Hosszú ruhák, folyamatos mozgás, mindig fülig érő mosoly. Az R&B Dance Hip-Hop Tánciskola legfontosabb ismertetőjegyei ezek, ahol a vidám bohócok és az éppen a temetőből elszabadult zombik is megférnek egymás mellett. Varga Hédi Lente Róberttel közösen több mint 15 éve vezeti töretlen lelkesedéssel az intézményt, ahol 6 és 100 éves kor között mindenki megmutathatja magát. Hédivel ültünk le egy interjúra.
2007-ben alapítottátok az egyesületet. Hogyan találtál rá a hip-hopra műfajra és milyen eszközökkel próbáltátok elérni az embereket a kezdetekben?
Varga Hédi: Én hamarabb találtam ide, ilyen 2004 körül. Robi már tanított akkor, én még egyetemre jártam. Láttam egy szórólapot, megtetszett, lejöttünk csoporttársaimmal és itt ragadtam. Tehát ‘04-től ‘07-ig volt az, hogy épülgetett a dolog kicsiből egyre nagyobbra. És ‘07-től már működött az iskola. Elkezdtünk workshopokra járni, akkor még ritka volt ez, Pesten voltak csak olyan előadók, akiket a helyi hip-hop kultúra hívott meg tanítani. Itt Debrecenben egy csoport működött előttünk, talán kettő, de ők más-más szellemiséget képviseltek. Mi pedig rákapcsolódtunk erre az egészre, elkezdtünk feljárni Budapestre, aztán később vendégtanárokat hívtunk, illetve inspirálódtunk, ahonnan tudtunk.
Egy kicsit autodidakta módon működött ez az egész. Nyilván mindkettőnknek volt táncos végzettsége, de igazából ezt a szegmenst nem tudták még iskolarendszerbe foglalni akkor.
Magunktól tanultunk meg mozdulatokat, abból raktuk össze az egészet. Ez volt a tánc része. A hirdetősdi az nyilván plakát, szórólap, de egyébként szájhagyomány útján a leginkább, és még most is úgy megy a dolog, hogyha valakinek tetszik, bejön, akkor mondja az osztálytársainak, ismerőseinek, és akkor jönnek ők is.
2010-ben hívtak meg először titeket a Virágkarneválra. Erre mennyire volt nehéz felkészülni, milyen emlékek maradtak meg?
Nehéznek nem nevezném. Volt egy működő csoport, akinek a vezetője megkért minket, hogy mivel ők kevesen vannak, de megkapták az indulási jogot a karneválra, segítsük már ki őket létszámban. Koreográfiakészítés szempontjából sem voltak annyira képben, hogy mit kellene csinálni. Persze én még annyira sem voltam képben, szóval megpróbáltam elképzelni, hogy mi tetszene a közönségnek, csináltam egy jelmeztervet, az bejött a csoportvezetőnek, és akkor elkezdtünk együtt dolgozni. Ez gyakorlatilag abban merült ki, hogy ő hozta azt a nyolc-tíz embert, aki megkapta az indulási jogot, mi meg voltunk vagy ötvenen, és akkor összegyúrtuk a két csoportot. Az az érdekesség, hogy még futnunk kellett két-három évig a köröket, hogy tisztázzuk, hogy mi vagyunk azok, akik azt a koreográfiát csinálták. Közben a másik csoport feloszlott, mert a vezetőjük elment külföldre. És akkor ott kilincseltünk, hogy bocsi, mi is indultunk a karneválon, csak a másik csoporttal együtt, és az ő nevüket mondták be, de hát igazából mi csináltuk és szeretnénk legközelebb is menni. Ezután mondták a szervezők, hogy persze, nagyon jó színvonalú volt ez a produkció, csak hát biztos, hogy azok mi voltunk?
A nehézség az nem a koreográfia elkészítése volt, hanem az, hogy bizonyítsuk, hogy mi képesek vagyunk rá.
Vannak-e olyanok, akik már a kezdetekben is itt voltak és még a mai napig itt táncolnak?
Mi nem arra gyúrunk, hogy legyen rengeteg kezdő táncosunk, akik behozzák a sok pénzt, aztán kimaxoljuk, amit tudunk és ők elmennek, mert nem azt kapják, amit vártak. Amit mi csinálunk, hogy építgetjük a közösséget. Nyilván, akik más rezgésszinten vannak, elmennek. De egyébként kevesebben mennek el, mint amennyien maradnak, úgyhogy ez így megnyugtató. Még létezünk, bár nem vagyunk őrült sokan. Volt egy időszak, még a Covid előtt, amikor 300 fölé ment a létszám. Az megterhelő volt. Nyilván mindenki örül annak, hogy nagy létszámú a csoportja, de azért nehéz volt koordinálni az egészet. Úgy, hogy olyan ember tanítson, aki ugyanezt a szellemiséget tudja vinni. Most már nem vagyunk olyan sokan, viszont sokkal többen vannak, akik tudnának tanítani. Tehát a potenciál az megvan, csak most a gazdasági helyzet és a poszt-COVID szitu miatt lecsökkent a létszám. De én így is szeretem.
Van egy saját életérzése az iskolának, amit mindig próbáltok bemutatni. Ez miben nyilvánul meg?
Igazából arról van szó, hogy a táncot élvezni kell. Nem technikázzuk szét. Most ezzel nem akarok semmi más csoport ellen beszélni, mert igazából az is egy borzasztó nagy érték, amikor tényleg annyira kihozzák a maximumot a gyerekekből. Mi itt a könnyedségre helyezzük a hangsúlyt, de ebben van egy ellentmondás is, mert ha könnyed, akkor olyan lelkiállapotba kerül a táncos, hogy a saját határait úgy kezdi el feszegetni, hogy nem veszi észre, mert flow-ban van. És ha még ráadásul ezek a táncok olyan zenékre vannak rárakva, amit szeretnek, ismernek, az egy nagy előny. Azért egy 8-10 éves gyereknek elég elvontnak kell lenni ahhoz, hogy élvezze a klasszikus zenét. De hogyha meghall egy slágerzenét, még ha nem is tud táncolni, de megmozdul, hiába ül a suliban, mozog a lába, a térde. Ilyen szempontból nekünk szerencsénk van, mert egyszerűen jobban élvezik. Emellett egyszerűbbek a kezdő lépések, és ha az alapok megvannak, onnantól a határ a csillagos ég.
Korábban már kiemelted ezt a hozzáállást, amit képviseltek. Mennyire próbáljátok az órák során úgy megcsinálni a táncot, hogy ne csak a koreó legyen erős, hanem a diákok testi, lelki, szellemi világa is?
Ennek van egy nagyon kényes egyensúlya, mert fegyelem az kell. Ha nincs tekintélye a tanárnak, akkor káosz van. Rám jellemző, hogy laza vezető vagyok. Maximalista vagyok a magam módján, de nem vagyok szigorú. Nyilván előfordulhat, hogy egy nyolcéves másképp érzékeli ezt, mert van egy határozott fellépésem. Az elején mindenki csendben van, nem is kell fegyelmezni. De legfőképp azért nem, mert mozgásos tevékenységet végzünk. És hogyha már benne van ebben a gyerek, főleg a kicsi, akkor ott nincs meg az a rosszalkodás. És idővel ebből már kialakul egy kötődés, majd eljön az a pont, amikor már partnerként lehet dolgozni. Majdhogynem baráti viszony alakul ki, de nyilván nem mindenkivel. Ez nem arról szól, hogy én barátkozok a tizenkét éves tanítványaimmal, de akik már régen itt vannak, velük már kollégák vagyunk. Igazából nagyon sokszor elmondom, hogy nincsen tétje. Annak, hogy ő elront valamit, csak az a következménye van, hogy magával szemben kialakul egy kritikus hozzáállás.
Ha magukban le tudják győzni ezt, hogy nem kell tökéletesnek lenni, mert a külvilág, az anyukája stb. nem fogja neki azt mondani, hogy nagyon ügyes voltál, de kettőt rosszul léptél meg ilyesmi, akkor könnyebben fog tanulni a hibáiból is.
Például, ha valaki elront valamit az órán, akkor arra lehet úgy reagálni, hogy az egy pozitív visszacsatolás legyen. Nem baj, majd legközelebb, vagy van, amikor én is elrontok valamit, és akkor nevetnek a kicsik, és mondom, hogy na látjátok, basszus, több, mint húsz éve táncolok és nincs belőle semmi. A színpadi rutin, ami még fontos. Van két gála az évben, vannak a karneváli meghívások, egy csomó szabadtéri fellépés, és ahogy egyre nagyobbak, egyre több fellépésen részt vesznek, egyszerűen már nem izgulnak.
Nem csak gyerekek járnak a tánciskolába, hanem felnőttek is. Mennyivel másabb a senior csoporttal dolgozni?
Nagyon szeretem őket. Amikor elindítottuk ezt a csoportot, nagyon féltem, mert úgy gondoltam, hogy a gyerekekkel, fiatalokkal, bármikor szót értek, a nyolcévestől az egyetemista korúakig, de a velem egykorúak meg az idősebbek más tészta. Aztán azt tapasztaltam, hogy ők is ugyanúgy gyerekek és annyira tudják élvezni a dolgokat, bár nyilván volt egy-két átbeszélendő teendő, de mindig megoldottuk. Ami bennük pozitívum, az a munkabírásuk és a koncentrációjuk. Azon látszik, hogy ők már családapák, anyák, az élet megedzette őket. Az önbizalomnövelés viszont kell nekik is, mint mindenkinek. Náluk ráadaásul van egy gát, mert a köztudatban az van, hogy ez a fajta tánc inkább a fiataloké. Emellett a legtöbb szülő, aki hozzám jár, nekik a gyerekeik is hozzám jönnek. És akkor ezt is le kell győzni, hogy hazamegy és kap egy kritikát.
Itt megfordul ez a hierarchikus viszony, és tök fura, hogy a gyerek tanítja a szülőt.
Nekik még ezt is meg kellett valahogy emészteni. De egyébként nagyon kicsi volt a lemorzsolódás. Két csoportom van jelenleg, az egyik mostanában indult, a másik az tavalyelőtt, onnan szinte mindenki megmaradt. Ráadásul most lesz az első versenyük.
Mik a tervek a közeljövőre nézve? Van valamilyen különleges újdonság, amiről tudnál mesélni az új koreókon kívül?
Mindig van valami, de soha nem tudom előre, hogy mi lesz. Egyszer csak így jön egy “flash”, és akkor úgy megtörténnek a dolgok. Van egy tervem azzal a kiemelt 25 emberrel, akiket úgy válogattam össze, hogy velük aztán tényleg bármit meg lehet csinálni táncban, emellett jól tudok velük dolgozni emberileg is. Szeretnék egy olyan koreográfiát létrehozni velük, ami inkább egy „látvány” dolog, de technikás is, tehát tele van eltolásokkal. Az eltolást a táncban úgy kell értelmezni, mint a zenében a kánont. És hogyha az jól van megcsinálva, meg mindenki pontosan a zenén van, akkor le tudjuk képezni ezt a mozdulatokban és nagyon jól tud kinézni. De nincsen konkrét ötlet, csak errefelé szeretnék menni ezzel a pár emberrel, ezt úgy kidolgozni, hogy jól is nézzen ki színpadon, meg technikás is legyen.
Borítókép: R&B Dance Hip Hop Tánciskola
