesz. Ha mégsem, s az Opeth valamilyen csoda útján ki van zárva, akkor jobb, ha megtanuljuk a Katatonia nevét is, hiszen a két banda nagyjából három évtized alatt olyan módon hatott a metál európai történetére, ahogyan kevesen mások errefelé.

A Katatonia ezalatt az idő alatt – hasonlóan az Opeth-hez, de ennyi elég az összevetésekből – számos metál alzsáneren átrágta magát. Az eredetileg death-doom együttes 1991-ben jött létre Jonas Renkse és Anders Nyström kifejezetten a death metál iránti szerelméből adódóan. A korai 2000-es anyagaik emlékeztetnek bennünket a Kiss gót-rockos alternatív témáira. Később elmozdultak a heavy metál tónustól a jóval könnyebben emészthető hard rock felé, majd egészen 2010-ig beleásták magukat az akkor nagy népszerűséget élvező progresszív rock műfajába.

Amíg 2020-ig kisebb-nagyobb hiátusokkal és tagváltással együtt jelentős sikert élvezett a banda, a járványügyi lezárások után megjelent City Burials nagylemezük csalódást okozó, túlzottan poppos jellegű, önmagát keresgélő, de meg nem találó albumnak bizonyult. A pandémia miatt nem tudtak turnézni az új anyagukkal, s ez sem segítette elő a lemez kedveltségét.

Ez utóbbi céltévesztés után azonban kijelenthetem: a Sky Void of Stars kellemesen képviseli a Katatonia megszokottan búskomor hangulatát, de nem tűnik ki igazán egyik korábbi anyagukhoz képest sem. Az előző megjelenésükkel ellentétben a hangszerek visszatérnek eredetileg kiérdemelt helyükre, s több számban is hozzák azt a komplexitást, amelyet megszoktunk egy tapasztalt progmetál bandától.

A lemezen található változatosság miatt az album egy kiválóan hallgatható 45 (vagy 51, a bónusz Absconder számmal együtt) percnyi anyag, amelyben olykor találunk a banda által saját magát szinte plagizáló témákat a 2010-es éveikből – ilyen az Author vagy a Colossal Shade. Ha egy olyan fontos és alapvető metáltörténelmi együttesről van szó, mint a Katatonia, láthatjuk, mennyire nehéz oly módon újratervezni az összhangzást, hogy az ne járjon némi kockázattal. Pontosan ezért nem lepődöm meg, amikor meghallok a fenti dalokból egy túlzottan ismerős riffet, vagy ugyanazt a dalszerkezetet.

Gátolja-e ez az enyhe visszatérés az albumot abban, hogy élvezhető legyen? Egyáltalán nem. A Colossal Shade nem a legjellegzetesebb track a lemezen, viszont a vészjósló természete és Jonas Renkse ijesztően nyugtató énekmunkája miatt nagyszerű második szám. Az Author sem kerül átugrásra egyszer sem, mert játékos témái kellően ébren tartják az embert, s kitölti azt az időt, ami eltelik a jóval monumentálisabb Drab Moon és az Impermanence között. Ez a két track egyébként – egy, a sötét és borongós zeneesztétika számára kedvezőbb világban – akár a rádióban is lemehetne.

A hangulatfestő elektronika, a szintetizátor és a háttérben hajszálhangon rezgő gitársóhajok,

valamint a jazz-es dobtémák adnak keretet könnyed szerkezetű, egyszerűbb hangvételű, végtelenül dallamos és énekelhető számoknak. Ugyanez igaz a Birds vagy az Atrium dalokra, amelyeket egy kissé alternatívabb megközelítésből – jól megismerhettünk single kiadások formájában is. Ez az inkább City Burials stílusú egyszerűség sok korábbi rajongót nem képes elég ideig az albumnál tartani, hiszen a sokak által kívánt progos komplexitás hiánya jól érezhető ezekben a dalokban.

A Sky Void of Stars nem lenne Katatonia album a szokatlan ritmusú, egyenetlen riffek nélkül, amit akár a zárószámban vagy az Absconderben találunk. Az utolsó dal mellkast dübörögtető gitártémája mellett önmagában is óriási vállalkozás: amilyen tökéletes albumindító az Austerity, olyan helyén való lezárás a No Beacon to Illuminate Our Fall.

Az üdítően morcos album sokfajta fülnek kínál megannyi féle izgalmas hangzást,

s bár tartalmaz inspirált, klimatikus pillanatokat – főleg az Opaline, Drab Moon és az Impernanencedalokban –, mégsem tud egy igazán kitűnő kalandra vinni minket. Azt nem mondom, hogy egy albumnak teljes egészében tökéletesnek kell lennie, viszont ennek a lemeznek az égboltján igenis vannak csillagok: a Sky Void of Stars élvezhető, kompozíciójában ihletett, könnyen hallgatható, s nem mellesleg egy különösen kellemes belépőpont a modern skandináv keményzenei szcénát kóstolgató rajongóknak.

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás