Előzményfilmmel érkezett Az éhezők viadala sorozat, melyben újra elmerülhetünk Panem erdejében, ahol Coriolanus Snow, a Kapitólium jövendő elnökének fiatalkorát boncolgatják. Az Énekesmadarak és kígyók balladája új perspektívában mutatja be az elágazó erkölcsi és politikai ösvényeket, miközben a mély mondanivaló ellenére alapjaiban romlik meg a film struktúrája.
Tagadhatatlan, hogy Az éhezők viadala-saga izgalmasan bővítette a 2010-es évek – akkoriban nagy népszerűségnek örvendő – young adult filmadaptációk listáját (hasonlóan az Alkonyat és A beavatott sorozatokhoz), de ez kevésbé mondható el Snow elnök történetéről. Kereken nyolc éve mutatták be Az éhezők viadala filmsorozat utolsó részét, A kiválasztott 2.-t, amely mind fogadtatását, mind bevételét tekintve alulmaradt az előző részekhez képest. Idén újra próbálkoztak a franchise felélesztésében Suzanne Collins 2020-ban kiadott Énekesmadarak és kígyók balladája című regénye alapján,
ám kiforratlansága miatt (a manapság kedvelt „miért lett antihős”-féle előzménytörténet) ez a film sem tekinthető sikeres rendezésnek.
A történet a poszt-apokaliptikus Panem világában játszódik, évtizedekkel Az éhezők viadala eseményei és Katniss Everdeen élete előtt. A fiatal Coriolanus Snow egy olyan időszakban él, amikor Panem még a lázadások utáni újjáépítés szakaszában van. Az utóbbi években a viadal nézettsége csökkenni látszott, így forradalmasítják a rendszert azzal, hogy a kiválasztottak mellé egy-egy mentort adnak (amint azt láthatjuk a korábbi filmekben is). Snow családja anyagilag nehéz helyzetben van, és a fiú lehetőséget kap, hogy részt vegyen a 10. éhezők viadalának mentorprogramjában, amivel egyetemi ösztöndíjat nyerhet. Így történt, hogy megkapta a 12. körzetből érkező lány, Lucy Gray Baird mentorálását. Először azt gondolják, hogy ő lesz a leggyengébb versenyző lesz a viadal során, ám ez hamar megváltozik, mikor megtapasztalják talpraesettségét kiválasztása után. A film folyamán közel kerülnek egymáshoz, Snow pedig mindent megtesz, hogy pártfogoltja megnyerje a viadalt.
Lucy Gray (Rachel Zegler) egy nomád életmódot folytató roma-szerű (legalábbis valószínűleg ebből a csoportból inspirálódott) családból származik. Erre utalnak színes ruhái, „arany” karika fülbevalói, barna haja/szeme, valamint az, hogy nomád zenészekként éltek, míg nem kötelezték őket a letelepedésre. E karakter megalkotásával az írók arra törekedhettek, hogy mélyebben bemutassák Panem társadalmi sokszínűségét és a körzetek közötti egyenlőtlenségeket. Lucy jól megmunkált karakter, különleges egyéniség, aki szórakoztató személyiségével magabiztosan lép fel a színpadon és életében is.
Coriolanus Snowt jól játszotta Tom Blyth, aki egyszerre mutatta meg karakterének higgadt és kegyetlen mivoltát. A film első felében bemutatott összetett múltja megmutatta, hogy más a gondolkodásmódja a Kapitóliumban élt emberekétől, szerényebb és józanabb, de lehetséges, hogy mindez csak a Lucy Gray iránt érzett szerelméből fakadt. Meggondolatlan dolgokat tesz, annak érdekében, hogy megismerje és segítse a lányt, többek között beugrik a versenyzőket szállító autóba, ami azt sugallja a nézőknek, hogy más, mint a többiek, együttérzőbb, empatikusabb, ám a film végére kettőssé válik személyisége.
Titokzatos figurája nem engedi láttatni, milyen belső dilemmái vannak, valamint hogyan jutott kedvelt karakterből hideggé és kegyetlenné,
aki csak saját érdekeit figyelembe véve hagyja hátra barátját és szerelmét. Azt gondolom, itt jön képbe a film legnagyobb hibája, miszerint pont a történet lényegi részét, – hogy bemutassa, miért lett Snow-ból főgonosz, – elmulasztott bemutatni. Nyilván a vele történtek bizonyítják rosszindulatát, de karakterének fejlődését nem bontják ki egészen a két és félórás játékidő alatt, ami nagy probléma, hiszen a film végének közeledtével a moziban ülők órájukra pillantgatva figyelték, hogy mégis mikor lesz lezárva a tekervényes sztori, vagy hogy mikor bontják ki a szálakat kellőképpen.
Itt látszik, mennyire nem sikerült életképes és reális képet adni Suzanne Collins regényéről.
Francis Lawrence rendezőként és producerként vált ismertté, de elismerést csak Az éhezők viadala: Futótűz után kapott – ugyanis az első filmet még Gary Ross rendezte. Lawrence nemrég úgy nyilatkozott, nagyon bánja, hogy annak idején két részre osztotta a film cselekményét, mivel nem történt annyi minden, hogy izgalmasan tálalják a történéseket, ezért vontatottnak és lagymatagnak tűnik. Ezzel ellentétben – talán félve, hogy újra elköveti ezt a hibát – egy filmben valósította meg az Énekesmadarak és kígyók balladáját, aminek kétségkívül jól állt volna a két rész, ha nem is egy minisorozat. Mindazonáltal a rendező jól tette, hogy hangulatában más érzésvilágot nyújtott a már jól bevált Hunger games-nél, hiszen egy teljesen új nézőpontból közelíthettük meg Panem világát. Katniss Everdeen stílusának vonatkozásait viszont nem hagyhatták ki a filmből, megjelent ikonikus meghajlása Lucy Gray személyében, valamint a két lány élete és cselekedetei között számos párhuzamot találhatunk.
Így például az érdeklődésük a poszáták iránt, a The Hanging Tree dal éneklése, intelligenciájuk és a túlélőképességük.
Természetesen személyiségükben nem is különbözhetnének jobban, ugyanis Lucy Gray egy extrovertált előadóművész, aki nem fél felhasználni báját, míg Katniss egy introvertált csendes vadász személyében jelenik meg. Rachel Zegler így magyarázta a két lány különbözőségét: „Lucy Gray is a performer forced to fight and Katniss is a fighter forced to perform.” („Lucy Gray egy előadó, akit harcra, Katniss pedig egy harcos, akit előadásra kényszerítettek.”)
Más módszerekkel ugyan, de mindketten a reményt jelentették az elnyomásban élő panemi lakosok számára. Lucy Gray állhatatosságán és zenéin keresztül fogta meg az embereket. Rachel Zegler rengeteg énekes jelenetet kapott, gyönyörű énekhangja a film előnyére vált… egy darabig. Ugyanis a vége felé már kicsit túl sok volt a dalolgatás és az energia, amit ebbe fektettek, irányulhatott volna inkább a problémásabb, nem eléggé kifejtett részekre (narratíva, karakterfejlődés). A képi világ viszont egészen elképesztőre sikeredett, a ruhák és a Kapitólium városképe, valamint a 12-es körzet bemutatása kiválóan működött. Belátást nyertünk a borongós, totalitárius rendszerbe, melyben sok hasonló vonást vélhetünk felfedezni a náci Németországgal és a szocialista rendszerekkel. Ezt mutatják a kosztümök, a nyomor és a szürke, sivár épületek is.
Összességében az Énekesmadarak és kígyók balladája egy borzasztóan összetett film, ami sok rajongót és kritikust is megrengetett, mert a narratíva és a rendezés szempontjából gyenge, valamint nem sikerült teljes mértékben kiaknáznia a történetben és a karakterekben rejlő potenciált és mélységeket.
Fotók: themockingjaysnest.com
